Vasárnap - családi magazin, 1994. január-június (27. évfolyam, 1-26. szám)
1994-06-12 / 24. szám
E nni jó. Régi igazság, hogy nem mindegy, hol és mi kerül az asztalra, de ma a legfontosabb kérdés: mennyiért? Az óvodák és iskolák konyháinak katasztrofális helyzete közismert, de lassan az üzemi étkezdékhez kapcsolódó víziókat is ideje átértékelni. Mert a munkahelyen kosztolókat akkor sem villanyozta fel túlságosan a „feltálalt” lehetőség, amikor még - az állam és a szakszervezet jóvoltából - 4,30-ért vagy 6,20-ért ebédelhettek. Amióta a privatizációs folyamat beindult, és a vállalatok kénytelenek saját maguk gazdálkodni, általános gyakorlattá vált, hogy a veszteségek finanszírozásának és a stabilitás megteremtésének érdekében az étkezdéket is eladják vagy bérbe adják. Ez utóbbiak esetében aztán nemcsak az ebéd, hanem az új tulajdonos feje is főhet, hogy a kedvezőtlen gazdasági körülmények között legalább a megszokott színvonalat tudja - ráfizetés nélkül - tartani. Egyik főzi, másik eszi... A párkányi Dél-szlovákiai Papír- és Cellulózgyár is azok közé a részben már privatizált, ám egyelőre termeléscsökkenéssel, a fizetőképes kereslet visszaesésével, és ennek okán „kapun belüli munkanélküliséggel” küszködő vállalatok közé tartozik, amelyek a tőkefeléledés lelassítására, kisegítő eszközként, többek között az üzemi konyhát is bérbe adták. A tizenháromezer lakosú Párkány, no és a környék egyetlen nagyüzemének étkezdéje is mamutméretű, s akkor lenne igazán kihasználva, ha naponta ezerötszáz reggelit, ebédet és vacsorát adagolhatnának ki. De hiába a három műszak, vacsorát egyáltalán nem, reggelit is alig-alig rendelnek az emberek, sőt még a meleg ebédet is inkább otthon fogyasztják! Legalábbis ezt bizonyítja, hogy a 2670 alkalmazottból csupán kétszázötvenen ebédelnek a hangzatos nevű üzemi Gastrocent- rumban. A két bérlő, Baric Tibor és Zapletal László nem is titkolja csalódottságát:- Amikor egy évvel ezelőtt megnyertük a konyhára kiírt pályázatot, nagy terveket szőttünk. Szerettük volna fellendíteni a forgalmat, nemcsak az étteremben, hanem a gyár területén levő négy büfében is, amelyek szintén az étkezdéhez tartoznak. Mindketten már hosszú évek óta az üzemi konyha közelében dolgoztunk, s így azzal eleve tisztában voltunk, hogy ez a vállalkozás nem hoz gyors meggazdagodást, de állandó mínuszra azért mégsem számítottunk! Hiába vagyunk minden más lehetőségnél olcsóbbak, az ebédmegrendelés mégis nagyon kevés, és a büfék forgalma is olyan minimális, hogy sokszor az ott dolgozók fizetését sem fedezi. Az alkalmazottakon kívül még néhány nyugdíjas étkezik nálunk rendszeresen, és mivel messze vagyunk a városközponttól, nagyobb külső forgalomra aligha számíthatunk. Azok a kezdeti elképzelések, miszerint egy kis élelmiszerboltot és hentesüzletet nyitnánk, hogy a munkából haza induló asszonyoknak megkönnyítsük a bevásárlást, már szóba se kerülnek. Sajnos, manapság nagyon kevés pénzük van az embereknek... Való igaz, a mai élelmiszerárak mellett szinte lehetetlen nagyanyáink „jusson is, maradjon is” módszerével beosztani a kosztpénzt - az egyéb kiadásokról nem is beszélve -, de talán már a napi meleg ebédre sem futja?! A szélsőséges esetektől eltekintve összüzemi koplalásról - egyelőre - nincs szó; az azonban tényleg gyakran elhangzik, hogy „otthon olcsóbb, és legalább tudom, hogy mit eszek”! A közétkeztetést mindig is többet szidták, mint dicsérték, mert hát akármennyire is igyekszik a főszakács, a tálcákra ritkán kerül egy-egy tányérnyi igazán ínycsiklandozó falat, hiszen az óriási kondérokból kiadagolt étel egyenízét aligha lehet a házi receptek ínyenceinek étvágyához igazítani. Az egyéb „körítést” tekintve pedig üzemi konyhája válogatja: a több ezer főt foglalkoztató gyárak étkezdéit nyilván úgy tervezték, hogy legalább négyszáz ember ülhessen egyszerre asztalhoz. És ugyan kinek jutott volna eszébe, hogy térelválasztókkal, vagy egyéb módon meghittebbé varázsolja a visszhangzó- „evőcsamokokat”. De tervezés ide, tálalás oda, az ebédelni vágyókat mindig is az érdekelte leginkább, hogy mi kerül a tányérba. Kinek a tányérjából közétkezünk? A saját étteremmel