Vasárnap - családi magazin, 1994. január-június (27. évfolyam, 1-26. szám)
1994-05-29 / 22. szám
E lőször észre sem vették, hogy kezük egymástól alig egy centiméterre fogja a metró kapaszkodóját. Ebben egyébként nincs is semmi különös, az emberek itt gyakran összeszorulnak, az is előfordul, hogy kéz kezet ér, de ez valahogy más eset volt. Egészen más, mert kettőjükön kívül a kocsiban alig volt álló utas, s ők a felszállásnál mégis annyira egymás mellé kerültek, de ezenkívül történt valami más, talán imaginárius - a kezek felfigyeltek egymásra. Igen, a kezek. Valahogy mintha erre az alkalomra önállósították volna magukat a test többi részétől, észrevették egymást, s mindkettő ugyanabban a pillanatban hívta fel az egész szervezet, az agy figyelmét rá, hogy milyen közel van a másik, s egyúttal valami kis vágyvillanást is ébresztettek - hozzáérni a másikhoz. Ez az impulzus azonban az agyközpontban - a férfiéban és a nőében is - nyomban gátlás alá került. Furcsa volna, két idegen, meglett ember, és különben is, mit szólna hozzá a másik, és különben is - nevetséges az egész... És elméjükön átbocsátva, ez az'impulzus negatív reakciót váltott ki, mindketten - s ismét ugyanakkor - elhúzták a kezüket: nem nagyon, úgy két-két milliméterre, a távolság mintegy másfél centi lett közöttük, s ezt a mozdulatot kis fejelfordítással is kísérték: megnézték egymást. Mindkettő megállapította a másikról, hogy negyven év körüli, a nő talán csak harminchét-harmincnyolc, s az ideális tíz centivel lehet alacsonyabb. Mindketten szőkék voltak - a férfi kissé sötétebb -, kék szeműek, a nő aranykeretű szemüveget viselt, a férfinak két-három aranyfoga lehetett elöl - s ezt az aranyvillanást a másikon mindketten érdekesnek és valahogy sorsszerűnek találták. Egymás arcáról azonban csak globális benyomásuk volt, behatóbban szemügyre venni a másikat valahogy kellemetlen lett volna, s ebben zavarta őket az a kis feszültség is, amelynek a pólusai lettek, és meg voltak győződve, hogy ennek a kapcsolatfölvételnek a másik is tudatában van. S bár egymást nézegetni nem akarták, a metró ablakában (az alagutakban ez elég jó tükör) kialakult a másikról egy elnagyoltabb portré, és ott látták mellette magukat is, s a szépen bekeretezett üveg olyan volt, mint valami kettős arckép a falon, annak a férfinak és nőnek az ábrázolása egy lakásban, aki - nyilván összetartozva - ezeket a szobákat lakja. Az ablakban látott arc kölcsönösen rokonszenves volt - több, mint rokonszenves és valahogy a vonásainak, a részleteinek nem is tulajdonítottak semmi jelentőséget, mint két olyan ember, aki régóta egymáshoz tartozik, s a másikhoz úgy ragaszkodik, ahogy az van. A férfi s a nő szégyellték volna, hogy egymást méregessék, de a két kéz nem. Sőt, hogy kissé elhúzódtak egymástól, a másfél centiméter mintha optimális távolság lett volna a vonzás kialakulásához, még erősödtek az egymás felé áradó impulzusok, s pillanatonként érezték indíttatását: megtenni azt a tizenöt millimé- temyi utat, hozzáérni a másikhoz, megfogni, esetleg megsimogatni, ami majd kezdete lehetne az egész szervezet kapcsolatfelvételének. Az agyközpontok tudomásul vették a kezeknek ezt a törekvését, mélyen egyetértettek vele, s egyúttal fokozták éberségüket: a gátlásnak egy pillanatra sem szabad lanyhulnia. Sokáig álltak így egymás mellett. Az állomások a hosszú volánon egymást követték, egyikük sem szállt le, s mindkettő arra gondolt, nem csupán az ő kedvéért marad-e