Vasárnap - családi magazin, 1994. január-június (27. évfolyam, 1-26. szám)

1994-02-13 / 7. szám

PUBLICISZTIKA, Függetlenségének második évébe lépett a Szlovák Köztár­saság, s ezzel ugyancsak izgal­masnak ígérkező új esztendő­nek vágtunk neki. Egy fiatalka ország életében meghatározó jelentőségűek lehetnek az első kudarcok és sikerek. Vajon a függetlenség beváltotta-e a hozzáfűzött reményeket? És mert e témát számos oldalról körül lehetne járni, szűkítsük le vizsgálódásunk körét a gaz­daságra és az azzal szorosan összefüggő politikai lépésekre. MÉRLEGVONÁS SZLOVÁKIA ELSŐ ÉVE UTÁN Majdnem a rajtkockán ragadtunk SÜLLYEDÜNK, SÜLLYEDÜNK Szögezzük le már az elején: Szlová­kia gazdasága komplementáris, ma­gyarán kiegészítő jellegű. Leegysze­rűsítve, míg a volt szövetségi köztár­saságban a keleti országrész feladata az alap- és félkésztermékek gyártása volt, addig a nyugati részben, Cseh­országban folyt a végtermékek össze­szerelése. Ráadásul rendkívül ener­gia- és nyersanyagigényes ágazatokat telepítettek le Szlovákiában, melyek­nek legékesebb példája a Vág-völgyé- ben sorjázó hadiüzemek. Igaz, az utóbbiak nem a prágai döntéshozók „ármánya“ során kerültek ide, ha­nem a hitleri Németországtól való félelem, majd a Varsói Szerződés glo­bális stratégiája következtében. Csehszlovákia kettéválása előtt a ha­zafias érzelmű szlovák politikusok nem győzték hangsúlyozni az önálló­ság gazdasági előnyeit. Marián Tkác, aki jelenleg a Szlovák Nemzeti Bank alelnöke, lelkesedésében odáig ment, hogy óriási honi kőolajlelőhelyeket vélt felfedezni. Az önállóság kikiáltá­sa után aztán az üres lódítások kipuk­kadtak, a túlzott önbizalom óvatos reménykedéssé szelídült, a nyugatra szakadt honfitársak pedig a várako­zással ellentétben cseppet sem igye­keztek Szlovákiában befektetni tőké­jüket. Alig aludtak ki a függetlenség örö­mére gyújtott tábortüzek, máris jött az első riasztójelzés: az állam deviza- tartaléka rohamosan csökkent, s a kö­zös korona napjai meg voltak szám­lálva. Február 8-án kettévált a cseh­szlovák korona; attól kezdve szünte­lenül folytak a találgatások, vajon mikor és mennyivel devalválják a szlovák fizetőeszközt. Végül nyá­ron ez is bekövetkezett, azonban a 10 százalékos leértékelés sem tudta megfékezni a folyamatosan növekvő költségvetési hiányt. A jelenlegi ada­tok ismeretében szinte hihetetlen, de igaz: az ország első önálló költségve­tését presztízsokokból kifolyólag ki­egyensúlyozottnak tervezték. A kor­mányzó Demokratikus Szlovákiáért Mozgalom otromba kontraszelekció­ja következtében a politikai megbíz­hatóság lett a legfőbb kritérium mind a politikai, mind a gazdasági pozíciók megszerzésénél. Vladimír Meciar kormányfő hatalomösszpontosítási törekvéseinek logikus következmé­nyeként a privatizáció lendülete meg­tört. Mit megtört, a privatizáció leállt! Nem érdemes felsorolni valameny- nyi baklövést, gazdasági melléfogást, a számos joghézagot és szidni a hitel- lehetőségek alapos megcsappanásá­nak tényét. Azért még egyet érdemes kiemelni: a gazdasági tárca élén más­fél év leforgása alatt immár a harma­dik miniszter áll. Figyelemre méltó, hogy az előzőket nem azért mondat­ták le, vagy nem azért távoztak, mert hiányzott az iparpolitikai és gazda­ságpolitikai koncepciójuk kidolgozá­sa és következetes véghezvitele. Lás­suk hát, ezek után milyen eredmé­nyeket értünk el a „gödör aljára való süllyedés“ során! Az infláció 1993- ban 23 százalék, a munkanélküliség 13,8 százalék, a bruttó nemzeti össz­termék visszaesése 5 százalék volt, s a költségvetés hiánya elérte a 21 milliárd koronát. TERPESZÁLLÁSBAN Minél kisebb egy ország, annál in­kább ki van téve a külvilág hatásai­nak. Ez különösen igaz Európa álla­maira, ahol a kétpólusú világ meg­szűntével új szövetségek kötődtek, új szembenállások formálódtak. Szlová­kia meghatározó külpolitikai és kül­gazdasági eredményei az elmúlt év­ben a következők: felvételt nyert az Egyesült Nemzetek Szervezetébe, az Európa Tanácsba, aláírta a társulási szerződést az Európai Közösségekkel (novembertől Európai Unió), tagja a visegrádi négyeknek, az Általános Vámtarifa és Kereskedelmi Egyez­ménynek (GATT) és az Észak-atlanti Együttműködési Tanácsnak. Az ország külkereskedelmi szem­pontból lényeges lépésváltást tett. Szlovákia kivitelének meghatározó része immár nem a volt Szovjetunió utódállamaiba, hanem az Éurópai Unió 12 tagállamába irányul. A fő kereskedelmi partner Csehországon kívül Németország, valamint Auszt­ria. Az Európai Unióval októberben aláírt, de még csak részben ratifikált szerződés előnyei kézzelfoghatóak: liberalizálja a tizenkettek államaiba irányuló szlovák kivitel 70 százalé­kát, míg az onnan származó behoza­tal 25 százalékát. A szerződés tehát aszimmetrikus jellegű, azaz, szá­munkra bizonyos időt ad a magasabb szintre való átállásra. A további ter­mékek esetében 5-6 év, míg a leg­érzékenyebb árucsoportok esetében 9 év múlva dőlnek le a vámfalak. Szlovákia, mint a visegrádi négyek tagja, szintén aláírta a Lengyelország, Csehország, Magyarország és Szlová­kia közti kereskedelmet liberalizáló szerződést, a Közép-európai Szabad­kereskedelmi Megállapodást (CEF- TA). Ennek értelmében 2000-ig meg­szűnik valamennyi vámtarifa jellegű és mennnyiségi korlátozás, kivéve bi­zonyos mezőgazdasági termékek ese­tét. Tegyük hozzá, a KGST idejében szorosan együttműködő országok kölcsönös kereskedelme napjainkban alaposan visszaesett, nemegyszer a négyek egymás riválisai a nyugati piacokon. A külkereskedelemnél ma­radva, az elmúlt esztendő két negatív jelenségét is meg kell említeni: jelen­tősen visszaesett és számunkra ko­moly hiánnyal zárult 1993-ban a cseh-szlovák árucsereforgalom, va­lamint aggasztóan nő a deficitünk a szlovák—orosz kereskedelem relá­ciójában. A visegrádi csoport országai között lassan nyílt versenyfutás folyik, vajon melyiküknek sikerül korábban beta­gozódnia a fejlett nyugati államok struktúráiba, elsősorban az Európai Unióba, és az Észak-atlanti Szövet­ségbe (NATO). Szlovákia e tekintet­ben tavaly lépéshátrányba került a többiekkel szemben. Hogy miért? Nem sikerült egyértelműen kinyilvá­nítania, hogy a fejlett Nyugat része akar lenni és nem sikerült aszerint is cselekednie. Habozik Oroszország és Nyugat-Európa között, így nem vé­letlen, hogy amikor az ígéretesen fej­lődő kelet-közép-európai államokat emlegetik, Szlovákia nevét mind gyakrabban kifelejtik, s korántsem tévedésből helyette Szlovénia neve kerül a felsorolásba. Szlovákiának a Kelet és Nyugat közti terpeszállását Ján Camogursky, a Keresztényde­mokrata Mozgalom elnöke ekként magyarázza: „A szláv nemzetek in­kább Európa keleti, mint nyugati fe­lén telepedtek le, ezért szláv hovatar­tozásunk geopolitikai fekvésünk ke­leti vektorát adja. Míg a nyugati vek­tort vallási hovatartozásunk jelenti“! ELRÚGJAK AZ OSTROMLETRAT? Vajon milyen teendőkkel kell szembenéznünk 1994-ben? A decem­ber végén elfogadott állami költség- vetés bizony nem sok jóval kecsegtet. A három legfontosabb makroökonó- miai mutatók meglehetősen optimista módon határozták meg: a bruttó nemzeti össztermék 0 százalékos nö­vekedése, azaz, az 1993-as szint tar­tása, 12 százalékos infláció, 17 száza­lékos munkanélküliség, mindez 14 milliárd koronányi deficit mellett. Különösen aggasztó, hogy az idén 23,4 milliárd korona külföldi tarto­zást kell letörleszteni. Éppen a beruházások csökkenő üteme jelzi, a gazdasági hanyatlás folytatódni fog. A világ 24 legfejlet­tebb országát tömörítő OECD prog­nózisa szerint térségükben az idén csak Lengyelországban várható növe­kedés, Csehországban stagnálás való­színű, míg a többi államban vissza­eséssel kell számolni. Indokolatlan hát az optimizmus, hogy 0 százalékos lesz a bruttó nemzeti össztermék gya­rapodása. Hovatovább egyre mé­lyebb gödörbe pottyanunk. Ezt csak