Vasárnap - családi magazin, 1994. január-június (27. évfolyam, 1-26. szám)
1994-06-05 / 23. szám
IlasÉrnap 1994 .június 5. publicisztika Az irodalmi snitt az én találmányom. Annyiban hasonlít a filmsnitthez, hogy ha többet összeragasztunk belőle, akkor éppen úgy illúzió részesei lehetünk, mintha egy filmet nézünk: emitt a cselekmény, a történet illúzióját, amott az irodalmi élet illúzióját kapjuk. Irodalmi élet nálunk ugyanis újabban a valóságban éppen úgy nem létezik, mint ahogy a történet, a mese is a forgatókönyvírók találmánya. A Nyugat idejében még volt irodalmi élet, voltak zsakettek, keményített ingmell, kézelők, csoportképek a jól sikerült estélyek vagy könyvnapok után, ma már csak alkalmi irodalmi szópárbajok, sőt inzultusok vannak, s az alkalmakat rendezvényeknek nevezzük. Az irodalmi élet illúziójának érdekében a szópárbajokat és inzultusokat az alábbi snittsorból kivágtam. 2. A helyszín Komárom, az Európa Szálló tanácsterme. Az idő: 1994. április 18., este 7 óra. Szereplők: mintegy 30-35 cseh, szlovák és hazai magyar író. A cseh kollégák kíváncsiak voltak, hogy a szlovákiai magyarok valóban el akarnak-e szakadni az általuk 1918-20-ban véres verítékkel összehozott Szlovákiától, hogy Pásztor István valóban nyereg alatt puhítja-e a húst, s hogy Bősnél a Duna keletnek folyik-e vagy nyugatnak. Ezért indítványozták a komáromi tanulmányutat. A kíváncsiságuk a felvételen persze nem látszik. A felvételen az írók hosszú-hosszú asztal mellett ülnek és J. S. szlovák költő okosan és keményen arról beszél, hogy a szlovák irodalomban a nemzeti eszme egyfajta új totalitarizmussal fenyeget, s ezt a totalitarizmust most a változatosság kedvéért nemzeti realizmusnak nevezik. Aztán feláll a kollégája, a cseh I. M, s miután az egykori cseh emigráns írók nevében (a legtöbbjük 1989 után hazajött, a felvételen természetesen ez sem látszik) a lega- lantasabb populista ízlés kiszolgálásával, az irodalom áruvá züllesztésével vádolja meg a 68-ban otthon maradottakat, szóval I. M. ezek után habzó szájjal dilettánsnak nyilvánítja Vladimír Páralt, Ludvík Vacu- lík legújabb regényét, a Hogyan kell fiút csinálni-t pedig gyalázatos pornográfiának minősíti. A felvétel alá mondott szöveg: Az írók tehát megint frontvonalakba rendeződnek: ellenséget találni - úgy látszik - az irodalomban is könnyebb, mint jó témát és passzentos kifejezési formát. A felvételeken közben ez történik: feláll a hosszú asztal végén a szlovákiai magyar költő, s javasolja a kollégáknak, hogy a ki•Egy potfÁofVCz— Nem tudom elfelejteni késői kamaszkorom felkavaró szellemi élményeit, amelyeknek lényegét a mindennapok valósága és az irodalom, majd azon keresztül a zene jelentette. Nem volt benne semmi eredetiség, semmi katartikus erejű felfedezés, de még- csak valami irodalmi finomság se. Négy név kísér azóta is, hűséges professzorai esendő életemnek: Ady, Móricz, Bartók és Kodály. Mondom, kötelező olvasmányokat írtak, meg ismerősnek tűnő, ám mégis titokzatos zenéket. Mindezzel együtt azonban bevallva vagy bevallatlanul motiválta érdeklődésemet az ébredő ösztönélet, a kamaszt különösnek tetsző versekhez, regényekhez sodró szerelmek. Így volt teljes eszmélésem ideje: tele zavartsággal és zavarodottsággal, kapkodással és kínos lassúsággal, lelkesült lázadásokkal és lélekölő tétlenséggel. Ady és Móricz egyszerre zártak műveik vonzáskörébe. Letagadhatatlan, hogy a Sárarany erotikája és Túri Dani önmagát megváltani akaró elszánt lázadása imponált annak a városba szakadt falusi ifjúnak, akiben összegubancolódtak hitek és tévhitek, ősök sorsa és a történelem, családi puritánság és a művészet bujasága Ady felkavaró Héjanász az avaron versében. Csoda volt Bartók és Kodály zenéje, mert belőle vélte kihallani a valahová tartozás mélységeit. A nyelv, a hit, a népdal, a