a másik, s azután majd visszafelé megy ugyanerre. Körülöttük változtak az utasok. Volt úgy, hogy egy-egy ülőhely is akadt, de ők állva maradtak. Előfordult, hogy valamelyik megállónál rengetegen nyomakodtak be a kocsiba, ilyenkor az állóhelyeken is zsúfoltság támadt, ők ijedten gondoltak rá, hogy elsodorhatják őket egymás mellől, de szerencséjük volt: mindannyiszor megúszták. Az elején még megtehették volna, hogy beszédbe elegyednek egymással, de most már - szervezetük hosszú idejű titkos kommunikációja után - ez valamiképp lehetetlennek látszott, már csak azért is, mert hogyan is hatna valami lapos, hétköznapi kérdés, vagy közlés most, hogy annyira behatoltak már egymás lelkiségébe. Közben mindkét elme igyekezett valahogy megkonstruálni a másik alakját. A férfi úgy gondolta, hogy társa (társa?) tanárnő lehet, aranykeretű szemüvegéből ezt következtette ki. Családja... Természetesen van családja: két gyerek, lány (ez az idősebb) és fiú, no és persze férj, aki bizonyára szintén tanár... és itt valami zavaró érzés lopakodott a gondolataiba. Ennek az érzésnek nem adott magában nevet, nem is lehetett volna, mert amolyan keverék volt, épp ez, keverék, nem vegyület, ahol az alkotóelemek szerves egésszé állnak össze. Keverék volt a féltékenység bizonyos elemeiből és megmagyarázhatatlan szégyenkezésből, bűntudatból az iránt, akinek társa felé.ő most a kezét kinyújtotta - pedig dehogy nyújtotta ki, a kéz ugyanolyan görcsmereven fogta a kapaszkodót, pontosan másfél centiméterre a másiktól. Most egy fél óra, egy óra múlva az asszony belép egy lakásba - gondolta a férfi -, a férje már otthon van, üdvözlik egymást. „Mi újság, történt valami a nap folyamán?” - kérdi a férj, és a felesége azt mondja: „Nem, semmi...” - pedig hát... Illetve joga lesz azt mondani, valóban: semmi sem történt. Az asszony már így gondolt a férfira: „a mérnök”, s ezt a foglalkozást érezte a legjobban hozzáillőnek. Úgy képzelte, hogy két fia van, igen elegáns, kissé magas hangon beszélő és mindenféleképp barna felesége. Ahogy „a mérnök” most majd - harminc-negyven perc múlva - belép a lakásába, párja csókkal fogadja. „Mi újság, mi történt?” - kérdi, mert női intuícióval megérez valamit. „Semmi...” - feleli a férfi, és egy kis za- vartság lesz a szemében. Mikor bemondták a végállomást közvetlenül megelőző megálló nevét, mindkettőjükön úrrá lett a riadalom. Megérkeztek. Egyiknek is, másiknak is itt kellett leszállni. Mielőtt lefejtették volna a kapaszkodóról szinte már odagörcsölődött kezüket, szánakozva felpillantottak rá - többet ez a két kéz nem lesz így egymás mellett -, és találkozott a tekintetük. Zavartan elkapták a szemüket, és gyorsan eleresztették a rudat, pedig most lett volna az utolsó alkalom, hogy a két kézhez egymáshoz éljen, s ezzel elkezdődjék valami. S ahogy a kiszálláshoz készülődtek, mindkettőben felmerült a gyanú: a másiknak valóban itt van-e dolga? nem csupán az ő kedvéért száll le? nem azért-e, hogy a föld alatti folyosón, az utcán megtegye, amit a kocsiban elmulasztott? A metróállomáson - két kijárata és egy átszállója volt - a férfi is, a nő is ugyanarra indult. A mozgólépcsőn „a mérnök” közvetlenül „a tanárnő” mögött állt; sajnálkozva nézte, hogy az a kapcsolat, amelyet a két egymás mellett kapaszkodó kéz a kocsiban létrehozott, jócskán meglazult, de azért örömét lelte benne, hogy az asszony fürtjei ott szőkéllenek közvetlenül a szeme előtt. A nő tarkójában érezte a kék szempár tekintetét, s