alátámasztja a tény, hogy a privatizá­ció folyamata politikai manőverek ál­dozata lett, s a Szlovák Nemzeti Bank szerint 1994-ban csupán 6 százalék­kal (kb. 16 milliárd koronával) nő a hitelkeret nagysága a vállalatok és háztartások számára. Az idei költ­ségvetés megvi­tatása során el­hangzott, a gaz­daság mobilizá­lása kizárólag a külföldi tőke és a nyugati bankkölcsönök feladata lesz. Ha ez valóban így van, akkor bizony a mi­niszterelnöknek mellőznie kell aranyidai nívójú megnyilvánulásait, az állandó ellen­ségkeresését, abba kell hagyni az álla­mi érdekeltségű részvénytársaságok vezetőségében való tisztogatásokat, valamint az egyéb gyermekded és szűk látókörű csínytevéseket. Ha kül­földi beruházó és pénz kell, pozitív jelzéseket kell küldenünk a nagyvi­lágba. Különben a fejlett nyugati álla­mok szervezeteinek támasztott ost­romlétráinkat egyszerűen elrúgják. Jó esetben. Rossz esetben még forró szurkot is önthetnek a fejünkre. Sidó H. Zoltán cEGcr cPOfJ<A‘J^ ri/í2i>­Naponként ismétlődő, szinte már rítussá válto­zott portörlése közben az egyik kristálytál alatt megtalálta a színházi bérletet. Szinte rácsodál­kozott a kártyalapszerű kartonra. Kivette a műanyagtartóból, és többször is elolvasta, ami rajta állt. „Katona József bérlet... második sorozat... első sor... ötös és hatos számú zsöllye...“- Zsöhöhölye - nevetett alig hallhatóan.- De hiszen ebben a színházban nincs is zsöllye — méltatlankodott kicsit, s miközben nem vette észre, hogy újra fennhangon kezd beszélni, folytatta a zsörtölődést: — A székek kemények, karfáik kicsik. Mit neveznek ezen zsöllyének? Mindennek ellenére igencsak elégedett volt önmagával. Kezében a színházi bérlettel járt fel s alá a lakásban, amelynek egyetlen helyisége egyszerre volt szalon, hálószoba és az egyik sarkában konyha. Ez a kicsinyke garzonlakás és a mindennapjaihoz szükséges régi bútorok ké­pezték vagyonát. Férje halála előtt költöztek ide. Mindketten tudták, hogy a közös életük legfeljebb két esztendeig tarthat még. Pénzzé tették az ékszereket. Férje huszonnégy darab­ból álló antik zsebóra-gyűjteményét az egyik osztrák üdülőfalu régiségkereskedője vásárolta meg tisztességes áron. Bútoraik nagyobbik ré­szét azoknak az ismerőseiknek ajándékozták, akiktől várták, hogy majd gondoskodnak róluk, ha a férje betegségének rosszabbra fordulásával az ápolás túlságosan megterhelné őt, s valamely váratlan betegség felbukkanása az öregasz- szonyt is ágynak döntené. Szerencsére nem így történt. Férje panaszai nem fokozódtak, így az eladott értékeik árából rendszeresen több hetet tölthettek osztrák üdülőhelyen. „Szerencsénk van, hogy a rendszerváltást még együtt érhettük meg“, sóhajtották el egymásnak, amikor egy-egy ilyen üdülésről hazatértek. Tudták, hogy ez az idillikus együtt- lét igencsak rövid életű lesz. Arról azonban nem mondtak le, hogy újra és újra elutazzanak. Talán ez volt az oka férje megújult életkedvé­nek, ami a saját és az orvosok óvatos jóslatai­ban megadott két esztendőt eggyel még megtol­dotta. Fájdalmai csak az utolsó napokban vol­tak. A morfiumtól kábultan, szüntelenül felesé­ge kezét szorongatva beszélt közös életükről. Legtöbbször a különös nászúira emlékezett, amelyre a nagy író regényét olvasva utaztak kor már naponta az óvóhelyen éltek. Talán az a lelki megpróbáltatás, talán a tábori körülmé­nyek, de kisfiúk életével fizettek az asszony életben maradásáért. Többé nem került áldott állapotba. Akkor is, később is úgy érezték, minden összeesküdött ellenük. Mégsem panaszkodtak egymásnak. Pesti rokonaikkal először a hatva­Színházi bérlet a Mennyországba el... Bolzano... Bolzano... Hol volt még ekkor a háború, s ki gondolt a város bombázására, majd a kiűzetésre? Szenvedéseikről nem be­széltek. Házasságuk öt évtizedéből csak a bol­dog órákra emlékeztek. S Bolzano is ezek közé tartozott. Oda már soha nem juthatnak el. A temetésen az esperes a hűségről beszélt. Csak az öregasszony tudta, hogy félje és az ő hűsége igencsak viszonylagos volt. Na, nem valamely családi titokként elhallgatott nőügy­ről jutott eszébe valami. Nem. Ennél sokkal nehezebb terhet hordoztak leikükön. Igaz, a férje családja döntött sorsukról: „Ti reszlova- kizáltok, hogy megmaradhassatok a villában, mi meg a kényszerített kitelepítés elől Buda­pestre költözünk.