Vasárnap - családi magazin, 1994. január-június (27. évfolyam, 1-26. szám)
1994-05-29 / 22. szám
Kalap, kemény gallér, csokomyakkendő. Pulóve- res elegancia Bodrogi módra. Hunyorgások, ha- ha-hák, méla tekintetek. Súlyos nemek és könnyű igenek. Félmondatok Chaplinről és Buster Kea- tonról, kerek egészek színházról és szerelmekről, évekről és pillanatokról, komédiákról és tragédiákról. Egy óra állva, asztal mellett, öltözőben, jókedvűen. Bodrogival, a direktorral. Bodrogival, a színésszel. Bodrogival, a vadásszal, aki néha főz is. És persze a rendezővel, aki pár hónap múlva texasi kuplerájt nyit. Pesten, a Révay utca 18-as szám alatt - a Vidám Színpadon. • Gratulálhatok?- Mihez? • A hatszor tízhez. Vagy ha úgy tetszik: a kétszer harminchoz.- Gratuláljon inkább a háromszor húszhoz. Az jobban imponál. Húsz, negyven, hatvan, én így adagolok. Húszévesen már ugye, jól érzi magát az ember, de amit elérhet, azt a legtöbb esetben húsz és negyven közt éri el, a hatvan pedig, működő agysejtekkel, szintén remek kor. Bár vannak sokan, akik ennek sem örülnek. Nekem megfelel. Én kifejezetten optimista alkat vagyok. Csak úgy mellékesen: észrevette már, hogy kik viszik előbbre a világot? A derűlátók. Egyedül ők mondják, hogy érdemes. Olyat csak tőlük hallhat, hogy minden úgy jó, ahogy volt és úgy rossz, ahogy lesz. • Ez már fatalizmus, nem?- Is. • Belefér?- Hogyne férne?! Tudja, milyen boldog voltam én a minap? A barátaim, a munkatársaim, a kollégáim és a legközelebbi hozzátartozóim olyan kis estét rendeztek nekem, hogy azt mondtam: életem legszebb születésnapi ajándékát kaptam tőlük. Ott volt az első feleségem, Törőcsik Mari és eljött Benkő Gyula is, meg Ádám fiam a mostani feleségemmel, Voith ágival. Gyönyörűek voltak. Fantasztikus érzés, hogy én abból élek, amit szeretek, amit boldogan csinálok, nem győzök hálát adni a sorsnak, hogy ide sodort, erre a pályára. Nevettetni nagyon nehéz, ugyanakkor nemes feladat. Ezzel is úgy vagyok, mint a főzéssel. Elkészül az étel, feltálalom, és már lesem is az arcokon a hatást, ami rögtön az első falatok után lemérhető. Mint a színházban. Kimegyek a színpadra és azonnal tudom, látom, hallom, sikerem van-e vagy sem. • A rendezés meg olyan, mint a főzés? Egy kicsit ebből, egy kicsit abból, egy kicsit amabból?- Én a rendezést segítségnyújtásnak tartom. Segítségnyújtásnak abban, hogy amit a színészek akarnak, az a lehető legügyesebben és a leggyorsabban megszülethessen. Ehhez pedig nekem, a rendezőnek kell a legjobb közönségnek lennem. • Ön már főiskolásként is vígjátékokban remekelt?- Nem. Épp ellenkezőleg. Az volt a gond velem, hogy komolyra hangoltam a komolytalant. Negyedévesként kezdtem csak beletanulni, hogyan kell komédiát játszani. Addig semmi. Addig azt hittem, nekem csak a tragédia áll jól. A tragédiát ugyanis többre értékelik. Aki komoly, fajsúlyos drámákban játszik, azt jobban elismerik. Nem érdekel. Én a közönségre figyelek, a közönség pedig zseni. Nagyon sokan lebecsülik, noha ő tudja igazán, milyen a jó előadás. A kritikusok csak fújnak, prüszkölnek, lesöpörnek, azt hiszik, nevelni, formálni, szórakoztatni csak a II. Richárddal lehet. Játszottam azt is, úgyhogy ki merem mondani: nemcsak azzal. Hatvan évvel a vállamon van már némi szakmai tapasztalatom. • Ahogy elnézem, nem remeg a térde.