ez valahogy megnyugtató volt. Odakint még mindkettőnek autóbuszra kellett szállni, s itt is együtt vártak, csak már nem álltak közvetlenül egymás mellett. Titokban remélték, hogy továbbra is együtt visz az útjuk, de nem: a két autóbusz, a 38-as és a 142-es egyszerre futott be, az egyik az egyikre szállt, a másik a másikra. A hátrább álló 142-es - ezen ült „a tanárnő” - hamarább megtelt, elindult, elhúzott a másik mellett. Mindketten az ablak mellé telepedtek, s ahogy a két ablak egy pillanatig megmutatta őket egymásnak, most már mertek a másik szemébe nézni, hisz ezzel úgy is vége mindennek. Mindkét tekintet szomorú volt és szemrehányó. A mérnök egyébként valóban mérnök volt - az asszonyi ráérzés nem csalt, és csakugyan hazaigyekezett. Kietlen otthonába, farkasvermébe. Két éve vált el a feleségétől, keserves válás, botrányokkal tűzdelt, hosszú időre megkeseredett tőle, azóta így él, ridegen. Most rosszkedvűen tett-vett a lakásban, csapkodta az ajtókat, nem találta a helyét. A tanárnő (valójában gyógyszerész) nem volt ebbe a városba való, szállodájába igyekezett, s kis mosollyal nyitott be a nem túlságosan barátságos szobába. Ez a hivatalos útja kétévi özvegységének egyik legszebb élményét hozta meg, kár, hogy csak ennyi volt... Most mindketten megpróbálták elképzelni, mit csinál a másik, de gondolataik itt vakvágányon, téves nyomon haladtak, más- és másfelé kanyarodtak. Azt viszont teljes egyöntetűséggel állapították meg, hogy újabb találkozásuk ebben a többmilliós városban nem sokkal valószínűbb, mint két égitesté a világűrben. A mérnök azon tépelődött: miféle merevgörcs akadályozta meg abban, hogy keze megtegye a másik felé azt a másfél centimétemyi utat? „Ki tudja, mit vesztettem?” - gondolta. A gyógyszerésznő pedig azt forgatta a fejében, hogy harminc-negyven év múlva már kettejük közül az egyik sem él, egyik az egyik temetőben, másik a másikban, isten tudja, hány száz, hány ezer kilométerre egymástól, és semmi nyoma nem marad annak, hogy egyszer volt, hol nem volt, volt egyszer egy hosszú metróutazás, ott a kapaszkodón egymás mellé került két kéz - egy férfié és egy asszonyé -, s egy egész megrázó regényt éltek le egymás mellett valami negyven-ötven perc alatt. BÁLLÁ KÁLMÁN KÉT KÉ^ TAMÁS TÍMEA VERSEI Az az egyszeri... most érzem azt a meleget ami úgy takar magába hogy fázom ami olyan mint éji kutyaugatáson át- meg átszűrődő álom ami úgy ébreszt mint a szivarfüst mikor gyűrűként a szívemre feszül mint gitár lehangolódott húrja mit gyakorló kéz tépáz szüntelenül mint nyíló gázrózsa kékes illata az édesen szendergők feje körül mint a kávéfőző keresgélő gőze mi tétován pöfög és könnyezve menekül Én, Pénelopé Féllek. kicsi parányi reszkető hűségemmel tartok magasra tíz nehéz évet melynek ezerszínű fátylát már rég megszőttem ez borít be engem minden éjszaka mert bár felsejdülsz minden álmomban és felsajdulsz minden gondolatomban emlékeim rácsán arcod kihullt érintésed homokszemcséi szétperegtek bennem szétszakadt mosolyod szálait nem találom világító bogár vagyok sorsod hálójában - ahonnan nincs út nekem csak tenger van csak tenger Pablo Picasso: Tanulmány MONOSZLÓY DEZSŐ P A híd Az éjszakát két fóka és egy rozmár társaságában töltötte, csak hajnal felé sikerült kiszabadulnia a cirkusz nyitva felejtett ketrecajtaján. Az álom képei egy darabig elkísérték. Egyszínű, egyforma nagyságú kavicsszemek peregtek a szeme előtt. Döglött halak elillant tekintetére hasonlított a