vers, a regény jelentette a magyarságot. Nem kokárdák, nem zászlók, nem szónoklatok, nem politizálás. A külsőség tiltott volt. Csak a mindent elbontó kommunista jelképek uralták a várost, a falut, az iskolát. Látszat volt mindez. Rég megbizonyosodtam róla, hogy semmiféle forma nem tudja bekeríteni az emberi lelket. Illetve ha bekeríti is, nem tud rajta változtatni. Megőrzik, táplálják a gyökerek. Láthatatlan lelki hajszálerek, melyek nagyon megerednek a lélekben, ha sorozatosan olyan táplálék kerül közelükbe, mely szervesül a gyökerekkel. Minek tagadjam? Akkor még ösztönösen büszke voltam Ady Endre és Móricz Zsigmond hitével 1. rándulás három napja alatt próbálják az örök ellenzékiség státusát felfüggeszteni s anélkül gondolkodni és esetleg írni is. Képzeljünk el - mondja - egy kavicsot a Dunában, s újon nekem erről a kavicsról az elkövetkező három nap alatt mindenki egy oldalnyi szöveget. Azaz írjunk a semmiről valamit. Ott válik majd el igazán, hogy ki az író az Európa Csárdában. ígérem - folytatja a kisebbségi magyar poéta -, hogy a pályaműveket az utolsó betűig leközlöm az Irodalmi Szemlében. Snitt. A szlovákiai magyar Tempefői kifordul a képből, mélyen szemébe néz a közönségnek, s meggyőző hangon toilyen nehéz írni. Most pihenésképpen átnyergelek a napló műfajára. 1994. május 22. Magyar Szemle- és Irodalmi Szemle-bemutatkozás a komáromi Zichy-palotában, pontosabban a Madách- Posonium könyvesboltjában. A Magyar Szemle részéről jelen van egy jeles író, egy jeles filozófus és egy jeles műtörténésznő. A jeles műtörténésznő in médiás rés belevág a bizánci művészettechnikai traktátusok topográfiai és struktúraanalitikus vonatkozásaiba, s mikor két és fél óra múlva szerencsésen eljut a warburgi iskola ikonológiai kutatásainak eredményeiig, én menthetetlenül elvesztem a gondolatvezeTőzsér Árpád ifi U Tibor személyében életem első eleven poétáját láttam. (Bábi akkor töltötte tényleges idejét s az író-olvasó talákozóra jött Komáromba. Én meg elsős gimnazista voltam.) Mégsem lehetnek ezek a jó komáromi cívisek vademberek, ha ennyire értenek hozzá, hogyan kell a városnak azt a középkori-klasszicista arcát kitakarni a szocialista borostából, amelyet mi annak idején csak Jókai regényeiből ismerhettünk meg, hiába éltünk évekig a városban. S azt hittük, hogy ez az arc is csak olyan mese, mint az „arany ember” története. Uram, elbocsáthatod szolgádat, színről- színre láttam arcát a... - idézem magamban könnyekig meghatódva és szabadon a bibliai Simeont. A műtörténésznő a Bau- hausnál tart, a jeles filozófus az egyik ol< (Irodalmi snittek, 1994 április-május) vább beszél: Három napig senki rám sem bagózott. A harmadik napon, közvetlen a hazaindulás előtt odajött hozzám a totalitarizmusban közepesen elkötelezett, közepes minőségű tudományos-fantasztikus irodalmat művelő szlovák író, s elnézést kért, hogy ennyire késve hozza a pályamunkáját. Az autóbuszban elolvastam az írását. Pontosan egy oldalnyi volt a szöveg. Az volt a címe, hogy: Kavics, s az ezeréves szlovák-magyar barátságról szólt. 3. Nem is tudtam, hogy forgatókönyvet tés pszicholingvisztikai fonalát, s képzeletem másfelé andalodik. Az jut eszembe, hogy ez a Zichy-palota az én időmben (pontosan negyven évvel ezelőtt itt, Komáromban érettségiztem) raktár volt meg elhanyagolt romház, s csak most látom, a tatarozás és struktúranalitikus restauráció után, hogy ez egy gyönyörű klasszicista épület, s hogy a szorgos restaurátorok az egykori tiszti pavilont is kivakarták a koszból, s el sem tudom hinni, hogy ez a mostani tükörpalota azonos azzal az ütött- kopott „kultúrházzal”, amelyben az ötvenes évek elején a pártoskatona költő, Bábi dalról rángatja, a jeles író a másikról, hogy hagyja már abba, hisz éjfél után fél kettő van s ők még nem is beszéltek. Megadón kinézek