- Azt hitte, megroggyantam? Látott már közelről vaddisznót? • Élőben?- Igen. • Soha.- Na, én az előtt is úgy álltam, mint a cövek. Szemtől szemben, egyenesen. A rugalmasságomból viszont veszítettem már. Ifjúkoromban soha nem kellett feltenni a nyújtóra. Aláálltam és felugrottam. Aztán amikor a fiam nyolc-tízéves lehetett, én meg ötven felé jártam, kimentünk egyszer Szentendrére, és úgy gondoltam, itt az ideje, hogy ő is lássa, mit tudok. Találtam egy nyújtót a parkban, megálltam alatta, elrugaszkodtam szépen és úgy estem vissza, hogy meg sem érintettem. Ez volt az első pillanat az életemben, amikor azt mondtam: én sem vagyok már a régi. És ha futni megyek, úgy lihegek, mint a fene. Ezt is el kellene már hagynom végre. • Másfajta változásokat nem észlel magán?- De igen. Nyugodtabb lettem, kevesebbet idegeskedem, sok mindent átlátok már, sok mindenre fel tudok készülni, és ha banálisnak tűnik is, amit most mondok, ma már azt is tudom, a szeretetnél semmi sem fontosabb az életben. Szeretni, szerel- Kamaszként nagyon zárkózott voltam. Akkor kezdtem el nyitni, amikor népi táncos lettem. A színpadra is így kerültem fel. A tánccal. • Eldobni mennyit tudna az éveiből?- Semennyit. Egyrészt azért nem, mert nem lehet, másrészt pedig kell nekem ez a hatvan év. Váljak meg a múltamtól? Miért? Hozzám tartozik. Tudom, hogy más a felfogás manapság, de én akkor is azt mondom: a múlton nem lehet változtatni. A múltat legfeljebb süket módon magyarázni lehet. • Vagy átírni.- De megváltoztatni akkor sem. Nem szeretem azt a fajta gondolkodást, hogy ha az akkor így meg úgy lett volna, akkor most... nekem az a véleményem, ami volt, az volt. Ne lamentáljunk már ezen. Sokan azt állítják, hogy ha megismerjük a múltat, akkor a jövőnket majd máshogy alakítjuk. A fenét! Számomra azért veszélyes ez a „megismerjük”, mert félő, hogy aki kedves és elnéző, megbocsátó önmagával szemben, az úgy ismeri meg a múltat, ahogy az neki a leginkább megfelel. Márpedig ami megtörtént, azon senki sem tud módosítani, azt csak elmesélni lehet. • Mindig, mindenben ennyire ragaszkodik a tényékhez?- Ót nagyon szeretem. Ideál. De ő sem Van Gogh. Csodálatos dolgokat csinált, de ma már ezek sem úgy hatnak, mint annak idején. Egy Van Gogh-kép viszont aligha veszít az értékéből. • Buster Keaton?- Őt is szeretem, pedig fénykorában nem ismertem. • Laurel és Hardy?- Remekek. De hogy mitől, azt nem tudom megfejteni. • Talán mert jól voltak idomítva.- Én is azt állítom magamról, hogy a kamera előtt nagyon jó képességű idomított kutya vagyok. Elmondja a rendező, hogy mit kér tőlem, én pedig megcsinálom. • Megcsinálja, még ha néha berzenkedve is?- Én mindig mindent berzenkedve fogadok. Ilyen a lelkem. Ez az én drámai képességem. Látok valamit, és máris feszültséget érzek. Ne felejtse el: a komikus mindig tragédiát játszik. A nézőtéren akkor tudnak igazán nevetni, ha valaki a színpadon kibogozhatatlan helyzetbe kerül, és mindenáron ki akar kerülni belőle. A vígjátékban őszintének kell lenni és pontosnak, érthetőnek, ezért az ember állandóan berzenkedik. Ha színészként próbálok, sokszor majd megőrjítem a rendezőt. Akadékoskodom. Gonoszkodom. Nem bírom elviselni az olyan tedd ide, tedd oda-munkát. Legyen inkább feszültség a színpadon. Ha máshogy nem, akkor a rendező és énköztem. • A nevetés vallását hogyan akarja megteremteni? Mert tudom, ezt vette most a fejébe.