Vasárnap - családi magazin, 1994. január-június (27. évfolyam, 1-26. szám)
1994-05-29 / 22. szám
Kristó Gyula — Makk Ferenc ál áÜMáfl NMJONI A magyar királyság elsősorban a görög birodalom rovására igyekezett terjeszkedni. 1180-tól III. Béla bizánci politikájában bizonyos kettősség figyelhető meg: meghatározott időpontokban Magyarország haddal támadta Bizáncot, más alkalmakkor viszont a magyar uralkodó szövetségesként sietett a baszileusz segítségére. Béla Má- nuél császár halálhírére (1180. szeptember 24.) azonnal mozgósította csapatait, bevonult Horvátországba, elfoglalta Dalmáciát, majd Boszniát és a Szerémséget, azaz visszaszerezte azokat a területeket, amelyeket Mánu- él 1167-ben csatolt el a magyar királyságtól. III. Béla azonban mindezzel nem érte be, és kihasználva azt, hogy Bizáncban súlyos belviszályok, véres polgárháborúk dúltak, 1182 és 1185 között birtokba vette a Belgrád és Szófia közti bizánci területeket. A király Bizánc elleni harcai elősegítették a szerbek és a bolgárok függetlenségi küzdelmét, mivel a görög császárság gyengítésével kedvezőbbekké váltak a feltételek Szerbia és Bulgária önállósodásához. 1185 nyarán II. Vilmos szicíliai normann király a Balkánon Bizáncra támadt. Béla azonnal leállította a maga hadjáratát, és békét kötött a baszi- leusszal, mert nem akarta, hogy Bizánc a normann hódítók kezére jusson. Ez ugyanis Magyarország számára előnytelen módon befolyásolta volna a balkáni hatalmi viszonyokat. A magyar-bizánci szövetség megerősítésére szolgált Béla tízéves lányának, Margitnak házassága II. Izsák császárral. Ekkoriban maga Béla is gondolt bizánci frigyre, minthogy 1184 táján meghalt első felesége. Terve azonban kútba esett, miként ezt követően egy angliai házasság ötlete is. Végül Béla 1186 nyarán Fülöp Ágost francia király testvérét, Capet Margitot vette feleségül. (Van olyan vélemény, miszerint a III. Béla-féle jövedelemjegyzék ekkor íródott volna.) A kétfrontos háború terhétől megszabadult Bizánc pedig 1185 végére kiverte a norman- nokat a Balkánról, és ráadásul a baszileusz a magyar királylány hozományaként Bélától visszakapta a Belgrád és Szófia közötti részeket. A harmadik keresztes hadjárat időszakában Bélának ismét a baszileusz segítségére kellett sietnie. A Barbarossa Frigyes császár által vezetett német keresztes csapatok 1189. május végétől június végéig vonultak át az országon. A magyar király minden feltételt biztosított ahhoz, hogy a mintegy huszonötezer fős sereg átvonulása zavartalan legyen. A német uralkodót előbb Esztergomban, majd Óbudán látta vendégül, azután több napon át a Csepel-szigeten vadászott vele. Frigyes és környezete nagyon meg volt elégedve a magyar vendéglátással, amit az is bizonyít, hogy a császár fia később palermói palotájában freskón örökítette meg Kis-Ázsiá- ban elhunyt atyjának pompás magyar- országi fogadtatását. Béla - felesége, Margit és a német császár közös kérésére - ekkor engedte szabadon tizenkét éve börtönben sínylődő öccsét. Géza a keresztesekkel Bizáncba ment, ott nősült meg, házasságából több gyermek született. Bizáncban a magyar herceg a János (Jóannész) nevet viselte. Bizánci területen igen komoly feszültség támadt a németek és a görögök között, ennek következtében Frigyes már Konstantinápoly elfoglalását tervezte. Mivel Bizánc bukása esetén a magyar királyság a német birodalom fenyegető szorításába került volna, Béla a baszileusz pártjára állt. A király világosan Frigyes értésére adta: szükség esetén Bizáncot fogja támogatni. A német uralkodó nem vállalta a magyar hátbatámadás veszélyét, és ezért hajlandó volt engedni. Béla késztetésére a baszileusz is meghátrált, s ily módon háborús összecsapás nélkül ért véget a német-bizánci konfliktus: a görög flotta békésen átszállította Frigyes csapatait Kis-Ázsiába. 