Vasárnap - családi magazin, 1994. január-június (27. évfolyam, 1-26. szám)
1994-06-05 / 23. szám
Tüske írott malaszt marad? Képtelen ötletek is megfordulnak az ember fejében. Ha amerikai városokban vannak néger negyedek, miért ne lehetne másutt, akár Pozsonyban is, mondjuk, magyar városrész. Vagy ne legyünk telhetetlenek, akár egy kisebbségi utca, netán lakóház. Távol áll tőlem, hogy valamiféle kisebbségi gettóba akarnám beterelni fővárosi honfitársaimat. Mindössze gondolatban játszottam el a lehetőséggel. Nem, ez nem Amerika, s idehaza nem a mostani időszak alkalmas egy ilyen, épp az említettek miatt egyenesen perverznek ható gondolat megvalósításához. De vajon nem vagyunk-e mindig túl óvatosak, s eleve lemondunk dolgokról, arra hivatkozva, hogy az adott időpont és történelmi helyzet nem alkalmas ennek vagy annak a keresztülvitelére. Vegyük a legutóbbi pozsonyi kormányalakítást. A világért se hadakoztunk volna azért, hogy a magyar koalíció esetleg egy állam- titkári posztot megkapjon, mert most ez nem lenne jó... Lehet, az idő azokat igazolja, akik óvatosságból erre intettek, de nem biztos, hogy nekik van igazuk. A szlovák választókat aligha egy ilyen döntés terelte volna Meéiar táborába, s egyáltalán nem biztos, hogy országos méretű lett volna a felháborodás és tiltakozás, s a parlament előtt gyakran talpaló nyugdíjasok újra az utcára vonultak volna. Csak meg kellett volna próbálni. Felvetésemet az látszik igazolni, hogy az sem okozott különösebb felhördülést, és utcai tüntetéseket sem váltott ki, hogy honatyáink „ovátlaní- tottak” bennünket, sőt, több, mint hatszáz vegyes lakosságú település hivatalosan is visszakapja magyar megnevezését. Igaz, a Maticának nem tetszik, hadakozik is ellene, de lám, mégsem tudja igazán hergelni a törvény ellen a szlovák ajkú lakosság döntő többségét. Nem állítom, hogy szlovák polgártársaink minden velünk kapcsolatos döntéshez így viszonyulnának, de szoktatni is kellene őket fokozatosan ahhoz, hogy itt vagyunk, s számarányunknak megfelelően helyet kérünk képviselőinknek az állam- és közigazgatásban. Ezért tartom túlzott óvatosságnak, hogy eleve lemondunk a miniszteri, vagy alacsonyabb tisztségről, tisztségekről. Toleranciára nevelni kell, s lépésről lépésre haladva lehet csak más anyanyelvű polgártársainkat is hozzászoktatni ahhoz, itt vagyunk, létezünk és ha akarják, ha nem, számolniuk kell velünk. Egyetlen kínálkozó alkalmat sem szabad elszalasztani. Elvégre minden lehetőséget megragadnak azok is, akik a bizalmatlanság és a másság gyűlöletének magvait szórják szorgalmasan. Nemcsak idehaza, hanem külföldön is. Mi mást tartott szem előtt az egyik szlovák parlamenti képviselő, aki Romániában járva nem győzött hálálkodni vendéglátóinak amiatt, milyen remekül bánnak az ott élő szlovák kisebbséggel, bezzeg a román-magyar határ túloldalán ugyancsak sanyarú a tervszerűen elsorvasztott kisebbségek sorsa. Vagy a Matica slovenská elnöke, aki ugyanilyen értelemben foglalt állást belgrádi tárgylópartnerei előtt. Nos, annak csak mi is örülhetünk, ha valóban jól élnek a külföldön élő szlovákok, de az már kevésbé lelkesítő, hogy az ilyen kijelentéseket egyes szlovák hazafiak tüstént megfűszerezik Bu- dapest-ellenes kirohanásokkal. Ezek ProkeS és Markuk urak szájából eddig is elhangzottak, s nyilván a jövőben sem tartózkodnak hasonló kijelentésektől. De éppen ellensúlyozásuk érdekében van szükség bennünket is láttató, pozitív döntésekre, amelyek elfogadásához persze a szlovák honatyák jóindulata elengedhetetlen. Könnyebb lesz a helyzetünk - vetheti közbe bárki, mondván, hogy már végre megszületett az Európai Stabilitási Egyezmény, amelyben központi helyet foglal el a kisebbségi jogok rögzítése. Ez olyan átfogó dokumentum, amelyet ha kézbe veszünk, pontról pontra haladva sorra kipipálható, milyen területeken