az ablakon: a városi tanácsház előtti térre visszaállított Klapka György köpenyének az a szárnya, amelyet a szobor ledöntésekor letörtek, s most, nemrég az egykori komáromi osztálytársam, a szobrász Nagy Jancsi „varrt” vissza a hős várvédő felleghajtójára, komoran lobog s eltakaija a fél eget. 4. Búg tovább az irodalmi kamera. Rimaszombatban vagyunk. Az idő 1994. május 5-e. Két-háromezer fős tömeg tolong a Tompa-téren: Klapka György után Tompa Mihály szobra is visszakerült az eredeti helyére. A város abban különbözik a falutól, hogy a múltja személyes. A falu múltja olyan, mint a népköltészet: közösségi, személytelen, a város történelme konkrét személyekhez kötődik, s az a konkrét múlt elsősorban épületekben és szobrokban él. Városaink megint városiasodnak. Architektúrájuk visszanyeri eredeti arcát, középkori, klasszicista és romantikus szellemiségét, szobraink újból hirdetik a magyar urbanitás nemes hagyományait, történelmi és irodalmi tartalmait. 1945-ben pontosan az a szellemiség s ezek a tartalmak nem feleltek meg az új hatalomnak. Alighogy kivonult a Vörös Hadsereg s átadta a közigazgatást az új, szlovák szerveknek, Tompának mennie kellett. Ebből sokan azt a következtetést vonták le, hogy a szovjet katonák kivonulásáig maguk a szovjetek védték meg a szobrot. Az igazság az, hogy az új köz- igazgatás éppen a szovjet eszmék szellemében pusztította az urbanitást és a történelmet. „A múltat végképp eltöröljük” jelszava nélkül a szlovák nacionalizmus távolról sem érte volna el olyan könnyen a célját. Ez a nacionalizmus először 1921-ben akarta a Tompa-szobrot ledönteni. De akkor a szlovák Jankó Jesensky személyében író-zsupánja, elöljárója volt Rimaszombatnak, aki kijelentette, hogy amíg ő ül az is- páni székben, addig Rimaszombatban írókat és szobrokat likvidálni nem fognak. A város természetébe, a polgárokba, az épületekbe és szobrokba beépült polis-szellem 1921-ben még a rendszerváltás s a nemzeti lobogó kicserélése ellenére is tovább élt. 1945-ben viszont a nemzeti kizárólagosság és a bolsevista ostobaság kitörő lelkesedéssel ölelkezett össze „A múltat végképp eltöröljük” Elbájánál. (Amerikai, angol veterán hadfiak, bocsánat, tudom, hogy a hasonlatom sántít!) Búg a kamera. Pöttöm kisfiúk és kislányok kórusa áll a szobor tövében, s mint az Isten orgonájából, vágódik ki a tüdejükből az ima: „Áldjon vagy verjen sors keze...! (Most itt egy olyan snittnek kellene következnie, amely a lélek történéseit mutatná. A lélekét, amelynek téridő kontinuumában egyszerre van jelen a büszkén síró ember és a világszellem, az „urbus” és az „orbis”, de az ilyen snitt már túlnőne az általam feltalált szerény irodalmi snitt műfaján...) (Illusztráció: archívum ) kapcsolatban magam reformátusságára. Ebben az ösztönösségben néhány évig még az is rögeszmém lett, hogy igaz magyarok csak az erdélyi reformátusok lehetnek. Felnőtt férfiként tudom igazán különválasztani az akkor ösztönöktől hajtva magamba szívott tudást, téveszméket, tévhiteket a később tudatosan szerzett tapasztalásoktól és keresett tudástól. Akkor már tudatosan hallgattam Kodály Galántai táncokját, meg Bartók Concertóját, bár egyikből sem értettem sokat. Annyit persze tudtam, hogy az a varázslatosan szép motívum, amit létállapotában működő humánum érvényesítését. Sejtem, hogy mostantól egy eddig nem volt, éppen ezért sürgősen megideologizálás előtt álló ünnepet leszek köteles elfogadni, hacsak nem akarom maga- - mat újra a „romlott” magyarok sorában találni. Még meggondolom a dolgot. Mert azt azért mégse szeretném, hogy tudathasadásossá legyek. 