1191 őszén a szerémségi „csúcstalálkozón” mind a magyar király, mind a baszileusz elégedetten tárgyalhatták meg ezeknek az eseményeknek a tanulságait. A harmadik keresztes hadjárat idején zajlott le Béla halicsi akciója. 1188-ban az elűzött halicsi uralkodó, Vlagyimir családjával együtt Magyar- országra menekült, és itt a királytól segítséget kért fejedelemsége visszaszerzéséhez. Béla vezetésével magyar sereg tört a Kárpátok bércein át Ha- licsba, s azt különösebb ellenállás nélkül el is foglalta. Béla azonban szószegő módon Halics trónját kisebbik fiának, András hercegnek adta, a becsapott Vlagyimirt pedig börtönbe záratta. A halicsi foglalás nem tartott sokáig. Vlagyimir - fogságából megszökve - lengyel segítséggel támadt Andrásra, és kiűzte őt Halicsból. Béla halicsi hódítása, bár kérészéletűnek bizonyult, számos utódának szolgált követendő például. 1192-1 193-ban nagyjából egy időben két helyen is háborút vívott a magyar uralkodó. Az egyik hadszíntér Dalmácia volt, ahol Zára miatt folytak a harcok. Itt Béla Velence ellen diadalmaskodott: Zára megmaradt magyar kézen. Szerbiában azonban - a másik hadszíntéren - a bizánci-szerb koalíció nyomására Béla kényszerült meghátrálásra, és a röviddel korábban elfoglalt szerb területekről ki kellett vonnia csapatait. Királyi utódai viszont az ő nyomában indultak később Szerbia elfoglalására. A király és a baszileusz elég hamar túltették magukat a szerb kérdés miatt köztük támadt nézeteltérésen, és 1194-ben Izsák javaslatára már közös hadjáratot terveztek a bolgárok ellen. Nem tudjuk: vajon Béla szándékai között szerepelt-e bolgár földek megszállása, mert a háború Izsák bukása miatt elmaradt, de az tény, hogy Béla hódító utódainak céltáblájára felkerült Bulgária is. Újabb külpolitikai akcióra már nem került sor. Béla 1196. április 23-án elhunyt. Halála előtt politikai végrendeletet tett, amelyben országát és koronáját Imre fiára hagyta, akit már 1182-ben királlyá koronáztatott, és 1194-ben horvát-dalmát herceggé is megtett. András fia számára várakat, birtokokat és nagy mennyiségű pénzt hagyott azzal a kötelezettséggel együtt, hogy helyette vezessen keresztes hadjáratot a Szentföldre. Kívánságának megfelelően Bélát első felesége, Chatillon Ágnes mellé temették el a Szent István által alapított székesfehérvári bazilikában. (Második hitvese férje halála után a Szentföldre ment rokonaihoz, és ott is halt meg.) 1848. december elején rábukkantak mind a király, mind a királyné vörös márvány szarkofágjára. Azóta művészettörténészek, régészek és történészek több alkalommal tanulmányozták a sírmellékleteket (főleg III. Béla koronáját, jogarát, kardját, melldíszét, keresztjét, karperecét, sarkantyúit és aranygyűrűjét). Orvosok és antropológusok pedig a csontok vizsgálatára tértek vissza nem egy esetben. Utóbbiak a modem eszközök segítségével többek között nemcsak azt állapították meg, hogy milyen idős korában halt meg Béla és hitvese, hanem kiderítették egyrészt azt, hogy Béla az AB vércsoportba tartozott, másrészt azt is kimutatták, hogy míg a törékeny és karcsú Anna, aki legalább hét gyermeket szült férjének, mintegy 161 centiméter magasra nőtt, addig Béla csaknem 190 centi magas, daliás termetű, nagy szemű, sasorrú férfiú volt. Ez teljes összhangban áll a kortárs londoni Richárd azon közlésével, mely szerint III. Béla „termete magas, arca nemes”. III. Béla az egyik legjelentősebb Árpád-házi uralkodónk. Utolsó képviselője annak a - nagy