teljesíti, vagy nem az adott ország az egész Európára nézve érvényes emberi és kisebbségi jogokat. Fellapozható tehát az alkotmány és egyéb rendeletek, határozatok, s feketefehéren megmondható, hogy a vizsgált állam hányadán is áll az említett jogok garantálásával. Igen, van egy újabb teijedelmes iromány, amely a kisebbségek és egyáltalán a stabilitás szempontjából akkor lesz hasznos, ha nem csak írott malaszt marad. Sajnos, a tapasztalat az, hogy sem az Európai Uniónak, sem az EBEÉ-nek, sem a NATO- nak, de még az ENSZ-nek sem az erőssége az írásos szándékok végrehajtásának kikényszerítése. P. Vonyik Erzsébet Egy rég elfeledett O %J O tanácskozás ■ Az elmúlt évben még sűrűn jelentek meg sajtónkban olyan írások, nyilatkozatok, amelyek a nemzetközi kisebbségvédelem megteremtésének ügyét holmi új, reménykeltő lehetőségnek tüntették fel Európában. Olyasminek, ami bizakodással töltheti el a kisebbségi sorsban élő embermilliókat, legfőképpen persze a közép-európai államok nemzettöredékeit, köztük bennünket, szlovákiai magyarokat. A bizakodás és reménykedés 1989 után nem látszott indokolatlannak, bár a történelemben jártasabbak tudták, hogy a mostani nemzetközi kísérlet e vészterhes probléma megoldására korántsem új keletű, és hogy az eddigi kísérletek sorra kudarcot vallottak. E lőször az I. világháborút követő békeszerződések során született egy átfogó elképzelés a nemzetiségvédelem nemzetközi rendszerének megteremtésére. A mindmáig vitatott párizsi béke- szerződések ugyanis politikai, hatalmi, gazdasági tekintetben teljesen megbontották Európa hagyományos értékrendjét, és a győztesek szája íze szerint átrajzolták földrészünk térképét. Államokat tüntettek el és új államokat teremtettek. A cél az volt - írja Masaryk -, hogy „Európát a nemzetiségi elv alapján politikailag újjászervezzék”. Ezt a cél azonban nem érték el, mert a születő államok sem váltak nemzeti államokká, hiszen az újonnan megvont országhatárokkal csupán Kelet-Közép-Európában 32 millió embert juttattak nemzeti kisebbségi helyzetbe. Már a béketárgyalások diplomáciai csatározásai nyilvánvalóvá tették, hogy ez a hatalmas embertömeg Kelet-Közép-Európát tartósan a nemzeti, nemzetiségi, etnikai konfliktusok tűzfészkévé változtatja, hiszen olyan új érdekeltségű viszonyokat teremtenek, amelyek az itt élő népeket hosszú időre szembefordítják egymással. Hogy ezt megelőzzék, illetve némiképp csökkentsék az új konfliktusok veszélyét, Wilson amerikai elnök javaslatára az Osztrák-Magyar Monarchia utódállamainak mindegyikével külön-külön szerződést kötöttek a nemzeti kisebbségek védelme érdekében. Megállapították azokat a minimális jogokat, amelyeket az utódállamok a hatalmukba utalt kisebbségek javára biztosítani tartoztak. Ezzel a kisebbségi jogok először a történelemben a nemzetközi jogalkotás részévé váltak, a nemzeti kisebbségek pedig nemzetközi védelmet kaptak. E védelmet a mai ENSZ elődje, az a Népszövetség vállalta magára, amelyet ugyancsak a párizsi béketárgyalások hívtak életre. Persze, az utódállamoknak a legkisebb gondjuk is nagyobb volt, semhogy a békeszerződésekben rájuk bízott kötelezettségeiket teljesítsék. így kezdődött el a közel húsz évig tartó diplomáciai csatározás, amelynek során az ellenfelek sok hasznos tapasztalatot szereztek, de amelyek végül is teljes eredménytelenséggel zárultak. E csatározásokról átfogó képet nyújt Po- pély Gyula: A nemzetközi kisebbségvédelem és a csehszlovák kisebbségvédelmi szerződés c. kitűnő tanulmánya, amely a Régió 1990 januári számában jelent meg. A szerző a Népszövetség különböző szerveiben lezajlott tanácskozások egyetlen pozitívumának tekinti, hogy ráirányította a figyelmet „a megoldatlan kisebbségi problémákra, s így azokat bizonyos mértékben nemzetközi kérdéssé tette ”. Jó tehát, ha megemlítjük, hogy a húsz évig tartó