- Igen. Azt szeretném, ha a nevetni vágyó emberek úgy járnának a színházba, mint a templomba, és soha nem lennének becsapva. Azt akarom M^\/^ll#5liA5ö ÜM w őt, JT 1TJJ HATVAN ÉVÉRŐI. BODROGI GYULÁVAL mesnek lenni a legszebb érzés a földön. • Színpadon, meghajlás közben volt már teljesen elkeseredett?- Egyszer. A Csin-csint játszottuk a József Attila Színházban. Ketten, Voith Ágival. Fantasztikus próbáink voltak, az előadás viszont úgy, ahogy volt, megbukott. Ma sem értem, hogyan történhetett. Arra emlékszem csupán, hogy rettenetes érzés volt. Egyszer csak elpártolt tőlünk a közönség. A végén már úgy néztek ránk, hogy attól féltünk, megdobálnak bennünket. • Pokolinak, elviselhetetlennek érezte már az életet?- Évekkel ezelőtt, amikor veseköveim voltak. Az borzasztóan megviselt. Mintha egy óriási bicskát nyitogattak volna a hasamban. De ahogy kiment a kő, a következő pillanatban már meg is szűnt a fájdalom. Csak a félelem maradt, hogy mi lesz, ha megismétlődik. Fiatalabb fejjel, vagy még korábban, gyerekként, a félelmet sem ismertem. Emlékszem egy Mikulás-napra, amikor meg akartak bennünket viccelni a szüleim, és virgácsokat tettek a konyhaablakba. A nővérem, aki okosabb, mint én, azonnal elkezdett sími, én viszont a virgácsnak is úgy örültem, mint a csokoládénak. A szüleim meg ott álltak csalódottan, érteden arccal... Ügy látszik, én már akkor is optimista voltam. Nálam ez születési adottság lehet. • Hatvan éve legizgalmasabb pillanatát hol, kivel élte meg?-Egy vadkannal, az erdőben. Előbb már belekezdtem... Vadászni voltunk a fiammal, ott álltunk egy fa mellett és vártuk, hogy összeessen az állat; meglőttem már, de ahelyett, hogy becsületesen földre zuhant volna, felkapta a fejét és elindult felénk. Nekem töltenem kellett, Ádám közben rálőtt, de akkor is csak egy pillanatra torpant meg, utána elindult újra, felénk. Már csak tíz méter volt köztünk és úgy nézett ránk, hogy ha nem kapja meg tőlem a harmadik lövést, biztosan nekünk ront. Ti- - zenhét centis agyara volt, ami közelről nem éppen megnyugtató látvány. • Ha most a hatvan évéből visszapergethetne párat, hol állna meg?- Negyvennél. Az olyan jó kis időszak volt. Laza élet. • Lazább, mint a kamaszkor?- Mihez ragaszkodhatnék jobban? Nézze, nagy általánosságban kétféle ember van. Az egyik: bármi történik, azonnal tudja, ki volt a hibás. Természetesen rajta kívül... A másik típus önmagában keresi a bajt. Állandóan azon töpreng, hogy ő hol hibázott. Na, ez vagyok én. Aki bevall, beismer, önmagára mutogat. • Közben hagyja, hogy sodorja az élet.- Hagytam. És jól sodort, mert akármerre vitt is, a jó Isten sosem vette le rólam a szemét. Vigyázott rám. • De hol beszélhetünk akkor akaratról, határozottságról, céltudatosságról ?