hatalommal rendelkező - királytípusnak, amely még lényegében a Szent Istvántól örökölt módon kormányozta államát. Közvetlen utódai alatt mind a királyi hatalom jellegében, mind a magyar társadalom fejlődésében mélyreható változások következtek be. IMRE Imre III. Béla elsőszülött fia volt. 1174-ben született abból a házasságból, amelyet Béla kötött Chatillon Annával (Ágnessel), a Kis-Ázsiában fekvő Antiochia fejedelemasszonyának leányával. Ez a házassági kapcsolat még Béla herceg bizánci tartózkodásának idején alapozódott meg, miután felbomlott Béla jegyessége (vagy talán már házassága) Komnénosz Má- nuél bizánci császár Mária nevű leányával. A császári sarj helyett így Bélának, aki egyszersmind hátrább szorult a bizánci hierarchiában, be kellett érnie a császári rokonnal. Imre már Magyarországon, királyi ivadékként született, miután apja 1172-ben ténylegesen, 1173-ban pedig megkoroná- zottan is a magyar királyság élére került. Fiatal éveiről szinte semmit se tudunk. Nevelője egy perugiai származású olasz pap, Bemát volt, akit Imre már királyként Split érsekévé tett. Mint elsőszülött fiú, Imre számított apja utódjának a trónon. Erre mutat, hogy Béla az alig nyolcéves kisfiút 1182-ben megkoronáztatta. Szó sem volt arról, hogy Béla halála közeledtét érezte volna, s mivel alig lépett túl harmincadik életévén, a jövőről gondoskodni akaró öregember sem volt. Egyszerűen úgy ítélhette meg, hogy minden későbbi viszálynak elejét veszi azzal, ha Imre fejére helyezi a koronát. Az Árpád-kori magyar történelemben korábban nem volt gyakori a kijelölt utódnak az előd (az apa) életében való megkoronázása. Voltaképpen csak Salamon 1057-58. évi és II. István 1105. évi koronázása tekinthető 1182-ig ilyen esetnek, ezek azonban kiélezettebb helyzetekben történtek. Ha III. Bélának valakitől mégis tartania kellett, s a koronázást ez a félelemérzet indokolta, az a börtönben tartott testvéröccse, Géza volt. Imre királlyá koronázásával, úgy tűnik, nem változott semmi Magyar- országon. Imre nem kapott szerepet az ország kormányzásában, nem lett sem apjának társuralkodója, sem pedig területi uralommal felruházott, tényleges hatalommal rendelkező herceg. Lényeges módosulás ebben a helyzetben csak 1194-1196 között következett be. Ekkor Imre elnyerte apjától kormányzásra azt a Dalmáciát és Horvátországot, amely csak 1180 tájától számított újra magyar uralom alatti területnek, s amelynek kormányzója 1192-t megelőzően III. Béla egyik bizalmasa, Kalán pécsi püspök volt. Ka- lán, noha egyetlen alkalommal, 1193- ban, hercegként szerepelt, az Adriaitenger vidékén mégis elsősorban a királyt képviselő kormányzónak számított csupán. Egy csapásra megváltozott azonban a helyzet akkor, amikor Kalánt Imre váltotta fel. Őt, mint királyi sarjat, amúgy is megillette a hercegi cím, amelyhez most területi hatalom is járult. Bizonyosra vehető, hogy III. Béla nem saját jószántából nyúlt a viszályokra mindig okot adó, veszélyeket rejtő országmegosztáshoz, hanem az erősödő magyarországi előkelők eszközölték ki azt a királytól. Ezek ily módon kívántak egy másik uralkodói központot létesíteni, hogy minél többen részesülhessenek a fejedelmi udvar közelségének előnyeiben, s a tűzhöz közel ülők minél nagyobb előnyökre tegyenek szert. Imre dalmáciai és horvátországi kormányzatával a királyi hercegség új formája kelt életre, amely egyelőre még ugyan nem jelentette válságos helyzet kialakulását, de mindenesetre puszta léte ezzel a veszéllyel fenyegetett. Hogy III. Béla saját akarata szerint nem akarta megosztani az országot, azt végrendelete mutatja, amely szerint a királyságot Imrére hagyta, kisebbik