diplomáciai csatározás kezdetén, a húszas évek első felében, a nemzeti kisebbségek, nemzettöredékek még komolyan reménykedtek életkérdéseik megoldásában. Óhajtották új hazájukkal a megegyezést. A cseh történetírás józanabb része ma is elismeri, hogy a cseh politika akkor kivételes alkalmat mulasztott el országában a nemzetiségi kérdés megoldására. A Csehszlovákiai magyarok akkori bizakodása sokban hasonlított az 1989-et követő bizakodásainkhoz. Erre az időszakra esik a Nép- szövetségi Ligák Világszövetségének prágai kongresszusa, amelyet 1922. június 3-10-én tartottak. (A Népszövetségi Ligák Világszövetsége a Népszövetségnek azon szerve volt, amelyben az országokon kívül a nemzeti kisebbségek is saját képviselőikkel voltak jelen.) Nem csoda, hogy a csehszlovákiai magyarság ettől a tanácskozástól igen sokat várt. Mintha mai magunkat hallanánk, olyan lelkesült szavakkal köszöntötte a prágai Magyar Hírlap tudósítója a csehszlovák fővárosba érkező nevezetes vendégeket. „A nemzeti kisebbségek (...) most közvetlen közelből láthatják, hogy a panaszok, amelyeket már nekünk többször alkalmunk volt velük közölni, nem legendák, ahogy ezt a csehszlovák kormány feje (Benes) még pár nappal ezelőtt is mondta, hanem - sajnos - valóságos, fájdalmas, eleven erővel törnek ki az állam nem cseh nemzeteinek: a németeknek, a szlovákoknak, a ruszinoknak és mindenek fölötte a mi összeszorult szívünkből. ” A kongresszus későbbi eseményei is igazolták, hogy a csehszlovákiai magyaroknak ez a nagy várakozása csöppet sem volt indokolatlan. A prágai kongresszuson vették fel a szövetségbe a Csehszlovákiai Magyar Népszövetségi Ligát, amelynek nevében Szülő Géza fel is szólalt. Itt lett tagja az uniónak a székelyek ligája, és jelen volt a magyarországi liga küldöttsége is, amelynek képviseletében Lukács György kormánybiztos (nem a kommunista Lukács Györgyről van szó) kifejtette: „Magyarország... e liga révén törekszik arra, hogy elszakított honfitársai, mint kisebbségek tényleg részesüljenek a nemzetközileg garantált kisebbségi jogokban, vagyis hogy az utódállamok teljesítsék a kisebbségek védelme tárgyában szerződésileg vállalt kötelezettségeiket”. Reménykeltő volt az unió vezetőinek és vezető hatalmainak, az angol és olasz, sőt a francia küldöttség tagjainak magatartása is, akik előzőleg aktívan részt vettek az úgynevezett W. Dickinson vezette kisebbségvédelmi bizottság munkájában. Ez a nemzetközi bizottság 15 ország kiküldöttjének részvételével problémafeltáró jelentést és határozati javaslatot terjesztett elő a nemzeti kisebbségek helyzetéről. Az „igen gondosan megszerkesztett határozati javaslatok a jelen körülmények figyelembe vételével, valóban kellő garanciát nyújtanak arra, hogy bármely állam ezen elvek szerint kisebbségeinek szabad és jogos fejlődést biztosítson" - nyilatkozta a sajtónak Paikert Alajos, a magyar küldöttség tagja. Természetesen az ellentábor, a kisantant államainak küldöttei sem maradtak tétlenek. Maga Csehszlovákia, a tömörülés vezető hatalma, igen gondosan készült a tanácskozásra, amelytől mint házigazda, tekintélyének további növekedését remélte. Különböző propagandakiadványokat jelentetett meg az új állam demokratikus berendezéséről, a nemzetiségek kedvező helyzetéről stb. E propagandafogásoknak volt egy új vonása is. A kiadványok közt ott szerepelt egy füzetecske, a Magyarországon élő „csehszlovák” kisebbség tragikus helyzetéről. E kiadvány első jele volt annak az egymásra mutogatásnak, amely később állandó politikai fogásává vált a beneäi nemzetiségi propagandának, és a reciprocitás elvét kívánta alátámasztani. A botrányos konfliktus a kongresszus harmadik napján támadt, amikor a Népszövetség kisebbség- védelmi bizottságának elnöke, W. Dickinson előterjesztette jelentését és határozati javaslatait, amellyel általános sikert