Vasárnap - családi magazin, 1994. január-június (27. évfolyam, 1-26. szám)
1994-06-19 / 25. szám
mikor 1989 őszén málladozni kezdett a Nyugatot és Keletet légmentesen elválasztó „vasfüggöny”, és először Sopronnál, majd Berlinben, utána Po- zsonynál s másutt az akkori Csehszlovákiában óriási lyukak nyíltak benne - az év végére pedig teljesen lehullott a forradalmi mámorban sokan azt várták és hitték, hogy már csak hónapok, esetleg néhány év kérdése, s Kelet-Közép-Euró- pa visszatér a Nyugat lágy ölébe. Tájainkon az Irány Nyugat!, meg a Vissza Európába! és a hasonló jelszavak ma már régen nem váltanak ki kitörő lelkesedést az emberekből. Ami pedig a politikát illeti, térségünkben, Csehország kivételével, mindenütt olyan pártok, olyan személyek kormányoznak - vagy legalábbis a hatalom részét képezik -, amelyek a retorikájukon túl sem a múltjukat, sem a gyakorlati tetteiket szemlélve nem hatnak túlságosan bizalomgerjesztőén. Feltéve, ha a nyugati fejlődés szilárd biztosítékát kéne látnunk bennük. E tekintetben mégis alapvető különbséget kell tenni Lengyelország, Magyarország és Szlovákia között. Az előbbi két országban - bármennyire is gyanakvón tekintünk a reformkommunistából szocialistává vedlett győztes pártokra - határozott jelek vallanak arra, hogy a rendszerváltás befejeződött, nem fenyeget komolyan a visszarendeződés veszélye, a reformfolyamatok továbbvihetők. Szlovákia esetében mindez nem ilyen egyértelmű. Sőt! Szlovákiában az őszi előrehozott parlamenti választások tétje még mindig (és újra) „csak” az lesz, hogy melyik civilizációt, melyik kultúrát választja az ország: a nyugatit vagy a keletit? Ráadásul Szlovákiát keresztülszeli a nyugati és keleti civilizációt elválasztó határvonal. Persze, nem földrajzi, hanem politikai és szociológiai értelemben. E határvonal ugyanis a szlovákiai politikai s társadalmi valóságot szeli ketté. Az egyik oldalon vannak a szélsőséges erők, élükön az SZNP-vel. A másik oldalon pedig... Nos, ki is van a másik oldalon? Túl leegyszerűsített lenne a képlet, ha azt mondanám: a többiek mind. A választóvonal ha rejtetten is, de megbújik majdnem minden szlovákiai pártban. A nyugati civilizáció értékrendje, a demokratikus politikai kultúra alapvető szabályai meg nem értésének jelei mindenütt fellelhetők. Sajnos, ez alól egyes magyar politikusok sem képeznek kivételt, ahogy ezt az utóbbi hetekben többször is bizonyították. A dupla vagy semmi elve ugyanis már régen nem tartozik a modem európai politizálás eszköztárába, hiszen konfliktusgerjesztő és nem a megegyezést szolgálja. Egyszóval: Szlovákia tudathasadásos állapotban van, és az őszi választások után is abban marad, noha Meciar - valószínűleg - nem fog visszatérni a kormányba. A diagnózist ismerjük, vagy legalábbis sejtjük: a politikai-gazdasági lobbik, illetve a maffiák, az újkeletű nacionalista és a régi pártnomenklatúrás, no és StB-s struktúrák összefonódása. Igaz, diagnózisnak ez talán elfogadhaA NYUGAT ÉS MI tó, magyarázatnak azonban semmiképp. Valahol mégiscsak demokráciában élünk, s e visszahúzó erőket az emberek szabadon, önszántukból választották meg két évvel ezelőtt - és most is nagyon sokan őket fogják választani. Vajon miért van hát Szlovákiában ekkora sikerük a visszahúzó erőknek? Túlságosan egyszerű és félrevezető lenne ezt pusztán a szlovákok „veleszületett” nacionalizmusával magyarázni. Ez így nem igaz. A magyarázatot inkább a következő két dologban kell keresni: !