Vasárnap - családi magazin, 1994. január-június (27. évfolyam, 1-26. szám)

1994-06-19 / 25. szám

Utózönge

Macs József: „A hóhér ne rehabilitáljon!” című cikkéhez

A Vasárnap 1994./10—11 számaiban olvashattuk Mács József visszaemlékezését, amelyben fölidézi hajdani kálváriáját. Mács az ötvenes évek közepén az Űj Szó szerkesztőjeként kezdte pályafutását, s hamarosan a lap egyik legügyesebb riportere lett. Cikkeibe egyéni Véleményét is igyekezett beleszőni, ám ezzel az igyekezetével nem nyerte meg „kenyéradó gazdáit”. Az egyéni vélemény abban az időben azt jelentette, hogy az újságíró vagy író az eseményeknek a fonákját is meglátta, megírta. A följebbvalók viszont igyekeztek a cikkekből eltüntetni minden sötétebb árnyalatot. Szóval, nem volt könnyű az olyan újságírók dolga, akik a lelkendezésen kívül mást is meg szerettek volna írni.

Ebbe az álszocialista és álhumanista világépítésbe robbant bele a magyarországi forradalom, amely nemcsak a szovjetet s csatlósait rendítette meg, hanem az egész világot. Keleten és Nyugaton rádöbbentek: a fényesen propagált szocializmusban mégsem alakulhatnak rendben a dolgok. Nálunk párttagok, pártonkívüli- ek, magyarok, szlovákok, csehek vegyes érzelmekkel követték az események alakulását; talán senki sem akadt, akit nem rázott meg a magyarok küzdelme. Sok kommunista épp ekkor csalódott először ama eszmében, ama eszme mindenhatóságában. Sokan kérdezték maguktól és másoktól: „Mi történik tulajdonképpen?!” E kérdések egyre rázósabbak lettek. A Szovjetunióba vetett bizalom megrendült. A magyar szabadságharc hatására néhány olyan írás is megjelent a szlovákiai magyar sajtóban, amely annak előtte nem láthatott volna napvilágot. De a politikai rendőrség sem pihent... A hazai magyar írók, újságírók közül is sokakat berendeltek „gyónásra”.

Ebben az atmoszférában indultam én a gömöri Bátkába, Mács Józsefhez. A rádióban akkoriban szokás volt, hogy újévkor, egyórányi műsorban, megszólaltatták a közélet ismertebb egyéniségeit: mit várnak az új esztendőtől? Így történt ez 38 évvel ezelőtt is. A szlovákiai magyar írók közül Mács Jóskára esett a választásunk. Mivel azonban ő a szülőfalujában, megözvegyült édesanyjánál tartózkodott, utána kellett utaznom. December végén, csikorgó hidegben indultam hozzá, hogy riportot készítsek vele.

Mácsot eléggé lehangolt lelkiállapotban találtam. Édesanyja halálával még több baj szakadt rá. Éppen azon töpren£ g y *£ o HÁ ^ víz

gett, hogy föl kellene hozni az édesapját Pozsonyba; bár a fővárosban sem volt valami rózsás a helyzete, hiszen Mácsék albárletben, a Stolwerck üzem közelében egy eléggé rozoga házban laktak. Nézet- eltérése volt a főszerkesztőjével is az Üj Szóban, és a magyarországi helyzet tragikus alakulása ugyancsak nagyon nyugtalanította. Ennek ellenére baráti szívélyességgel fogadott. Megbeszéltük nyilatkozata mondandóját, az interjút aztán fölvettem a magammal cipelt magnetofonra. Akkor nekem föl sem tűnt, hogy olyasmit feszeget, ami nem egészen illik bele az egyórás műsor keretébe.

Mácstól elköszönvén, éjjel utaztam visz- sza Pozsonyba. Másnap reggel nagyon álmos és kimerült voltam. Bemenvén a szerkesztőségbe leadtam a nyers, megvágatlan anyagot, mondván: „Csináljatok vele amit akartok, én máris indulok haza, kialszom magamat.” Beleegyeztek, és a Máccsal való beszélgetés annak rendje és módja szerint újévkor közvetítésre is került. Sem Delmár Gábor, a szerkesztőség helyettes vezetője, sem Kozma Gyula, a műsor vezetője nem találtak benne kivetnivalót.

Annalf ellenére, hogy az illetékesek minden műsort lehallgattak, nem lett volna baj a dologból. Balszerencsénket az okozta, hogy az Üj Szó főszerkesztője: Dénes Ferenc is szerepelt az adásban. Hogyne hallgatta volna élvezettel a saját hangját! És arra sem volt rest, hogy végighallgassa az egész újévi összeállítást, ő aztán odafigyelt a mondanivalóra... Nem úgy, mint a hivatalos lehallgatók, akik már csak rutinból füleltek, s többnyire oda sem szagoltak a szöveghez. Dénes Ferenc, pártjának hűséges vazallusa, rettenetesen dühbe gurult, amikor szerkesztőjének nyilatkozatát végighallgatta. Mert az a „zöldfülű”, az a „bajkeverő” olyanokat mondott, hogy jó lenne, ha a párt vezetői levennék rózsaszínű szemüvegüket, és meglátnák a szürke valóságot is. Ilyesmiket beszélt Mács, elkalandozva az irodalom perspektívájától. A főszerkesztő rögvest elhatározta, hogy Mácsot kirúgja. Ki is rúgta.

De mi, rádiósok is bajba kerültünk, mert Dénes Ferenc haladéktalanul följelentett bennünket mind a pártközpontban, mind a Csehszlovák Rádióban. Az ügyből nagy cécót rendeztek: berendeltek az igazgatóhoz, a főszerkesztőhöz. Kérdéseket tettek föl, ránk ripakodtak, s mi inkább csak dadogtunk zavarunkban. Végül jól lehordták bennünket, és megígérték: kiteszik a szűrünket a rádióból. Kétségek közt vártuk hát a további fejleményeket. Végül mégis maradhattunk. E „kegyet” többek között annak köszönhettük. hogy a szlovák adás főszerkesztője: Jón Cíz nem volt nagyon szemellenzős; s úgy hiszem, Nagy Jenő is igyekezett közbenjárni. Olyan suttogások is a fülünkbe jutottak, hogy mivel Delmár Gábor is kassai származású, mint Dénes Ferenc, megbocsát neki és nem kívánja a vesztét.. Mintegy zárófejezetként azután a következő írásbeli megrovást kaptuk - „ajándékba”:

tárgy: Írásbeli megrovás

A Csehszlovák Rádió érvényes munkarendjének XI/40/b pontja alapján megrovásban részesítem Dénes Györgyöt, a magyar adás szerkesztőjét és Delmár Gábort, a magyar szerkesztőség helyettes vezetőjét a munkarend megsértéséért s a kötelező politikai elővigyázatosság elhanyagolásáért.

Dénes György szerkesztő és Delmár Gábor, a szerkesztőség helyettes vezetője 1957. január 1-én 17.30 órakor műsorra tűzték Mács Józsefnek, az Új Szó szerkesztőjének nyilatkozatát a csehszlovákiai magyar irodalom perspektívájáról. A riport hazugságokat, képtelenségeket és politikai tévedéseket tartalmazott. Ezenkívül a megbüntetettek elmulasztották bemutatni az anyagot a Sajtófelügyeleti Igazgatóságnak.

Ezt a büntetést nevelési eszköznek szánom és ezért elrendelem a megrovásnak a káderanyaghoz való csatolását. Amennyiben fent nevezettek egy éven belül nem követnek el hasonló kihágást a munkafegyelem ellen, a káderanyaghoz csatolt bejegyzés megszüntethető.

A területi igazgatóság nevében

Ján Cíz

Ilyen volt a légkör abban az időben. Rám külön büntetés is várt. Az Űj Szó főszerkesztője megtiltotta, hogy a lapba írjak. Hallottam, hogy valaki ugyan szót emelt az érdekemben, ám Dénes Ferenc a Máccsal való barátságomra célozva kijelentette: Madarat tolláról... Hat évig tartott a szilencium. Többen ajánlották, keressem föl Dénes Ferencet, beszéljek vele, de ehhez nem fűlt a fogam. Így csak 1963-ban írhattam újra a lapba.

A legjobban azonban Mács Jóska járta meg, aki elbocsátása idején reménytelen helyzetbe került. Szerencsére Szőke József, az Üj Ifjúság akkori főszerkesztője fölvette oda, vállalva a felelősséget és zaklatást. Dénes György

*(Az írásbeli megrovás fénymásolata a szerkesztőségünkben)

Patkányúr és a karrier

A neve nem lényeges. Egy kis figura ő a sok kollaboráns között, akik a rendszert úgy szolgálták ki, s akik úgy lettek ügynökök (bár emberünk esetében az ügynök szónak ide nem illő fennköltsége van, hisz ne tagadjuk, hogy az irodalomból és a filmművészetből is ismert ügynök kifejezés valami előkelő és titokzatos kasztot takar, amely nem átall méregdrága öltönyben - hitelkártyával és repülőjeggyel a zsebben - pezsgőzni mondjuk a Genfi-tó partján), hogy nem gázoltak el senkit, nem bonyolódtak szövevényes szerelmi ügyekbe, mégcsak nem is a karrierjük íve szabta meg a feltétlen behódolás és „bedolgozás” mértékét. Egyszóval, semmi diplomáciai báj.

Magyarán: egy patkányról van szó, akit nevezhetnénk nemes egyszerűséggel Emzéperixnek, Kidobónak vagy Bunkónak, mely névadás a téma szempontjából abszolút mértékben irreleváns. Mondhatni: tökmindegy. Nevezzük nemes egyszerűséggel Patkányúmak, egyrészt, mert ráillik, másrészt, mert nem érdemli ki az egykori estébé fantáziadús és olykor igencsak találó, sőt szellemes névadói gyakorlatában szerzett költői fedőnevek egyikét sem (mely névadói gyakorlat, ne tagadjuk, enyhe ámulattal 5 némi tisztelettel tölti el az immár közkézen forgó listák olvasóit) lévén, hogy jelleméhez leginkább a patkány vagy a görény név alatt ismert emlősök állnak legközelebb.

Patkány úr (bár valljuk be, emberünk esetében az úrázás sem helyénvaló, mint ahogyan pusztán a napi politikai gyakorlat új gyűjtőfogalma üti úrrá az egykori elvtársakat és a meghatározhatatlan identitású egyedeket) tehát nem szorult rá a patkányságra.

ő volt a par excellence besúgó, akit a rendszerváltás a főváros egyik exkluzív éjjeli bárjának főpincéreként ért ama derült égből, mely azóta beborult némileg. Az éjjeli bár sem volt akármilyen: a fölötte Italálható lakások egyikében hallgatták le - a bár asztalai alatt elhelyezett poloskák segítségével - a különféle praktikákkal a bárba terelt-unszolt külföldi vendégeket, akik a tizedik konyak után a bájos pillangóknak és a mikrofonnak, s a mikrofonvégen hallgatózó „uraknak” pótolhatatlan információkat kotyogtak ki a hajnali órák tudatködös állapotában. ,

Patkány úr tehát élte a világát. Hordta a konyakokat, vodkákat, feltalaltaj- és, természetesen, fogyasztotta - a bájos platinaszőke és hollófekete aperitifeket, míg csak le nem omlott a berlini fal és a szögesdrót kerítések darabkái el nem kezdtek potyogni a kék égből, s szélnek nem eresztették a díszes társaságot, legalábbis látszólag (fiaim, csak ne énekeljetek), hogy aztán a holland árverésnek nevezett kiárusításon kárpótolják őket pótolhatatlan szolgálataikért. Patkányúr például úgy szolgáltatott nyomós érveket szakmai rátermettségéről, hogy a konkurens által az asztalra rakott ezreseknek megfelelő mennyiségű éles töltényeket pakolt ki az asztalra.

Patkányúr tehát szerzett egy vendéglőt. S itt kezdődött a kálváriája, amely a mai napig tart, s amelynek a jóisten sem sejtheti a végkimenetelét. Mert a jóiét lelkek, akik így honorálták utolsó nekirugaszkodásukkal hűséges kiszolgálóik szolgálatait, egy dologgal nem számoltak: hogy a patkányurak nem lettek felvértezve vállalkozói ismeretekkel, azaz halvány lila gőzük sincs arról, hogyan kell üzemeltetni egy olyan boltot, amelyben csupán kifutófiúk voltak (igaz, miniszteri fizetésekért).

Vállalva az olvasó haragját, nem árulom el a sztori végét. Csupán annyit, hogy Patkányúr adósságai per pillanat milliókra rúgnak, a bolt dögledezik, adót nem fizet, hitelezői rendőrökkel kajtatnak utána (természetesen hiába), s míg Patkányúr átkozódva szidja a rendszerváltás utálatos figuráit, titokban fegyvereit olajozza, s reménykedik, hogy ismét felkínálhatja pótolhatatlan szolgálatait a hozzá hasonló nagyobb kaliberű patkányoknak, akiket a nép majd újra megválaszt vezérükké, mert határozottságuk imponáló és lehengerlő, s mert ingük alól nem látszik ki a mikrofon és a revolver, csak a mosolyuk magabiztos sugárzása kódolható le egyértelműen a nyakkendőjük fölött. Dehát ahány ház, annyi szokás. Patkányúr bízik a visszarendeződésben. Miért is ne? Mindannyian bízunk valamiben.

Kövesdi Károly

Kotorászott a fényesre koptatott bőrtáskában. Kaca- tok - zsineg, anyacsavar, jancsiszög, egy tekercs vastagabb rézdrót, aprócsk*a acélék, reszeletlen nyerskulcs, bakancspatkó, néhány meggyötört szaj- kótoll, elnyűtt bőrdarabkák, megaszalódott csipkebogyók - akadtak az ujjai közé. Minden olyan apró tárgy, amiket erdei barangolásai meg a kaszálások során talált, illettve rakott el a bőrtáskába. Ezeknek a csavargásainak kisebbfajta múzeuma sorakozott lába előtt. Mindegyik darabnak megvan a maga célja, legalábbis amit ő szánt neki, amikor némelyiket felemelte az utak porából, vagy gyors javításokra gondolva a szerszámospolcról bepakolta az egésznapi elemózsia mellé. Aztán szép lassan megfeledkezett róluk, elmúltak a nyarak, az elhagyott almafákról szedett gyümölcsök egyre mélyebbre nyomták az egész táskamúzeumot. A telek meg másfelé terelték az eszét. Kiújult betegségei apró-cseprő javítgatásokat se nagyon engedtek neki. Azzal nyugtatgatta magát, hogy ilyen korban már kell a pihenés, s tavasszal mindent bepótol.

Fel sem tűnt neki, hogy az évek múlásával a tavaszok is egyre lassúbb mozgásra késztették. Mintha megnőtt volna a hegy, amelyen a kaszálható rétek senki földjévé lettek, s neki a juhokról, kecskékről való gondoskodás forrásaiként termettek végtelen bőséggel, mígnem be nem köszöntött a hét szűk esztendő - szárazsággal. Ez a bibliai időszámítás okozta volna, vagy testének biológiai órája? A hegyi rétekre egyre keményebb, porosabb és merede- kebb utak vezettek. Tavaly már nem is volt neki elég az egyszeri pihenő, a majd kétórás út közben, háromszor is leült egy-egy fehérre koptatott mészkősziklára. Figyelte a verőfényes eget, a madarak viselkedését, a bogarakat, a vadvirágokat látogató méheket. Letépett néhány szál kakukkfüvet, aminek illatától örömmel és bánattal elegyes emlékek rohanták meg. A nehéz paraszti munka után is könnyed volt a szerelem a félreeső bokrok ágai alkotta csalitpaloták fűágyain. Valamikor kedvese félénk vonakodása is elmúlt a kakukkfű csodálatos illatának hatására, s maradt boldogan ölelő asszonya a két gyerek megszülése után is. Tudta, hogy miért. Neki a szerelem iskoláját a nagy romantikus írók művei jelentették, meg maga a szabad természet, amely nemcsak a szántót, az erdőt, rétet adta, hanem a vadakat, a madarakat, a bogarakat, eget és

felhőt, napsütést és éjszakát - Istentől való pároso- dását mindannak, ami eleven utódra vágyik. S hogy csak két.gyermekkel áldotta meg a Teremtő őket, azon soha nem csodálkoztak. Elfogadták az örömöket, a maguk teljességében...

Nézegette, forgatgatta a fehér mészkőre sorakoztatott kacatokat. Végigtekintett rajtuk, majd belenézett a kiürült bőrtáskába. A hirtelen változó fény - a nap vakító fehérsége és a táska árnyas mélye - néhány pillanatra elvette látását. Megrázta a táskát, amely kétféle tompa hangot hallatott. Bár nem látta a benne ide-oda guruló dolgokat, hirtelen belenyúlt, de ujjai nem tudtak különbséget tenni a tapintásra ugyanolyannak tetsző kemény tárgyak között.

A napvilágon hirtelen kitárta tenyerét. Benne két, színre nagyjából azonos kavics. Hüvelykujjával összekoccantotta a két gömbölyded kövecskét, s a váratlanul erősre sikeredett érintés nyomán a formátlanabbikról egy kicsiny darabka letörött. Másik keze mutató- és hüvelykujja közé csippentette az apró törmeléket.- Hát ez meg kenyér! - kiáltott fel örömében, de

olyan hangosan, hogy az út túloldalán álló cserfáról két szarka is felröppent, ijedten csörögve. - Száraz kenyér, ejnye, mikor maradhatott ez itt? - kérdezte most már a dolog természetéből fakadó okot kutatva.

Nem kellett sokáig morfondíroznia a rejtély fölött, józan következtetéssel percek múltán a dolog eredőjénél időzött. Ama most lejáró hét szűk esztendő kezdetén még minden héten sütött kenyeret az asszony. Nem kemencében, mert azokat rég lebontották, hanem amúgy városiasán, villanysütőben. Volt úgy, hogy a hajnalban bedagasztott, és az ő ébredésekor már a sütőben illatozó kenyér egy karéjával indult útnak. Jobb vállán a kaszával, rajta a nyélre tűzött bőrtáskával meg a demizsonnal, bal kezében pádig a karéj frissen sült kenyérrel kerekedett útnak.

De ez a furcsán ragacsos kavics, ennek mintha nem tudná a származását. Forgatgatta, nézegette, vizsgálgatta. Egyszer csak ráköpött, s mintha oldószerbe mártotta volna, szinte leválott róla a táska fenekén ráragadt héjszerű piszok. Olyan látvány tárult elébe, amire maga sem számított. A kavics egyik oldalán, ahol két ujjbegynyi területen egyenes síkot csiszolt felületére az évmilliós eső, két betűt látott.- B...bö meg M...mö - mormolta maga elé a monogramot. - Nohát! Ez meg szegény feleségem monogramja, magam karcoltam a kavicsba.

Mikor a dolog történt, az a karéj kenyér lassabban fogyott el, mint máskor. A vízmosáshoz érve kicsit elmélázott, s megbotlott egy kiálló kőbe.

Kő és kenyér

Gyors mozdulatától már-már lecsúszott a kaszanyélről a demizson, ezért bal kezével utánakapott. Kiejtette a kétharapásnyi kenyeret. Mikor aztán lehajolt érte, két majdnem hajszálra hasonló kavicsot, illetve kenyeret látott a földön heverni. Olyan volt az a kavics, mint a fehér bélű, barna héjú kenyérdarabka. Mindkettőt felvette, s gondosan eltette a bőrtáskába.

Talán most sem akadt volna rájuk, ha útközben nem veszíti el a kaszanyélről a kaszakarikát, ami nélkül sehogyan sem tudta a nyélhez rögzíteni a kasza nyakát. Azért kereste hát a kaszástáskájában a rosszabbik karikát, ami egy-két csavarintásnyi rézdróttal megerősítve állja majd a fű, a kasza és a kaszás nekifeszüléseit.

Így aztán a szép gondosan a sziklára rakott pótolhatatlan kacatok után megtalálta a különös történet tárgyait. Mert a történet igazi hőse nem ő, nem is a különös hányattatások után előkerült szárazke- nyérdarab meg a karcolt kavics, hanem B.M.. az asszony. Forgatgatva a kővé száradt kenyérdarabkát és a kenyérré növekedett kavicsot, már nem tudott másra gondolni, mint a hét szűk esztendőre, amelynek idén mégiscsak végeszakadt, mert annyi volt a májusi eső. Csak B.M.-et nem tudja újra életre kelteni a Teremtő, pedig de jó is lenne, ha elszáradása után az asszony is úgy kelne életre, mint az erdei füvek.

Ezekkel a gondolatokkal fejében nézett maga elé. Észre sem vette, hogy a karcolt kő kiesett kezéből, s gurulásában egy dús kakukkfűcsomó állította meg.