aratott. Egyedül Csehszlovákia és a kisantant államai fordultak szembe vele, mondván, hogy a jelentés is és a határozat is sérti országaik szuverenitását. A csehszlovák delegáció vezetője, Brabec szenátor ellenjavaslatot terjesztett elő, de azt a kongresszus elutasította, és Dickinson javaslatait fogadta el. A szavazás után a csehek és velük a kisantant képviselői viribus unitis hadat üzentek a kongresszusnak, és fenyegető gesztusok, dühös kiáltásoktól kísérve, kivonultak a tanácskozás teréből. Rujfini, a kongresszus elnöke „a kivonulóknak szerencsés utat kívánt, míg más delegátusok azt jegyezték meg, hogy a Balkán vonult ki” - írta a prágai Magyar Hírlap tudósítója. A csehek és társaik a kongresszus végéig nem tértek vissza a tanácskozásokra, csupán Brabec szenátor jelent meg a záróünnepségen, mivel a kongresszus vezetői és résztvevői Beneä inspirálására beleegyeztek, hogy a csehszlovák határozati javaslatot is beveszik a tanácskozás jegyzőkönyvébe, s azt megítélésre a Népszövetség genfi tanácsa elé terjesztik. A kongresszusnak ez a „piaci”, udvarias engedménye Beneä számára tökéletesen elegendő volt ahhoz, hogy az egész tanácskozás eredményeit a visszájára fordítsa. A Népszövetségnek akkor még nem ő volt az elnöke, de abban máris döntő szóval rendelkezett, miközben Magyarország még csak tagja sem volt a szervezetnek. Ily módon a kör bezárult. A prágai kongresszus küldöttei diadalmasan, győztesként tértek haza, az igazi győztes azonban BeneS volt, aki a tanácskozás pozitív határozatait a Népszövetség felsőbb szerveiben viszonylag könnyen kijátszotta, az odaérkező kisebbségi panaszokat a procedurális eljárások útvesztőjébe terelte, az általános megoldás számára pedig olyan elveket fogadtatott el, mint a reciprocitás elve, a kisebbségek lojális magatartásának követelménye, a minden államra egyformán érvényes kritériumok elfogadása stb., amelyeket a gyakorlatban lehetetlen volt átültetni. Persze, Bene§ mindezt nem egyedül hajtotta végre, hanem azoknak az államoknak a támogatásával, amelyeknek szintén lett volna némi elszámolniva- lójuk a saját nemzeti kisebbségeikkel szemben. Valójában tehát ez volt az az út, amely a Népszövetség kisebbségvédelmét a teljes kudarchoz vezette. A prágai kongresszus kapcsán szólnunk kell még egy kérdésről. A Népszövetségnek ezen a nemzetközi tanácskozásán a szlovákság képviselői már nem vettek részt. Az 1922 májusában lezajlott genuai konferencia óta - amelyen méltatlanul fogadták memorandumukat -, kivonták magukat mindenfajta nemzetközi egyezkedésből. Hlinka akkor úgy nyilatkozott, hogy ők „más módon intézik el dolgaikat a csehekkel”. Ez világosan azt jelentette, hogy a „leghevesebb ellenzéki politika”, a szüntelen konfrontá- lódás és ellenségeskedés útjára lépnek. Mintha csak Kierkegaardnak, az egzisztencialista filozófia atyjának ismert tézisét tették volna magukévá: „Nagy naivitás szükséges ahhoz, hogy elhiggyük, bármit is segít, ha a világhoz kiáltunk és követelőzünk, mintha ezzel megváltozna a sorsunk”. V an azonban ennek a tézisnek egy másik mondata is, amelyről a harcias lelkületű politikusok szívesen hallgatnak: „Fogadjuk el, amit felkínálnak, és tartózkodjunk minden kicsinyeskedéstől. ” Úgy gondolom, hogy ezek a kérdések nem csupán az akkori szlovák politika megítélésére ösztönöznek, de hozzánk, mostani dolgainkhoz is elvezetnek. A prágai kongresszus tanulságai pedig arra intenek, hogy túlságosan ne bizakodjunk a kisebbségek ügyeinek átfogó nemzetközi megoldásában. A nemzetközi politika porondján ma is sokféle ellentétes érdek ütközik, s nem tudhatjuk, mikor melyik kerekedik felül. Jó, ha vannak, akadnak külső támogatóink is, de a rosszul begombolt mellényt mégiscsak nekünk kell újragombolnunk: magyaroknak, szlovákoknak. Szőke József Illusztráció: archívum KISEBBSÉGPOLITIKA 1994- június 5.