■ Szlovákia az 1989 előtti negyven évben, de 1969 után különösen teljesen elszigetelődött a külvilágtól. Érintetlenül hagyták azok a szellemi, társadalmi és politikai áramlatok, amelyek azért Lengyelországot és Magyar- országot már erősen megérintették, sőt Csehországot is elérték, noha Csehszlovákia, mint egész, ez idő tájt a kommunista elszigetelődés áldozatává vált. Nem fejlődött ki - még annyira sem, mint Csehországban - egy alternatív, modem európaisággal áthatott értelmiségi réteg. A közvélemény elől el voltak zárva az információk, utazni sem lehetett, az átlagember így nem ismerkedhetett meg a tolerancia, a másság elfogadásának s tiszteletben tartásának „tudományával”. Nem csoda, hogy az emberekben oly mély gyökereket vetett a tudatos történelemferdítés által kiváltott mítoszvilág. P| Mindemellett a szlovákiai társa- Efl dalom elég jól „megvolt önmagának” ebben az elszigetelt és belteijes állapotában. Ki kell mondani: Szlovákia az az ország, amely látszólag profitált a kommunizmusból. Legalábbis az emberek nagy része ezt így élte meg. Kétségtelen, hogy Szlovákia 1945 után, de méginkább a rendszerváltás előtti húsz évben gazdaságilag fellendült, Csehországhoz viszonyítva kiegyenlítődtek a különbségek. Mindenkinek volt (lehetett) állása; és viszonylag kevés munkával is (jól) meg lehetett élni. Két komoly bökkenő van csak a dologMelyik civilizációt választjuk? ban. Az egyik: ezt a viszonylagos gazdasági fellendülést Szlovákia nem annyira a kommunizmusnak, mint inkább a föderációnak köszönhette. Annak, hogy a szövetségi költségvetés forrásai nagyobb arányban lettek átcsoportosítva Szlovákiába, mint Csehországba. A sors iróniája - és tragédiája egyben -, hogy Meéiamak és Prokeänek, de részben Weissnek is, sikerült elhitetnie a szlovákokkal, hogy ez éppen fordítva van: hogy az 1989 előtti viszonylagos jólétet a kommunizmus egyenlősdijének köszönhetik; a ‘89 utáni átmeneti nehézségeket pedig a föderációnak és a gazdasági reformnak. Minden jól képzett s elfogulatlan közgazdász tudja, hogy 1989 végén a csehszlovákiai „mintaszocializmus” gazdaságilag már az összeroppanás előtt állt. A másik bökkenő pedig az, hogy ez a „jólét” tényleg csupán viszonylagos volt. Mondjuk, a tőlünk keletre eső vidékekhez képest. De mivel az embereknek nem volt viszonyítási alapjuk, elfogadták azt, ami volt, megelégedtek saját helyzetükkel... Mindent egybevetve tehát: az eltelt négy évben a Nyugat és a Szlovákia közti viszony fokozatos elhidegülésé- nek lehettünk tanúi; és ennek okai elsősorban a fent vázolt tényekből adódó bizonytalanságban keresendők. Szlovákiában, jelenleg, a Nyugathoz való viszonyulás szempontjából nagyjából három lényeges politikai, illetve társadalmi csoport különböztethető meg: • A lebukott kormányhoz hű erők. Az ő viszonyulásukat a Nyugathoz nem vezérlik különleges és hosszú távú elgondolások; inkább az, hogy a saját hatalmukra nézve mennyiben érzik a Nyugatot károsnak vagy előnyösnek. Ebből kifolyólag a Nyugatot néha fejőstehénnek nézik, ám ha rájönnek, hogy tévedtek, akkor elutasítják a Nyugat bárminemű beleszólását Szlovákia „belügyeibe”. E csoporton belül megfigyelhető egy szűkebb réteg, amely még deklaratív szinten sem igyekszik különösebben bizonyítgatni a Nyugathoz való kötődést. • A különösképpen értelmezett „ne- utralitás”, a híd-szerep szószólói. Furcsamód ebbe a csoportba sorolható két ideológiailag ellentétes párt: a DBP és a KDM egy része. Míg a demokratikus baloldal inkább gazdaságpolitikai szempontból vall harmadikutas nézeteket, addig a kereszténydemokraták főleg társadalomszervezési szempontból teszik ezt. • Végül azok, akik egyértelműen a nyugati gazdasági, politikai, társadalomszervezési, biztonsági és védelmi rendszerekhez való felzárkózás hívei, ők tudatában vannak annak, hogy ez hozhatja meg a valódi kibontakozást. Ide tartozik a KDM fennmaradó része, a volt NYEE-hez tartozó értelmiségi elit, továbbá a Demokrata Párt, a magyar politikai közvélemény túlnyomó része s még néhány politikus és értelmiségi. Nekik van a legtöbb okuk csaVasfüggönybontás, ‘89 novemberében (Prikler László felvétele) lódottságot érezni. Részint azért, mert nem sikerült megvalósítani azt a felzárkózási ütemet, amelyet 1989/90-ben elképzeltek; részint pedig azért, mert talán úgy gondolják, hogy a Nyugat sem segített ebben eléggé hatékonyan. Nos, ha elfogadjuk, hogy a Nyugat is kivette a részét a kapcsolatok viszonylagos elhidegüléséből, akkor neki vajon mit lehetne a leginkább felróni? Azt, hogy 1990/91-ben - tehát akkor, mikor még az irányvonalak egyértelműen (vagy inkább) pozitívak voltak - talán nem segített eléggé, hogy a gazdasági transzformáció viszonylag gyorsan és „fájdalommentesen” végbemehessen? Hogy elég hosszú ideig nemigen tudott - és most sem tud igazán - mit kezdeni a kelet-európai nemzetiségi problémákkal; hogy túlságosan óvatosan tapogatózik, s ide-oda táncol a stabilitást jelentő keskeny ösvény keresésénél? Hogy a kelleténél jobban befolyásolja Kelet-Európa politikáját az orosz tényező, a nagyhatalmi egyensúly felbomlásától való aggodalom? Lehet, hogy mindez igaz, ami csak alátámasztja azt a feltevést, hogy a Nyugatnak nem volt egy kész, kidolgozott, hosszú távú stratégiája a kommunizmus bukása után kialakult helyzet kezelésére. Nézzük meg most viszont azt: mit nem lehet felróni a Nyugatnak! Nyilván azt, hogy a jelentősebb támogatás és együttműködés fejében elváija az új kelet-európai partnereitől, hogy egyértelmű legyen a jogállam és a demokrácia megszilárdítására irányuló törekvés; akadálytalan legyen a gazdasági váltás és piacgazdaság irányába; hogy áttekinthetőek és a tőke szempontjából kiszámíthatóak, előnyösek legyenek a pénzügyi és a jogi szabályzók; hogy az államot ne veszélyeztessék belső konfliktusok; be legyenek tartva az emberi és kisebbségi jogok; az egyes államok közt ne legyenek konfliktust rejtő ellentétek; az adott állam biztonsági és védelmi rendszerei összeilleszthetőek legyenek a nyugati rendszerekkel. Mindezt figyelembe véve, lehet-e csodálkozni azon, hogy a Nyugat - Meéiar kormányzása alatt - csaknem teljesen „ejtette” Szlovákiát? Elvégre a Nyugatnak sem lehet érdeke, hogy egy feneketlen tóba dobálja a pénzét; hogy a nyugat-európai közösségbe behozza a kelet-európai viszályokat. Ennek ellenére a Nyugat eddig is segítette Szlovákiát és a jövőben is fogja. Tudatában van ugyanis az ország geopolitikai kulcsszerepének. Szlovákia az egyetlen közép-európai ország, amely határos mindegyik „visegrádi” országgal, keleten pedig Ukrajnával, nyugaton viszont Ausztria belépése után az Európai Unióval. ermészetesen a mocsárból is csak olyasvalakit lehet kihúzni, aki hagyja magát, aki maga is kifelé igyekszik onnan. A két civilizáció közti határ itt vonul, épp Szlovákián keresztül. Ezért hárul rendkívül nagy felelősség minden magát demokratikusnak s európainak mondó erőre. Ideje lenne, hogy fölébredjünk. Petőcz Kálmán A férfi az ébresztőóra berregésére nyitotta ki szemét. Álmából riadva nem tudta megtalálni a csengő gombját, s ezért az órát a dunyha alá nyomta, hogy tompítsa a hangot. Nem akarta felébreszteni mellette alvó feleségét, de az úgyis felébredt, és ezt zsémbeléssel adta tudtul férjének.- Hajnalok hajnalán akarod azt a gyereket kirángatni az ágyból, hogy gombázni menjetek. Inkább aludná ki magát. Egy ilyen korú fiúnak több alvásra van szüksége. Egész héten hat előtt kel, hogy idejében ott legyen az úszóleckéken, és még szombaton is felébreszted. Még öt óra sincs. Hová siettek? Meglelitek azt a gombát nyolckor is - morogta az asszony, miközben a másik oldalára fordult.- Nem lesz semmi baja az unokádnak. Majd kia' sza magát holnap. Te meg csak aludj - nyugtatta a férje. A férfi öregesen kászálódott ki az ágyból. Először nyújtózott egyet, majd egyik lábával előhalászta a papucsát, s amikor mindkét lábát a meglelt papucsokba bújtatta, az ágy szélén ülve még egyet nyújtózott, de amint fel akart állni, hirtelen belenyilallt a derekába. Nem vagyok már mai legény - állapította meg magában és óvatosan, mindkét kezével az ágy szélébe kapaszkodva, megismételte a felállást. Sikerült. Megdörzsölte sajgó derekát és kiment a konyhába, hogy megfőzze reggeli elixírjét, a kotyogás kávét. Felesége mindkettőjük tízóraiját még este elkészítette, csak ki kellett venni a hűtőből. Míg főtt a kávé, a férfi megborotválkozott. Öt óra múlt tíz perccel, amikor benyitott unokájához, aki az igazak álmát Családi hagyomány aludta. Nem volt szíve hozzá, hogy felébressze. Óvatosan behúzta maga után az ajtót és eszébe jutott, hogy elkészíti a gyerek reggelijét, s csak azután ébreszti fel. Fél hat lett, mire rászánta magát, hogy a tizenkét éves Jancsit felrázza mély álmából. A gyerek gyorsan kipattant az ágyból, mert kedvenc szórakozása várt rá, gombázni mehetett a nagyapjával. Hat órakor már útban voltak a mintegy két kilométerre levő erdő felé. Gyalog tették meg az utat. Hamar kijutottak az aszfaltos utat felváltó földútra, amelyet kertek öveztek.- Egy ilyen kertet szerettem volna venni vagy akár bérelni mondta a nagyapa az unokájának -, de nekem ez sohasem sikerült. Nem volt hozzá elég pénzem. így maradt nekem a gombázás - tette hozzá mosolyogva.- Legalább nincsen gondod a kerttel, nagyapa. Gombázni akkor mehetsz, amikor kedved van hozzá, a kertben meg örökösen dolgozni kell - vigasztalta az öreget a kisfiú.- Hát ebben is van valami - hagyta rá a férfi, bár valójában nem értett egyet unokájával. endben ballagtak az erdő felé. A férfinak eszébe jutottak azok a gyerekkori gombázások, amikor nagyapjával a faluvégi kiserdőben keresték hajnalonta a gombát. Feledhetetlen élményt jelentettek számára ezek az együttlétek a fehér bajszú öregemberrel, aki minden gombázás közben tolmácsolta neki a madarak nyelvét. Nagyapja nagy ismerője volt a madárvilágnak. Sok mindent tudott ezekről a tollas teremtményekről és mindezt megosztotta az unokájával. Ezeknek az együttléteknek az emléke adta az ötletet ahhoz, hogy most, amikor már ő is nagyapa lett, felújítsa ezt a családi hagyományt. Szívből örült neki, hogy unokájának is láthatólag becsesek ezek a közös gombázások. Lőrincz Kató PUBLICISZTIKA 1994. június 19. l/BSármp