1942. május 15-én Esterházy János, a fasiszta Szlovák Állam parlamentjének egyetlen magyar képviselője nem szavazta meg a zsidótörvényt. Tehetett volna valami mást is? Kétségtelenül. Értékek a múló időben az akkortájt alakult kassai Thália Színpad előadásai előtt nézőket szólító csengőszó helyett játszanak be, ebből a szellemi szülőföldemhez kötődő tájból és népből vétetett. Minden mást csak éreztem. Mint ahogy a természetes kötődések között ott volt a falu életét behálózó paraszti és munkás lét kétlakisága, az anyagi szegénység, s az erre világmegváltó gyógyulást ígérő baloldali demagógia. Mindez együtt, mint gyapjúszálak a nemezeléskor, jól összeragadtak. Kemény konoksággal magánbejáratú hitet barmoltam egybe. Majd egy évtizedig tartott, míg sikerült ebben a lelki gubancban pontosan felismerni és különválasztani a szálakat. A szorító forma akkor is megmaradt, s a szabadulást a történelem hozta meg... De kell-e szabadulnom mindentől, ami ebben a magyarságtudatban alapként van jelen? Bárcsak tévednék, hogy a magánéletünkbe is betolakodó politika ezt szeretné. Önmagát legitimálandó: identikussá téve mindazt, amit kiagyal, megkeresi a történelemben a közeli nagy egyéniségeket, akiknek nevével ünneppé manipulálhatja egy ember természetes Abban az időben kényszerű magányában, az 1941- beli ilavai fogságban kapott tüdővérzéséből lábadozva, publikálástól eltiltva írja meg Fábry Zoltán a Palackposta című esszéjét. Adyra utalva benne: „Hóhér idők megváltó emberigéje itt ég a számon, de durva tenyerek és vak parancsok csaptak rá... ” Tehetett volna valami mást? Kétségtelenül. És ebben a pillanatban nem értem az új ünnepet. Érteni vélem a történelmet, benne Esterházy János gróf sorsát, érteni vélem Fábry Zoltán író sorsát. Az új ünnep érthetetlen számomra, ugyanis ellenkezik magyarságtudatom lényegével, amelyben körömpi- szoknyi helyét sem tudom az antiszemitizmusnak, s éppen ezért nem tartom nagy kunsztnak egy magyar parlamenti képviselő részéről, hogy a zsidók elgá- zosítása ellen szavaz. Az már kevésbé természetes számomra, hogy mai parlamenti képviselőink - kik ráadásul oly büszkék demokratikus érzelmeikre - eldöntötték: márpedig nekünk - mindannyiunknak kivétel nélkül - a legtermészetesebb humánum, mert Istentől való, egy ember általi érvényesülése lesz az ünnepünk. Hát nem akadt ember, aki felállt volna, hogy ez kissé földhözragadt, mert ha már Esterházy János, akkor talán mártírhalálának a napja legyen emléknap. De ha igazi személyiségeink mindannyian ellentmondásokkal, eszmei vargabetűkkel teli életet éltek, mégiscsak találhattak volna egy olyan történelmi dátumot, melyhez rangra, nemre, fajra, származásra való tekintet nélkül minden szlovákiai magyar kötődhetne. Van ilyen történelmi dátum, csak ki kellene keresni egy levéltárban. Szürke hétköznap volt. Tele fájdalommal, kétségbeeséssel, bizonytalansággal. Akkor indult el az első vagon egy állomásról - valahol a vak és süket Európában - hogy magyarokat vigyen a zsidókhoz hasonlóan magyarországi falvak lelki gettóiba, hol hazátlannak és bitangnak nézték őket az ugyanúgy hazátlannak és bitangnak mondott németek. Nekünk, illetve képviselőinknek más emlékünnep kellett, olyan, ami inkább megfelel a szlovák politika szélsőségesei ellen mindig előhúzható érvként. Pedig emlékeztetőre lesz szükségünk igen hamar, mert még nem töröltetett el a kassai kormányprogram, melyben százezrek sorsára ütöttek bélyeget. Azt meg - remélem - sokan visszautasítják, hogy 1942. május 15-én Esterházy János egyedül maradt. Aki ezt állítja, az vagy nem ismeri a történelmet, vagy tudatosan, politikai érdekektől vezérelve amnéziát színlel... Abban az iskolában, ahol Adyt, Móriczot, Bartókot és Kodályt megismertem, volt egy matematikatanár, akiről tudtuk, hogy résztvevője volt a nyugati szövetségesek németellenes harcainak valahol Franciaországban. Hozzá hasonló elszántsággal magyarok ezrei küzdöttek a fasiszta rém ellen, mint ahogy később szlovákiai magyarok ezreit hurcolták el a szovjet munkatáborokba.