“ Soha nem esett szó köztük a magyarságukról történt formális lemondásról. Az első hivatalos lehetőség megszületésekor magyarnak vallották magukat. A villa másik önálló lakását addigra már bérlők lakták. Nem albérlők voltak, hiszen az egész épületet álla­mosították. Az ügyvédi pályának befellegzett, így jogtanácsosként az egyik nagyvállalatnál helyezkedett el, ő meg a kereskedelmi iskolai végzettséggel bérelszámolóként dolgozott. Egyedül maradtak. Első gyermekük születése­nas évek végén, a dubceki szocializmus eszten­dejében találkoztak. Aztán újabb öt esztendeig nem látták egymást... Sógora valamennyi gye­reke emigrált... Bécs majd München, végül az Államok... a két lány Kanadában ment férjhez, de a fiú maradt New Jerseyben. A pesti roko­nok meghaltak, s a gyerekek nem tartották velük a kapcsolatot.- Velünk, velünk, ugyan már! - Méltatlanko­dott gondolatai ilyetén való megbicsaklásán. - Velem sem, kedvesem, velem sem - tartotta maga elé a színházi bérletet. Úgy nézett rá, mintha férje fényképét látta volna maga előtt, pedig csak egy halványzöld kartonlapot szo­rongatott a kezében. Váratlanul szédülés fogta el. Egy pillanatig még tétován kereste a nagy fotelt, de nyomban eszébe villant, kinek is ajándékozták. Ledőlve az ágyra, rövid pihenés után újra a bérletet kereste. Múló rosszulléte közben ejthette le a szőnyegre. Lassú, óvatos mozdulatokkal ha­jolt le érte, de akkor már tudta, mivel tölti a délutánját... Hólétől lucskos avart taposott a lába a Gye­rek és az Öregember sírja körül. Kiszedte a vázából a megfagyott szegfűket, s a tisztító­szeres műanyagflakonban hozott vizet az út­közben vásárolt virágok alá öntötte. Mindig tudatosan beszélt családjához. Néhány becéző szót mondott fiacskájának, s mind többet be­szélt férjéhez.-Megtaláltam a színházi bérletünket. Már azt hittem, végleg nyoma veszett... talán ki­dobtam a szeméttel. Megesik velem az ilyesmi, amióta ide költöztél. Tudod, erre az évadra is kétszemélyes a bérletünk. Arra gondoltam, minek keresnék új széket magamnak. Azt meg nem tudnám elviselni, hogy valaki idegen üljön mellettem. Hidd el, jó ez így... Az alatt a kris­tálytál alatt volt, amit tőled kaptam a hatvana­dik születésnapomra... Tudom, bolondság volt oda tenni, de hát vannak pillanatok, amikor már mindent dugnék, pakolnék. Szeretném megőrizni a tárgyakat... Mintha valaki is el akarná venni tőlem valamennyit... Ostobaság az egész. Tudom, mégis mindig rakosgatok. De most idejében megtaláltam. Este színházba megyek. Nem akarod tudni, mit játszanak? Nem, nem operettet. Azt a múltkor adták elő. Nem is az itteniek lesznek... Nem fogod kita­lálni. Komáromiak jönnek egy Márai-darabbal. Kár, hogy nem láthatod, illetve nem is tudom. Talán ha leveszik a műsorról. Ott fenn nálatok a Mennyországban, van-e színház, ahol a föl­dön már nem játszott előadásokat nektek újra- játsszák az égbeköltözött színészek?... Butasá­gokat kérdezek, ugye? - Köszönt el egy a kér­dés mögé rejtett sóhajjal. Elérve a temetőkapuhoz, hirtelen mozdulat­tal kinyitotta retiküljét. Idegesen matatni kez­dett a szétszóródott papírzsebkendők és az üres kölnisüvegek között. Csak akkor nyugodott meg, amikor ujjai között érezte a kartonlapocs­ka műanyagtartójának simaságát...- De hiszen ez a villamosbérletem! — kiáltott fel hangosan, s már rohant is vissza a sírhoz, ahol a virágok, a friss víz és a kopott váza sú­lya alatt várta a kétszemélyes színházi bérlet.

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents