Vasárnap - családi magazin, 1994. január-június (27. évfolyam, 1-26. szám)
1994-01-16 / 3. szám
IRODALOM TAMÁS TÍMEA várlak de ez a várakozás nem az amit a költők ezerszer megénekeltek lugasban hús vagy meleg szellővel arcomon a napfény betűz a fák közé fülem lépteid neszére éhes ez a várakozás nem olyan nem az érkezésed előtti görög szoborrá faragható merev de mégis mozgó pillanat nem a láthatár kékje mely puhán fekszik le az est ölébe és örökre várja a hajnali fényes életre szólító simogatást ez a várakozás nem olyan mint a fel nem gördült függöny előtti nézők feszült arcbőre mint a csontot már messziről megérző kutya tekintete ez a várakozás nem olyan mert én már lekéstetek én már akkor lekéstem rólad amikor először rád esett a tekintetem szerettem volna tudni istenem jó lett volna tudni érezni hallani látni valamit akkor igen akkor a kezdetkor hogy áldozni lehessen hófehér bárányt galambot lelket valamit valami sokat vagy keveset az átok elkerülése igen az átok elkerülése végett most már itt van várakozás átka - azt fogta meg kit érdemes és én most már tudom elkéstem lekéstem nem fogok soha megfordulni lépteid után és gondolatfoszlányaid nagy távolságra lesznek az enyémektől vajon ki fogja melyik szakállas okos arcú bácsi fogja kiszámítani feltalálni a gondolatok középsebességét hogy ne pazaroljuk többé magunkat és mindig biztos tempóban ott legyünk ahol kell hogy várhassalak ne így hogy utolérhesselek ne soha hogy visszakaphassalak ne tegnapra egy arasznyi emberi létnyi időre de nincs új felfedezés és nincs új tudomány így hát ma is várlak pedig nagyon tudom csak úgy várhatlak mint egy bűnei sokasága miatt belülről roskadozó bábeli torony várja a jótékony minden negyedévezredben megjelenő földindulást MÁRA! SÁNDOR Arról, hogy a szívek összetörnek (Részlet a Füveskönyvből) De pontosan úgy, mint a dalokban, melyeket a kávéházi chansonénekesnők énekelnek. S a dalok tanulsága mindig annyi, hogy az összetört szíveket nem lehet többé eggyéragasztani. Az életben is ennyi a tanulság. Ha egy ember egyszer bizalommal, föltétien érzésekkel közeledett valakihez, s érzéseit megsértették, „szívét összetörték“, soha többé nem tud igazi bizalmat, feltétlen odaadást érezni egy másik ember iránt. Nincs érzékenyebb anyag a földön, mint az emberi anyag. Képtelen arra, hogy elfeledjen egy sértést, mellyel lelkét vagy érzéseit illették. S bármiféle baráti, vagy szerelmi találkozást hoz is még számára az élet, gyanakvó marad, minden kapcsolat torz és gonosz játék-alkalom lesz számára, örökké bosszút akar. Ilyen az ember. Vigyázz, ha ilyen megsértett szívűekkel állasz szemközt: nem tudod őket megengesztelni. S nincs az a türelem, bölcsesség, nagylelkűség, szenvedély, mely az ilyen csalódott szíveket nyügtatni tudja. Luzsicza Lajos grafikája Szerkeszti: Mislay Edit S azon éjjel azt álmodta, hogy pisztolyt vásárolt. A pisztollyal bemegy Eszterhez. Egyedül találja. Ott áll a szoba közepén kevélyen, hidegen. S a fejét fölemelve idegenül néz reá. Ábel megáll előtte, és csak ennyit szól: — Szereted? Eszter fagyos-nyugodtan nézi vissza, s feleli dacosan:- Mi közöd benne, poltron! A pisztoly durran. Eszter fölemeli a jobbját, mintha a füstöt akarná elcsapni, de egyet fordul, s végigzuhan a szőnyegen. Szörnyű álom volt, Ábel kábuldozva, szinte betegen ébredt ki belőle. Néhány nap múlván olvasta, hogy az egyetemi templomban esküvő volt. Eszter férjhez ment. Egy zágrábi orvos vette el - az angolképű. XVII. Az éveknek hosszú sora szállt el. . A fővárosban körutak, új utcák, új hidak keletkeztek. A régi Zöld udvar helyén a Klotild-palota áll. A fasorból is utca lett. A kürtös lóvonatok helyett csengő villamoskocsik száguldoznak a főutakon. Az utcákon más arcok nyüzsögnek, más szabású ruhákat viselő emberek. A városok szépülve öregszenek. Egy októberi napsugaras délben a Lánchídnál egy nyírott szakállú, piros orrú öregúr lépett fel a villamosra. Bő szürke felöltő lötyögött rajta. A szemén cvikker volt, a kezében gumis végű bot. A kocsiban csak éppen egy hely volt, az is a belső sarokban. Az öregúr áttipegett az utasok során és leült.- A Ligetbe - mondta a kalauznak. Napközi újságot vont elő a zsebéből. Megigazította az orrán a szemüveget, s olvasásba fogott. A kocsi haladt a szokásos búgással és siketek világába illő csengetéssel. Megkerülte az Akadémiát s kanyarodott az Országháznál a Ligetnek. Közben beszálltak-kiszálltak. Az öregúr olvasott elmélyedten. Valami érdekes cikk volt a lapban. A címe kiáltó betűkkel feketéit a papíroson. Kínai munkások Magyarországon! A cikk néhány nagy uradalom szervezkedéséről szólott. A szocialisták ellen azzal védekeznek, hogy ötvenezer kínai parasztot hozatnak hajón. A cikkíró arra szólítja fel a kormányt, hogy küldjön hajókat Amerikába magyar munkásokért. Az öregúr elképedve rázta a fejét. S tovább olvasott. S amint az újságot tartja, egyszerre egy kis, fekete kesztyűs kéz jelenik meg a szeme előtt. A kéz gyöngéden rámarkol az ő kezére. Az öregúr föltekint. Egy fehér hajú, vén hölgyet lát magával szemben. Fonnyadt arc és mosolygó ráncos szemek. Az öregúrnak ismerős volt az az arc, igen ismerős. De hirtelenében mégse tudta kicsoda? Csak bámult rá. Közben rápillantott az asszony ruhájára is. Fekete bő bársonykabát, a fején hollótollas fekete posztókalap. A kezében elefántcsontkeresztes imádságos könyv. Az öregúr csak bámult. Az asszonyka nézett bizalmas örvendő mosolygással.- Nem ismersz? Ábel. Az öregúr megrezzent:- Eszter! S az újság kiesett a kezéből. Az asszony bús mosolygással bólogatott:- Ugye megvénültem? Valóban vén volt: hervadt arcú, csorba fogú, fonnyadt szemű. Csak a ruhájának finomsága, választottsága nem változott.- Hogy kerülsz ide? - rebegte végre Ábel, mintha kísértettel szólana.- Itt lakom.- Budapesten?- Budapesten.- A családoddal?- Magam.- Magad?- A férjem már nem él.- És a leányod? Az asszony behunyta a szemét:- Meghalt. A kocsi búgva haladt fel a Podmaniczky utcán. A napfény rásütött az ablakon át az asszony bársonykabátjára és arcának hervadt bőrére. Felemelte a fejét és újra örvendezve pillantott Ábelra.- És te? Ábel legyintett:- Én is csak magam lődörgök a világban. Az asszony sajnálkozva és nagy érdeklődéssel nézett.- Hogyan?- Az én családi életem is átalakult temetkezési vállalattá: először meghalt a feleségem, aztán sorra a gyerekeim. így állok, Eszter. S fölemelte a mutatóujját. A szeme elnedvesült. Eszter sajnálkozón csóválta a fejét.- Szegény Ábel! Azt hittem, már unokáid is vannak. Ábel vállat vont:- Már elfeledtem, hogy családos voltam valaha. Csak olyan, mintha álmodtam volna. Te is olyan voltál. És most ha elválunk, holnap azt is álomnak gondolom, hogy veled találkoztam. Az asszony szemébe könny gyülemlett.- Hová mégy?- Csak ki a Ligetbe. Wampeticshoz. Ott szoktam ebédelni nála.- Jer hozzám. Ebédeljünk együtt. A Délibáb utcán lakom... a Liget mellett.- És van ebéded két személyre?- Ha nem volna, akkor is lenne, ha te jössz hozzám. A kocsi a végső állomásra ért. Leszálltak. Ábel elöl, s a kezét nyújtotta az asszonynak, hogy lesegítse. Eközben végigpillantottak egymáson. Az asszony látta, hogy Ábel meggörbült, s hogy lötyög rajta a kabát is, nadrág is. A férfi látta, hogy az asszonykánál vastag nyelű esernyő van s támaszkodik reá.- Mi lelte a lábadat? — kérdezte sajnálkozón. Az asszony mélyen behunyta a szemét.- Csak egy kis hűlés - felelte szomorúan.- Nyújthatom a karomat?! Az asszony beleöltötte a karját, és szótlanul bicegtek, a Nagy János utca nyirkos kövezetén be a Délibáb utcába. És ahogy így bicegnek, Ábel az asszonyra pillantott. Könnycseppet látott a szeme pilláján.- Istenem, Istenem... - susogta az asszonyka maga elé. Ábel maga is elfogódottan gondolt arra, hogy az élete őszén újra együtt sétál azzal a nővel, aki csak emlék volt már neki. Beléptek egy nyaralóforma házba. Az ajtót egy apácaképű vén cselédasszony nyitotta ki.