- Pontosan itt. Én elfogadtam az élettől, amit felkínált. Utat nyitott előttem, én meg mentem szépen előre, tudatosan. Ha az élet azt mondta volna, hogy forduljak, akkor megfordulok. De nem mondta, nekem pedig tetszett, ahogy irányított. Ezt a gondolkodást nyilván annak köszönhetem, hogy hittem a jó Istennek, és elég sokszor volt sikerem, ami nagyon fontos az életben. Én nem értek egyet azzal, hogy a bukás, a kudarc is szükség- szerű. Csak azzal értek egyet, hogy jön, de ha lehet, én inkább sikerre használom. • És mi szeretne lenni? Örökös jelen? Vagy inkább a megváltó jövő?- A megváltó jövő. Ez tetszik. Jól hangzik. A klasszikusok közé sem kerülök be, az biztos. • Csortos vagy Kabos Gyula nem klasszikus?- Emlék. Van Gogh igen. Ő már ott van a legnagyobbak között. Nála semmit sem kell elnézni vagy megbocsátani. Sőt! Életében ötszáz frankot kapott egy képéért, ma ötvenmillió dollárt adnak érte. Pedig hozzá sem kell nyúlni. A filmmel más a helyzet. Az megkopik, veszít a minőségéből. A színház meg egészen más. Más, de csodálatos. Én a homokrajzokhoz szoktam hasonlítani. Apály idején, a tengerparton gyönyörű képeket rajzolnak a homokba, aztán jön a dagály, és elviszi, eltünteti mindet. A színház pedig pontosan ilyen. Csodálatos pillanatokat ad - az emlékezetnek. De az utókor nem fönt, a színpadon van, hanem lent a nézőtéren. A színész pótolható, de játszani csak közönség előtt érdemes. A közönségnél semmi sem fontosabb a mi szakmánkban. A színész csak felejthetetlen lehet. • Mint például Chaplin. elérni, hogy megtisztulva érezzék magukat az előadás után. Hogy a nevetésükkel úgy kapcsolódjanak bele a színpadi játékba, mint a templomi éneklésbe. • Ma, amikor a tragédia már teljesen beépült mindennapi életünkbe, esti kikapcsolódásunknak szinte szerves részévé vált, hiszen maga a televízió devalválta, a komédiának mi az ára?- A komédiát már annyira lekommerszezték, hogy lejjebb már egyszerűen nem értékelhetik. Onnan csak felfelé ívelhet, mélyebbre nem. A televízió pedig, mivel ilyen őrült, kegyetlen világban élünk, amelyben ölnek, gyilkolnak, pusztítanak, nagy lapáttal hányja ránk a szörnyűségeket. Nevettetni sokkal nehezebb. Vígjátékokat, szórakoztató műsorokat, mókát, kabarét a tévé sem produkál olyan nagyon könnyen. Hiánycikk lett a komédia, talán ezért is hívnak most egy többrészes kabaréműsorba. Amerikában erről sem feledkeztek meg soha. Micsoda komédiák születtek az ottani filmstúdiókban?! Nálunk hosszú évtizedekig nem is lehetett bírálni, rosszat mondani, csak éltetni, üdvözíteni, tapsolni. Ezért volt nagy értéke a tragédiának. Most, hogy változott a helyzet, a komédiának megy fel az ára. Másra vágynak már a nézők, nem a véres királydrámákra. Szívből jövő, értelmes nevetésre. Ezért a leghálá- sabbak, ezt köszönik derűs arccal, vastapssal. • Bodrogi Gyula, a magánember kinek mit köszön az életben?- Én mindent a nőknek köszönhetek. Sokan saját maguknak, én bevallom, mindent a nőknek. Az édesanyámnak, a nővéremnek, a szerelmeimnek... engem csak a nők tudnak befolyásolni. • Feleségének, Voith Áginak mit köszön?- A fiamat. Ennél többet mit mondhatnék? • Égi direktorától mit kér a következő évekre?- Egészséget és termékeny éveket. Hogy fáradjak el inkább mindennap attól, hogy dolgozom, ne attól, hogy unatkozom. • Akkor gratulálhatok?- Csak tessék, tessék, boldogan fogadom. Szabó G. László (Oláh Csaba felvétele)