és konyhával rendelkező vállalatok mellett, mindegyik munkaadó igyekszik gondoskodni alkalmazottainak kedvezményes árú étkeztetéséről. Általában közeli éttermekkel kötnek szerződéseket, de az is gyakori, hogy házhoz, azaz a munkahelyre szállítják az ételt. És mint mindenütt, Párkányban sem csak a választék, hanem az árak is különbözőek. A papírgyári Gastrocentrumban étkezők ötféle (!) főételből választhatnak. Ezek közül kettő diabetikus, de van „tízórás ebéd” is, amelyet már kora délelőtt elfogyaszthatnak az emberek. A konyhafőnök elmondta, hogy húsz alkalmazottjuk van, nagyjából ugyanazok, akik már a bérbeadás előtt is az étkezdében dolgoztak. Az ételek egységára sem változott, mindegyik menü tizenhat koronába kerül. Az igaz, hogy ennyi pénzért egyetlen vendéglőben sem kap levest és főételt a fizetővendég, és hogy az egy adag étel előállításához szükséges 26,30-at sem lehet sokallani. Ha azonban tovább játszunk a számokkal, kiderül: ez az összeg - viszonylag - hiába alacsony, ha az előállítási költség és az ebédjegy ára közti különbözet nagyobb az átlagosnál. Mert vannak olyan étkezdék, ahol tizenhárom-tizen- négy koronát fizet az alkalmazott, holott egy adag étel harmincöt koronába is belekerül. Minden attól függ, hogy az egyes vállalatoknak mekkora hozzájárulásra futja... Az üzemi kosztnak természetesen nemcsak a párkányi papírgyárban vannak fogyasztói és ellenzői; bár azok, akik rendszeresen kiváltják az ebédjegyet, nagyjából elégedettek is a körülményekkel. Vagy tényleg ízlik nekik az étel, vagy tömören úgy fogalmaznak: ehető! A Gastrocentrumban végzett hevenyészett közvélemény-, illetve étvágykutatás során akadtak olyanok is, akik elmondták: csak néha-néha ebédelnek ott, mivel nem mindenevők, és hogy sokszor az ötféle étel egyikét sem lennének képesek elfogyasztani. Erre viszont nevetve szólt oda egy jóízűen falatozó dolgozó, hogy ő akár egyszerre háromfélét is rendelne, ha meg bírná enni! Vagyis az ízlések és vélemények, teljesen természetes módon, egyazon tányér fölött is különbözhetnek. Azt viszont érdekes módon alig említette valaki, hogy azért nem ebédel az üzemben, mert sokallja a jegy árát. Inkább az az általános szokás, hogy napközben a család minden tagja csak bekap valamit, és este van az egyetlen közös étkezés - odahaza. Éhes kecskének kevés a káposztalevél Az bizonyos, hogy napjainkra látványosan csődöt mondott a közétkeztetési rendszer (is). Hiába alakulnak át a tulajdonviszonyok, de pénz kell, pénz, hogy a nyersanyag felvásárlásától az energiafelhasználásig minden zökkenőmentesen működjön. Úgy tűnik, mintha ezzel a szférával valahogy kevesebbet foglalkoznának az illetékes minisztériumban, pedig már készül az új szociális alap törvénytervezete. Várják is a konyhavezetők mindenfelé, hogy az olykor kicsinyes alkudozások helyett, pontosan megszabott keretek között tárgyalhassanak a vállalatokkal. Visszatérve konkrét példánkhoz: mostanában a párkányi papírgyár konyhájában sem csupán az ételt főzik, hanem számtalan terv is „melegszik” annak érdekében, hogy az egyéves szerződés lejárta után sikerüljön olyan közös megállapodásra jutni, amely kedvezőbb a meglevőnél. Mert tény, hogy a hatalmas étterem nem vonzza az embereket, viszont a bérleti díjat fizetni kell. Ennek összege úgy havi százhúszezer korona, és a konyha vezetői akárhogyan is számolnak, igencsak nehezen tudják tartani az iramot.- Pedig igyekszünk olcsó alapanyagot vásárolni - tárta szét a kezét Baric Tibor. - A büfékben salátákat készítünk, lángost és halat sütünk, a forgalom mégsem akkora, hogy fedezze a kiadásokat. Most aggódva várjuk, milyen eredményt hoz az üzem vezetőségével folytatott megbeszélés, hiszen ha az ember naponta azon kénytelen gondolkodni, hogy mennyi lesz a ráfizetés, akkor egy idő után értelmetlenné válik a mukája. A papírgyár személyzeti osztályának igazgatónője, Káposztás Erzsébet szerint nagy valószínűséggel sikerül majd olyan megoldást találni, amely csökkenti a problémákat:- Mi is tisztában vagyunk azzal, hogy a szóban forgó étterem fenntartási költsége is aránytalanul magas. Mivel tavaly az egész központ a gyár szerves részeként