Vasárnap - családi magazin, 1994. január-június (27. évfolyam, 1-26. szám)

1994-03-06 / 10. szám - 1994-03-13 / 11. szám

PUBLICISZTIKA, Csáky Pál Rohanó, néha lényegeiben vál­tozó világban élünk. Sokszor nem is győzzük rögzíteni a sok történést; gyakran úgy érez­zük, a világ ki akar rohanni a talpunk alól. Kapaszkodni szeretnénk, támpontokat talál­ni, s eközben nemegyszer ré­mület fog el bennünket; a régi támpontokat használhatatlan­nak érezzük, az újakat kiala­kulatlannak. Átmeneti kor kel­lős közepén, történelmi szélzú­gásban mi sem maradhatunk tétlenek. Újra át kell gondol­nunk viszonyainkat, meg kell találnunk helyünket az új kö­rülmények között is. * * * 1989 óta sok mindent meg­éltünk. Gyakran hajlamosak vagyunk rá, hogy az új helyzetnek csak a negatívu­mait érzékeljük. Sajnos, erre valóban gyakran van okunk. 1989 óta nőtt körülöttünk - és bennünk - a bizonytalanság. Erősödött a türelmetlenség és az erőszak, gyakoribb lett az alpári hangnem. ‘89 novembe­rének naiv kitárulkozása, meg­értés-ígérete semmivé lett. Szinte állandósultak körülöt­tünk a történelmi-politikai-tár- sadalmi földcsuszamlások; de jogos igényünk is, hogy ép bőr­rel szeretnénk kikerülni ezek­ből a változásokból. Mi több: megerősödve. Idővel talán gazdagodva is. Az esélyünk megvan erre. Azt is látnunk kell ugyanis, hogy 1989 óta néhány pozití­vum is történt. Például az, hogy lehetőségeket kaptunk. Bizonyos fokú, addig nem ta­pasztalt szabadságot is. Szá­mos fal leomlott körülöttünk. Az út göröngyösebb lett, de szélesebb is. Sportnyelven szólva: a játéktér mélysége bő­vült. Tudunk élni az új lehető­ségekkel? * * * Vegyük azért számba a gya­rapodásainkat is. Új kiadók jöttek létre; gondokkal küsz­ködve bár, de új lapok, új isko­lák is; meg pártok, amelyek elsősorban arra hivatottak, hogy életképességünk fennma­radását bizonyítsák. Létrejöt­tek a helyi önkormányzatok, legitim polgármestereink van­nak. Nagyobb lehetőséget ka­pott kassai színházunk, s bizo­nyos intézmények csírái is lét­rejöttek. A magyarlakta vidé­keken — több évtizedes kése­delemmel - emlékműveket ál­lítunk, emléktáblákat avatunk. Újból megpróbáljuk birtokba venni a szülőföldünket jelentő földsávot. Nem kirekesztő, ha­nem kijelentő értelmezésben: itt akarunk szabad, teljes érté­kű emberi életet élni, ahol megszülettünk. S ehhez úgy berendezkedni, hogy valóban otthon érezzük magukat. Eb­ben senki sem láthat naciona­lizmust vagy fenyegetést: az otthonára talált ember - ha tisztelik őt és békén élni hagyják - a legjámborabb faj­ta. Gyarapodni akar, örülni az életnek, anyagi és szellemi ér­tékeket létrehozni. Bebizonyí­tani — önnönmagának is —, hogy joggal igényel magának helyet a civilizált népek so­rában­* * * Én úgy érzékelem: a szlová­kiai magyarság ma emeltebb fejjel, egyenesebb derékkal tud és akar élni, mint 1989 előtt. A nehézségek ellenére meré­szebben vállalja önmagát, ha­tározottabban meg tudja fogal­mazni igényeit; s ha kell, ki is tud mellette állni. Mondjuk ki ismét, messze hangzón: mi a tolerancia, a megértés, a hu­mánum népe vagyunk, s az is akarunk maradni. Mi senkivel nem akarunk konfliktusba ke­veredni. Ám önmagunkból egy jottányit sem