kavicsok villogása. Túlságosan sikamlósak voltak ahhoz, hogy kavicsbányává tömörüljenek, s egyszerre, mielőtt még fel lehetett volna mérni, hogyan is történt, jéghegyekké ragadtak össze. Ez megnyugtatta és erőt adott a további barangoláshoz. Így is két napba telt, amíg a híd közelébe jutott. A hídhoz vezető közvetlen utat addigra a rendőrség lezárta. Hatalmas embertömeg rekedt a kordonon kívül. Mindenki a folyó felé bámészkodott. Gyerekek kapaszkodtak szüleik nyakába, mutogattak és hadonásztak. Tulajdonképpen mi történt? kérdezte egy nyurga suhanc, aki körülbelül vele érkezett. Még ezt se tudja? Leszakadt a híd, hallatszott több irányból. Pillérestül, tették hozzá a jólértesültek. És látni? Hát hogy lehetne, méltatlankodott egy néni, ha leszakadt? Semmit sem lehet látni, csak a vizet. Meg az autóbuszt. Az kilátszik a vízből. Előrefurakodott, hogy ő is lásson valamit. Az autóbusz fehér teteje valóban kikandikált a folyó közepéből. Ebben az állapotában hajóhoz, ladikhoz hasonlít, de semmi esetre sem jegesmedve. A jegesmedvék nyúlánkabbak. Ezen nem töprengett tovább, túlságosan elfoglalták az elmúlt napok emlékei, és arra is vigyáznia kellett, hogy a körülötte nyüzsgő emberek össze ne tiporják. Egy fába akart kapaszkodni, de rögtön rádöbbent, azt a bizonyos nagylombú fát fél éjszaka választja el tőle. Fiatal pár feküdt a fa alatt. Eleinte azt hitte, birkóznak egymással. Furcsa, hörgésszerű hangokat hallattak. Vonagló mozdulatuk megrezegtette a levegőt. Nem messzire a fától rozzant viskó állt, előtte fapadon elhanyagolt vének üldögéltek. Lefettyedt szájukba könnyen berepülhetett volna a légy, a semmibe meredtek. A fa körül még mindig remegett a levegő. A megrezegtetett levegőből áradó delej és cirkuszi tapasztalatai találékonnyá tették. A fa alá helyezte az aggastyánokat, a fiatalokat meg a padra ültette, hadd szuszogják ki magukat. Tulajdonképpen miért ne lehetne ide-oda cserélgetni őket? Az emlékkép játékosnak tűnt, de ő érezte, hogy mögötte fontos felismerés szorong. Ezt szerette volna megosztani a többiekkel. Azonban belátta, senki se figyelne rá. Leszakadt a híd, jajveszékelte egy termetes asszonyság és idegesen lóbálta bevásárlószatyrát. Még kiüti a fiam szemét, méltatlankodott a mellette álló. Leszakadt, ismételték mások. Ez fáj magának? hallatszott megállapíthatatlan irányból. Az emberek összevissza kapkodták fejüket, keresték a gálád közbeszólót. A szatyros asszonyyság kidüllesztette mellétr Én itt lakom. Én is! Én is! Akkor miért nem vigyáztak jobban, hogy össze ne dőljön? Tettem volna alá a...? A mondat másik része beleveszett a hangzavarba. A híd azért dőlt össze, mert felrobbantották. Fenéket, azért, mert elfáradt az anyaga. Mert senki se ellenőrizte. Tudja, hányán vannak a híd alatt? Senki. Legalább harmincán. A különféle híresztelésekből nem sikerült egyöntetű bizonyosságra szert tenni, őt különben is a fa alatti felismerés mondandója nyomta. Talán ezt is maga alá temette a híd? Elhatározta, hogy utánanéz. A kordonon belül ácsorgó rendőröket pillanatnyilag a makacskodó járművek helyes irányba terelése foglalta el. Észrevétlenül sikerült lejutnia a partra. Beleereszkedett a folyóba és odaúszott a félig elmerült autóbuszhoz. Nem volt nehéz a tetejére kapaszkodnia. Egy gyerek, aki apja nyakából bámészkodott, elkiáltotta magát. Jé, egy pingvin! De senki sem nézett oda, mindenki a hidat szerette volna látni, amelyet eltakart a víz. IRODALOM 1994. május 29. l/BSámap