működött, nem voltak külön mérőműszerek az energiahordozókra. Nem is a mennyiségről, hanem az egységárról van szó, amelyet központi előírás szabályoz. Ez az egyik olyan terület, ahol pontosítani lehet az elszámolást, de a használandó konyhafelszerelést is megpróbájuk átértékelni, mert a túlméretezett berendezésnek csak egy részét használják ki. Ugyanez érvényes a raktárhelyiségekre is. Én úgy gondolom, hogy jó néhány dolog van még, ami több pénzt hozhat. Például a félkész ételek árusítása, vagy fel lehetne kínálni egy jutányos szerződést a helyi Kereskedelmi Magánakadémiának is, nekik ugyanis nincs konyhájuk. Minden a kölcsönösségen és a rugalmasságon múlik. * * * Mire ezek a sorok megjelennek, valószínűleg eldől, hogy kinek mennyi jutott abból a bizonyos gastrocentrumbeli „káposztából”. De talán nem is az a fontos, hogy mindenki ugyanabból a részéből lakjon jól, hanem hogy legalább észrevegyék: ugyanazt a káposztafejet kóstolgatják! És nem csak Párkányban! M. Csepécz Szilvia (Fotó: Prikler László) Enni vagy nem enni - ez itt a kérdés! Éíédimi a IfáfatoM FÜLEKI ZSÁKSZÍNHÁZ: Profi vagy amatőr? (A szerző felvétele) Füleken hagyománya van a színjátszásnak. Az ötvenes évek derekán hat társulat is működött a városban! Külön színjátszó csoportja volt a Csema- doknak, a vasgyárnak, a bútorgyárnak, a katolikus olvasókörnek, a vasútnak, de időnként még a tűzoltók is betanultak egy-egy darabot. A helyieken kívül gyakran szerepeltek Füleken a budapesti színészek is. Olyan kiválóságok, mint Honthy Hanna, Rátonyi Róbert és mások szinte már otthon érezték magukat a füleki Vigadó színpadán. A hatvanas évek közepétől aztán egyfajta passzivitás állt be a kisváros színjátszásában. Ez az állapot egészen 1979-ig tartott, amikor „színre lépett” Mázik István, a kassai Thália Színház színésze.- Tizenöt éve azért hívták Fülekre, hogy megalakítsa a város színtársulatát. Már akkor azzal a szándékkal jött, hogy huzamosabb időre letelepszik a városban?- Fülekre én hazajöttem. A Vigadótól két házzal arrébb, a mostani gyógyszertár helyén álló épületben születtem, hároméves koromig Várgedén éltünk, azután visszaköltöztünk ide, Fülekre. 1979- ben én a kassai Thália Színház színésze voltam, s az évad után hazalátogattam édesanyámhoz. Összejöttünk néhányan: Mikula Robi, Kerekes Blanka, Varga Robi, Zupko Robi, Mester Tibi, Mokány Bella s mások, és kiválasztottunk egy színdarabot. Tizenöt évvel ezelőtt így indult útjára a Zsákszínház. Ami a letelepedésemet illeti? Őszintén szólva, nem szándékoztam Füleken maradni. Úgy gondoltam, útjára indítom a társulatot, és visszamegyek Kassára; de közben súlyosan megbetegedtem, s két hónapig kezeltek a losonci kórházban. Az orvosok ekkor óva intettek az éjszakázástól és szigorú diétát javasoltak. Kassán akkoriban szinte sehol sem lehetett rendszeresen diétás kosztot kapni. Nemigen maradt más választásom, mint maradni, hiszen édesanyám főzött nekem. Ezért kapva kaptam a Csemadok ajánlatán, hogy vállaljam el a Vigadó vezetését.- Úgy hallottam, a Zsákszínház profi társulat kíván lenni!- Ha jobban belegondolok, nem biztos, hogy az használna a csoportnak. Ahhoz ugyanis, hogy profik legyünk, kellő szakmai felkészültség és bizonyos körülmények szükségeltetnek. Megmondom őszintén: jobb az ország egyik vezető amatőr szín- társulatának lenni, mint - esetleg - egy rossz profinak. Ügy érzem hát, hogy a profizmusról ma még korai lenne beszélni. Azt a húrt azonban, hogy félprofizmus, már megpendítetjük...- Éspedig?- Hivatásos vendégszínészt, vendégrendezőt hívunk meg.- Vannak már konkrét tervek is?- Vendégszínészekkel már dolgoztunk, most valószínűleg egy rendezőt: Horváth Z. Gergelyt, a Magyar Televízó rendezőjét várjuk körünkbe. Megtekintette a legutóbbi előadásunkat, a Csirkefejet, és elvállalta a soron következő darab rendezését. Igaz, darabot még nem választottunk, de az sincs kizárva, hogy folytatjuk a tavaly kezdett Hra- bal-darab próbáit. Amíg minden tisztázódik, addig is zenés, szórakoztató műsorokat viszünk színre, és nyárra, illetve a Palóc Napokra is összehozunk egy- egy könnyedebb összeállítást. Farkas Ottó RIPORT 1994. június 12. llBSÚmap