- Eredj be, csak eredj be, Ábelkám - mondotta az asszony egy üveges ajtóra mutatva. — Ne kopogtass. Nincs odabe senki. Ábel belépett. Eszter egy percre kívül maradt - bizonyosan konyhai rendelkezés végett. Ábel addig körülszemlélődött a szobában. Megismerte a régi meggyszínplüs székeket, a faragott pohárszéket, az aranyozott lábú szalonasztalt. De hogy megvénültek a bútorok is! A plüsbe foltokat rágott a moly. Az aranyos lábú asztal vörösre hámlott. Az ablakfülkében már ott volt a teríték egy teaasztalkán. Egy teríték. Mellette üvegkancsóban víz és egy zsemlye. Ábel tovább nézelődött. A falon négy nagy olajfestésű arckép: Eszter fekete selyemruhában és egy rövid nyakú, csontos arcú leány csipkés sárga selyemben. Mily csúnya leánnyá fejlődött! A leány mellett az első férj, az összenőtt szemöldökű és tüskés hajú komor ember. Eszter mellett a második félj, beretvált arcú kos. De ő csak Esztert nézte. A kép abban az időben készülhetett, mikor elváltak. Csak éppen hogy nyájasabban néz onnan a falról. Egy sor apró olajkép függött a nagy képek alatt. Egy szőke szakállú ember szinte kivirított közülük. Ábelnak hogy odatévedt a tekintete, a szíve is eldobbant. Az ő arcképe volt. Közelebb hajolt, hogy lássa a képet. Megismerte, hogy fényképről készült. A szőkesége sárgább volt, mint ahogy ő emlékezett magára, dehát a kép mégis őt ábrázolta, s ez a látvány a szívére olvadt. Nézte aztán a mellette függő képeket is: azok is olyan korú fiatalemberek - ki szőke, ki barna, ki bajuszos, ki bajusztalan, de mind harminc év körül való, s három katonatiszt. A fejét rázta: nem tetszett neki. A szoba sarkában magas zöld cserépkályha lehelte a meleget. Ábel odaállt s reá tapasztotta fázós kezét. Közben bekandikált a másik szobába is, amelynek félajtaja tárva állt. Magányos rézágy, fölötte fekete feszület, és egy nagy színes Mária-kép, Bugrónak az a képe, amely a holt gyermeket gyászoló anyát ábrázolja, amint vigasztalást kér Máriától. Almaszag illatozott mind a két szobában. Eszter mosolyogva tipegett be, s mind a két kezét nyújtotta Ábelnak:- Isten hozott! valóban Isten hozott! S gyöngéden megölelte, arcát egy percre a mellére hajtotta. Ábel meghatottan nézett reá. Az emlékek olyan kavarodással rohanták meg a szívét, hogy nem bírt szólani. Leültek a kopott plüsszékekre, talán ugyanazon székekre, amelyeken az utolsó estén ültek, Eszter a szemét törölgette: elő- előcsillant egy könnycsepp a pilláin. Elmondták egymásnak, mi történt velük, mióta elváltak.- Hát tudod, hogy én férjhez mentem - kezdte Eszter. — Igen megharagudtam akkor este reád, s azonnal írtam a doktornak, aki a férjem halála után udvarolgatott. Nem szerettem őt, de lásd igen fájt... Még az sem fájt annyira, hogy a feleségedtől és gyermekedtől nem válsz el az én kedvemért, de az nyilallott belém, amikor te fontolgatva azt mondtad: Férjhez kellene menned, de kihez? Az a kihez fájt, hogy éppen tetőled hallom. Igazságtalan voltam és vak, most már elítélem magamat érte. De akkor... Aztán mikor már a doktor nagysebten eljegyzett, szerettem volna kibontakozni. És vártalak, hogy eljössz, és összeszidsz, vagy mentegetőzöl, vagy akármit csinálsz is, de legalább megbékülünk, és élek tovább is özvegyen, és boldogan, ha hetenkint csak egyszer látlak is. Te azonban nem jöttél...-Hát...- Láttad a képedet? Irén festette, szegény boldogult jó Irénem.- Láttam. De ki az a többi fiatalember?- Irénnek az udvarlói. Mindnek megnagyíttatta a fényképét, és ő aztán színezte. A tied a legsikerültebb, csak kissé sárgább, mint voltál. Elmondta aztán, hogy a második férj egy zágrábi kórházban vállalt állást. Eleinte igen szerető férj volt, később azonban... Eszter beszéde itt megtört. A szeme pillája félig összeereszkedett.- Később azonban - folytatta -, megmondom neked... miért is hallgatnám el... eldurvult. Az első féljem... hiszen tudod, milyen volt, de durva nem volt soha. A második... ha rossz kedve volt, úgy bánt velem... Meg is ütött egyszer. Pofon ütött...- Ejnye, disznó gazember! - hörkent fel Ábel. - Dobd le onnan * a falról! Eszter vállat vont. (Folytatjuk)