vagyunk hajlan­dóak feladni! Mi büszkék va­gyunk értékeinkre, s szabad emberként ragaszkodunk is hozzájuk. Mi itt otthon va­gyunk, sem szolgálói, sem ki­szolgálói nem leszünk mások­nak. A szlovákiai magyarság ‘89 óta nagyot nőtt; s remélem, azon az úton halad, hogy mindazt, amire szüksége van, türelmes konoksággal kihar­colja magának. Hogy ne a tör­ténelem csapjon át fölötte, ha­nem a viharok és a megpróbál­tatások között is meg tudjon maradni. * * * Az utóbbi időben gyakorta van olyan érzésem, hogy a ma­gyarságunk itt újabb reformko­rát éli. A történelmi helyzet alájátszik e lehetőségnek s ta­lán maga az európai közeg is. A két világ határán gyakorta kapkodjuk a fejünket, s ma­gunk sem maradhatunk tétle­nek; Kelet-Európa vajúdik, új­ra szeretné fogalmazni önma­gát; Nyugat-Európa lényegé­ben ugyanezt teszi, bár össze­hasonlíthatatlanul magasabb szinten. A ráció és a helyzet egyazon irányba sodor itt mindnyájunkat: az elmozdu­lás, az önújrafogalmazás irá­nyába. Itt van, itt kell hogy legyen az esélyünk; ezen a ponton tudunk megállni. Látnunk kell ugyanis, hogy csupán önma­gunkban bízhatunk. Külföldi barátaink segíthetnek ugyan, de nem oldhatják meg helyet­tünk a gondjainkat. Persze a támogatásukról sem mond­hatunk le: saját fejlődésünket is az európai folyamatokba kell beágyaznunk. * * * Fel kell tennünk magunknak a kérdést: készek vagyunk eme feladatsor elvégzésére? A válasz nem egyértelmű: több vonatkozásban igen, sok­ban azonban még nem. Életké­pességünk, szervezettségünk, társadalmi-politikai reakcióink kétségkívül növekedtek, s ez biztató jel. Nem a nulláról in­dulunk, a lábunk alatt szerte­ágazó alapok vannak. Jövőké­pünk pozitív, s kell, hogy az is maradjon. Az értelmiségünk ‘89 után viszont visszahúzó­dott: talán csak megcsömör- lött, ám az is lehet, hogy rájött önnön gyengeségére. Azt is nyíltan ki kell mondanunk, hogy közülünk sokan - az egyedüli megoldás: a teremtő összefogás helyett — a széthú­zást választják. A bolsevik tí­pusú, totális hatalomra törő, kirekesztő magatartás is itt kí­sért a sorainkban... Autonó­mia-elképzeléseinkben jelen­tősét léptünk előre, de átfogó koncepciónk még mindig nem született. Nem tudtunk egyér­telmű, egységes választ adni a szlovákiai magyar politika egyik alapkérdésére: a hata­lomhoz való viszonyulás lehet­séges változataira sem. Ennek egyértelmű határvonalait sem határoztuk még meg. Márpe­dig azzal a „demokratikus” ha­talommal, amely nem nyilvá­nítja ki egyértelműen, hogy az együttműködés feltételeinek nem az identitásvédelem fel­függesztését tartja — életveszé­lyes a kacérkodás. Közülünk is sokan a szlová­kiai magyarság megállapodott- ságára, konzervativizmusára építenek. Ebben sok igazság van: ám látnunk kell, hogy egy változó világban a nehézkes mozdulás életveszélyes lehet. Számunkra talán a reformkon­zervativizmus a kivezető út: az értékeinkhez való tudatos ragaszkodás mellett a minden új iránti fogékonyság. Önszerveződésünknek is magasabb fokra kell lépnie. Kamarákat, csoportosulásokat, szakmai s érdekvédő szerve­zeteket kell létrehoznunk és működtetnünk; aktívan kell bekapcsolódnunk a civil társa­dalom építésébe. Meg kellene szerkesztenünk a dél-szlová­kiai lehetőségek (befektetés, együttműködés, üdültetés stb.) katalógusát s ezt külföldön mindenütt teijesztenünk. Kon­cepció és stratégia kellene, s 1996-ig mindent meg is kell teremtenünk! Nem szabad csu­pán a napi gondokba temet­keznünk, hanem előre kell néznünk. Május 15-ét pedig a szlovákiai magyarság emlék­napjává kellene nyilváníta­nunk (ezen a napon tagadta meg Esterházy János a zsidó- törvény megszavazását). Ek­kor kellene átadnunk „A szlo­vákiai magyarságért” kitünte­tést; ekkor lehetne kitüntet­nünk legjobb közgazdászain­kat, mezőgazdászainkat, taní­tóinkat stb. 1996-ra pedig létre kell hoznunk a szlovákiai ma­gyarság emlékhelyeinek lánco­latát is. Ha nem mi, hát ki más lássa itt a jövőnket, a perspektíván­kat, a sikereinket? * * * Reformkorunknak azonban komoly veszélyei is vannak, s ezeket szintén látnunk kell. Az egyik veszély - amelyet nagyon komolyan kell ven­nünk —, hogy gondolkodásmó­dunk valóban visszavethet bennünket a hajdani letűnt re­formkor szintjére. Ezt úgy ér­tem, hogy hajlamosakká válha­tunk a problémáknak csupán nyelvi-nemzeti-kulturális meg­közelítésére. Eme - egyébként tiszteletre méltó - igyekezet­ben elsikkadhat a gazdasági mélyszerveződés szerepe. A (kossuthi) lánglelkűség mel­lett elsikkadhat a (széchenyis) lényeglátás. Márpedig igenis, látnunk kell, hogy nekünk itt újból s újból gyökereket kell eresztenünk, minél többet és minél mélyebbre. Mi nem es­hetünk bele a szlovák nemze­tiek hibájába, akik ugyan töb- bé-kevésbé szintén a saját re­formkorukat élik - csak éppen megkésett, anakronisztikus, önpusztító módon. Számunkra a huszadik század végének a gondolkodási szintje legyen elvégre a mérvadó; nagy re­formkorunk óta jó pár évtized telt el. Ezt nem hagyhatjuk figyelmen kívül; az úton előre, nem pedig visszafelé kell ara­szolni. ★ * * Számos nyitott problémánk van, amelyre négy szabadabb év után sem találtunk megol­dást. Az első, amit meg kell említenünk: ügyeinknek mind­máig sincs igazi gazdája. Politi­kai pártjaink nem képesek sza­badulni a kisszerűség, a pro- vincionalizmus szorító gyűrű­jéből. Csak részben tudják fel­vállalni közösségünk vezeté­sét, szellemi teherbírásunk na­gyon is korlátozott. Ezért hát nem sorolom, tennivaló akad bőven. A klasszikussal szólva: jó mulatság, férfimunka várhat mindenkire, aki vállalja. Mert magyarnak lenni - elsősorban vállalás! Nehéz helyzetben is: felnőttként való viselkedés. Napjainkban pedig - a ne­hézségek ellenére: főként épít­keznünk kell. Jelentős lemorzsolódást jelenthet a természetes fogyás, amit a már említett ifjúsági társadalmi szerve­zetek (MIÉSZ, Diákhálózat, MISZ stb.) kebelén tevé­kenykedő magyar fiatalok eleve nem pótolnak a Cse- madokban. Ez a kulturális szervezet a rendszerváltás után valójában nem engedett az alulról jövő és a különböző belső érdekcsoportok igénye szerinti átalakulásnak. A szakmai megfontolások alapján autonóm szervezetként alakult, s egyetlen esetben önálló jogi személyként is működő szakmai társasá­új célját és működési struktúráját, nem függ össze a tagság számának változásával. Többről és másról van szó. Elsősorban a szervezet mozdulatlanságáról, amelynek jele a vezetők nyilvánosság előli rejtőzkö­dése. Nem állandó és nem folyamatos a kommuniká­ció a sajtón keresztül. Ha nincs mit mondani, feltehe­tőleg nincs miről. Márpedig ez a meredek okfejtés hamis, mert ha másról nem, akkor állapotról, gon­dokról mindig lehet beszélni. Helyzet ugyanis mindig van valamilyen. Rólunk is megmondják rE cpoíHs^L^ <Víz> I A minap nem akartam hinni a fülemnek, amikor egy rádióbeszélgetésben azon _______*_| méltatlankodott a beosztásából eredően ig encsak felelős Csemadok-vezető, hogy az 1993-as évre esedékes tagdíjbefizetések elmaradása alapján megállapítható, hogy mintegy húszezerre! csökkent a Csemadok-tagság létszáma. Méltatlankodás helyett elemezni kellene a helyzetet, nem feledkezve el az 1980 és 1989 között eluralkodott mennyiségi kultú­raszemléletről sem. Számba kell venni a szlovákiai magyarság természetes fogyását, a fiatalok érdekvé­delmi és korosztályi autonómiát óhajtó szerveződé­seit, a civitás szellemiségének térhódítását, a politizá­ló magyarokat és nem kevésbé a Csemadok szerveze­ti megújulása után a szakmai társaságokat támogató tevékenységet. Messzemenőkig befolyásolja a tagság fogyását az a történelmi tény, hogy a kulturális tevékenységre alapított Csemadokot a kezdetektől a kommunista párt által befolyásolt tömegszervezetként képzelték el, s mint minden ilyen felülről létrehozott szervezet­nek, megvoltak a kötelező tagtoborzásai. A pártpoli­tikai manipuláció szándékán túl a szüntelenül sakk­ban tartott vezetés saját létjogosultságát a tagság tömegbázisát építgetve igazolta. A nyolcvanas évek­ben felerősödött a kommunista ideológiával átitatott szlovák nacionalizmus folyamatos támadása a Cse­madok és a magyarság oktatásügye ellen. Ebben az időben kezdődött el az az átalakulás, amely a műve­lődési klubok és nyári táborozások során széles értelmiségi réteget kapcsolt a Csemadokhoz. Ezeken a találkozókon is folyt rendszeres tagtoborzás, s elő­fordulhat, hogy az akkor nyilatkozók ma már nem érdeklődnek a szervezet iránt. Tételezzük fel, hogy az akkori politikai álcselekvés vagy pszeudopolitizá- lás helyett sokan a magyar mozgalmak és pártok tagjai lettek. gok igazából ma is tagszervezetei a Csemadoknak. Ennek a látszólagos ellentmondásnak a bolsevista szemléletű feloldására tesznek sorozatos kísérletet némely Csemadok-vezetők. Időközben nemcsak az egyes szakmai társaságok fizetett titkárainak létszá­mát csökkentették, feladatkörüket összevonva, de a megmaradtak munkáját is korlátozzák, bérüket az egyre csökkenő költségvetési támogatásra hivatkoz­va nem tartják a korona reálértékének szintjén. A döntéshozatalból való kizárásukat azzal is siette­tik, hogy a közgyűlésen megválasztott társasági kép­viselőjüket is ki szeretnék ebrudalni az országos választmány elnökségéből. Furcsa sírásó munka ez, amelynek indítékai érthetetlenek, s a társaságok vezetései által megfogalmazott vélemények alapján állítható: egyáltalán nem a Csemadok munkájának szakmai megerősödését kívánják. Amikor tehát a taglétszám apadásáról gondolko­dunk, a jelenségek összetettségén túl meghatározó a közszereplést vállaló Csemadok-vezetők fentiek­ben megnyilvánuló törekvése is. Az a tény, hogy a Szlovákiai Magyarok Társadalmi és Közművelődési Szövetsége több névváltoztatás után sem találta meg Mostanság éppen alapítványi. Történt ugyanis, hogy a Rákóczi Szövetség régiónként (ez esetben területi titkárságokként) tekintélyes összeget utalt át a szlovákiai magyar kultúra és oktatásügy támogatá­sára. A regionális alapítványok bejegyeztetése és kuratóriumaik felállása után igazából az történt, amit a dologról előre tudomást szerzett emberek gondol­tak. Semmilyen alapítványi szinten a célokat, szándé­kokat koordináló fórum nem jött létre. Az egyik helyen Csemadok-házat építettek, a másik helyen audiovizuális és elektronikai berendezéseket adomá­nyoztak iskoláknak. Vannak olyanok is, akik a politi­kai éretlenségüket bizonyítva szociális jellegű juttatá­sokat ígérgetnek a gyermeküket magyar iskolába írató szülőknek. Mindezek szuverén kuratóriumok döntései. De következményeik így vagy úgy mostan­ság mindig politikaiak. Mint ahogy ehhez hasonlóan az, ami a magyar kormány által a határokon túli magyarság napilapjainak megvásárolt MTI-hírcso- magnak a szlovákiai kezelése körül történik. Először a pártsemleges sajtó, az újságírói függetlenség és a sajtószabadság ellen saját érdekeit követve vétő parlamenti mozgalmaink osztozkodtak volna. Végül, hosszas huzavona után megszületett a döntés: a mű­holdvevő berendezést és ezzel együtt a hírcsomagot a többé-kevésbé erre a célra sebtiben létrehozott Fábry Zoltán Alapítvány kapja. Az az alapítvány, amelynek vezetésében van ex-honatya az Együttélés részéről, meg Csemadok-vezető is, csak a szakma által elismert újságírók hiányoznak. Remélem, csak ennek a következménye, hogy írásom megszületése­kor még mindig nincs tisztázva, igazából mi lesz a sorsa a berendezésnek és az MTI-hírcsomagnak. Ezzel az esettel a Csemadok ismét politikai érdekek szolgálatába szegődött. Eljátssza ugyan a pártatlansá­got, de az alapítvány kezelésével megbízott emberek politikai elfogultságaira már ügyet sem vet, éppen ezért nem is igyekszik azokat ellensúlyozni, vagy legalább egyensúlyba hozni. Nemcsak a szakmai társaságokkal szemben meg­nyilvánuló tárgyalási illetve nem-tárgyalási modor, hanem a Fábry Zoltán Alapítvány és az MTI-hírcso- mag ily módon való összekapcsolása politikai moz­galmainkkal is jelzi a még mindig érvényesülő bolse­vik szemléletet. Az lett volna a célravezető, hogy a berendezés kezelési jogát és a hírcsomag felhaszná­lását nem korlátozták volna a sajtón kívül álló erők saját szájízük szerint. Van azért ebben a szlovákiai magyar nemzeti közösségben annyi józan politikus, elismert publicista és más efféle önjelölt valaki, hogy a Csemadok által teremtett szakmai fórumon érdem­leges, szerződésben is pontosan szabályozott döntés születhetett volna. Helyette ismét jött a bolsevik­szemlélet: döntöttek valakik a saját politikai érdekeik szerint. Most aztán minden kifogás, minden vita fölösleges, mert az egész ügy a szlovákiai magyarság immár szent tehénné változott kulturális szövetségé­nek gyomrában leledzik. Vajon felkérődzi-e a hírcso­magot? A i /asárnan 1994. márrűiis 19 ÚJ ABB BEFOEMKORIM? Prikler László illusztrációs felvétele

Next

/
Thumbnails
Contents