fiának, Andrásnak várakat, birtokokat és sok pénzt adott, de területi hatalommal nem ruházta fel. III. Béla 1196. évi halálával Imre akadálytalanul foglalta el a királyi trónt, de hamarosan ellentéte támadt hatalomra vágyó öccsével, ami végül is oda vezetett, hogy alig másfél évvel trónra lépte után saját hajdani hercegségét, Dalmáciát és Horvátországot kellett átadnia Andrásnak kormányzásra. Egy év múltával András már egyenesen Imre hatalmának megdöntésére szervezkedett. Imre ezúttal igen határozottan lépett közbe. Mivel az összeesküvés szálai a váci püspöki egyházhoz vezettek, a főpappal, Bo- leszlóval szemben Imre erőszakot alkalmazott, eltávolította a templomból, s így hozzájutott az ott őrzött iratokhoz, amelyek bizonyították a gyanút, hogy királyi hatalma forgott veszélyben. Miután ez elhárult, Imre, apja külpolitikai irányvonalát követve, hódító hadjáratokba kezdett. 1201-ben Szerbia, 1202-ben pedig Bulgária rovására próbált terjeszkedni, beavatkozva mindkét ország belügyeibe. Szerbiában erre az ott dúló testvérháború szolgáltatott ürügyet. Bulgáriában pedig az, hogy az ottani, keleti rítus szerinti keresztény fejedelem a római egyház felé tájékozódott; Imre szívesen vállalkozott volna arra, hogy ő közvetítsen a bolgár uralkodó és a pápa között, s ily módon tartsa kezében a bolgár ügyeket. Azt, hogy saját dolgaiban céltudatos, az elvektől magát függetleníteni tudó ember volt, nem csupán a váci templom menedékhely jellegének semmibevétele mutatja, hanem az is, hogy a pápa Bulgáriába küldött követét, egy bíborost, Imre az Al-Duna mentén, a magyar-bolgár határnál elfogta és fogságában tartotta. Királyként, de nyilván már korábban is szívesen vadászott. 1199-ben Máramarosban, az akkor még jobbára lakatlan rengetegben egy alattvalója mentette meg a lováról lebukó uralkodó életét. Ezért Imre birtokadományban részesítette. Imre ismeretlen időben, talán 1200 táján feleségül vette II. Alfonz aragó- niai király leányát, Konstanciát. Aragónia az Ibériai-félszigeten, a mai Spanyolországban fekszik; feltűnő, hogy milyen messziről hozott Imre feleséget magának. Ügy tűnik, e frigy létrejöttében a pápának volt nagy szerepe, aki közvetített az európai nagy- politika kérdéseiben az ő pártjához tartozó Imre, valamint az aragóniai királyi család között. Imre és András ellentéte abban is megnyilvánult, hogy Andrást házassága a pápával szembenálló táborhoz, a német uralkodóhoz kötötte. Imre fegyveresen is segítette a pápapárti erőket a német király ellenében, míg András éppen a német birodalomból hozott magának feleséget. 1203-ban újra feszültté vált a két testvér viszonya. Imre azonban ekkor is tanújelét adta elszántságának. A Dráva menti Varasd közelében fegyvertelenül átment öccse táborába, foglyul ejtette Andrást, miközben királyi öntudattól eltelve mondta: „Most látni fogom, ki mer kezet emelni a királyi ivadék vérére.” András néhány havi börtön után kiszabadult, s erre Imre, hogy a trónt mindenképpen közben megszületett kisfia, László számára biztosítsa, s az ne Andrásé legyen, Lászlót megkoronáztatta. Ekkor azonban már közel érezte a halált: kijelölt utóda kiskorúságának idejére Andrásra bízta kormányzóként az ország irányítását. Mindössze harmincéves volt, amikor 1204 végén, a magyar hagyomány szerint november 30-án meghalt. Az egri székesegyházban temették el. (Folytatjuk) László öccse táborába Imre király - a krónika szerint - fegyvertelenül, kezében kormánypálcával ment. Than Mór festményén a király a bocsánatért könyörgó'k csoportja fölé magaslik, mondván: „Ki merészeli kezét felemelni koronás királya ellen?” ÖRÖKSÉGÜNK 1994. május 29.
