Vasárnap - családi magazin, 1994. január-június (27. évfolyam, 1-26. szám)
1994-05-22 / 21. szám
fák közt heverésztek. Ők ugyanolyan hamar megszokták új otthonukat, mint például Maxi, az afrikai zsiráf, aki az idén már társat is kapott, vagy a hatalmas vastagbőrűek, az elefántok és az orrszarvú. (Az ő napi adagjuk 4 mázsa széna, fél mázsa kenyér, 70 kiló zab és kiegészítésként néhány mázsa gyümölcs is.) Említettem, a tigrisek és oroszlánok birodalmában tilos elhagyni a gépkocsit. A majomház közelében ugyan nem fenyeget életveszély, de azért itt sem ajánlatos kiszállni a biztonságos járműből, sőt, még hosszabb időre megállni sem tanácsos. A csimpánzok és népes rokonságuk ugyanis - annak a reményében, hogy kapnak valami harapni valót - előszeretettel foglalják el az autók, buszok tetejét, motorházát. S ha hiába várják a csemegét - olykor bosszúból, máskor szórakozásból - esetleg letörik a visszapillantó tükröket, elgörbítik, elcsenik az ablaktörlőket. Persze nem biztos, hogy az jár jobban aki banánnal kínálja a makikat. A gyerekek kedvencei ugyanis nemcsak a gyümölcsöt kapják ki az adakozó kezéből, hanem egy szempillantás alatt a kalapját, kesztyűjét, fényképezőgépét vagy más tárgyát is elcsenik. Már arra is volt példa, hogy az egyik pávián az egyik autó idítókulcsával tűnt el a lombkoronákban. Az ilyen vészélyekre külön táblák figyelmeztetik a látogatókat. Például a jóságos húskolosszusoknál, az elefántoknál ott a Vigyázat lop! felirat. Nem véletlenül. A hatalmas állatok nemcsak az élelmet kapják el ormányukkal, hanem gyakran pénztárcát, hajtási igazolványt, vagy más fontos iratot is eltüntetnek. S ha már a veszélyeknél tartunk, a tevéknél a „köpködéssel“ kell számolnunk, a zebráknál pedig a harapásra figyelmeztetnek a gondozók. Ahogy tapasztaltuk, ezek a „csíkos lovak“ nem bizonyultak veszélyeseknek, inkább erőszakosaknak. Egy-egy jó falat reményében sokáig követik az embert. A kalandparkban tevegelni, pónilovagolni is lehet, s rendszeres időközökben leopárd, fekete párduc és tigrisidomárok bemutátója is zajlik. A fókabemutató a papagájrevű, a kígyóparádé és a medveidomítás magasiskolája is benne foglaltatik a belépő árában. Az, a mi zsebünkhöz mérve, nem olcsó. A felnőttek 155, a gyerekek 100 schillinget fizetnek. Ám tudni kell, hogy vannak kedvezmények is. Például minden csütörtökön - július és augusztus kivételével - szlovák, kedden magyar családi napot tartanak. Ez gyakorlatilag azt jelenti, ha a gépkocsiban érkező társaságban legalább egy, 3 és 15 év közötti gyerek található, akkor a család felnőtt tagjait is gyerekjegy illeti. A nyugdíjasok, pontosabban a 60 éven felüli férfiak és 55 éven felüli nők pénteken kapnak jelentős árengedményt. (Csoportok esetében ez nem érvényes.) S mivel közeledik az iskolaév vége, azt sem árt tudni, hogy azok a gyerekek, akik bizonyítványukkal igazolják, hogy legalább öt egyessel vagy egy ötössel zárták a tanévet, ingyen tekinthetik meg az állatokat. A szafaripark igazgatója, állítólag, nem tartozott a legjobb tanulók közé, ezért vezette be ezt a fura vigaszdíjat. Ordódy Vilmos (A szerző felvételei) i és Bagira között ágyi marhacsorda eserdőben írlamenti ik iíj ícsolóknak A könyvek szerete- tét édesanyámtól örököltem, aki néha a fél éjszakát átolvasta és úgy ment hajnalban napszámba kapálni a földekre. O mesélte, ha téli esténként látogatóba mentünk a rokonokhoz, ahol nem volt kisgyerek, és azok megkérdezték, milyen játékot adjanak, hogy ne unatkozzam, édesanyám rögtön rávágta: adjatok neki valamilyen régi kalendáriumot, vagy olyan újságot, amiben képek is vannak. S igaza volt, mert ezeket elvonulva a sarokba, órákig el tudtam nézegetni. Az első' igazi versélményem Petőfihez fűződik, a nagybá- tyámék padlásán találtam egy régi csonka verseskönyvet, éppen a János vitéz befejező része hiányzott belőle. Később a könyvtárból kikértem Petőfi verseit, mert kiváncsi voltam a költemény végére és közben a többi verseket is szépen sorban elolvastam. Tizennégy éves koromban vettem az első könyvet, havi hét forintot fizettem érte fél évig a csurgói gimnázium könyvterjesztőjének. Ma is megvan, kicsit kopottan, az első lapján elmosódott, tintával írt szálkás egyes szám díszlik és az aláírásom. A könyv címe: Ady Endre összes versei, így kezdődött... aztán jött József Attila, Csokonai, Radnóti válogatott versei stb. Azóta nem számozom a könyveket, csak ritkán húzok alá bennük egy-egy mondatot, azt is csak puha ceruzával, hogy később ki lehessen radírozni. Elszomorít, amikor a könyv címoldalán pecsét vagy tintával írt tulajdonjelzői aláírása díszeleg. Olyan ez, mintha valakinek az arcát firkálnák össze. Az ex libris, vagy más tulajdonjelzés a kötet előzéklapjára való. Az úgynevezett régi könyveket az ötvenes évek elején, főiskolai hallgató, majd ifjú szerkesztő koromban kezdtem gyűjteni. Ekkor kerültem Pozsonyba. A lehetőséget az antikváriumok nyújtották (akkor Pozsonyban három is volt!), ahol aránylag csekély összegért, sokszor értékes, ritkán előforduló magyar könyvekhez jutottam. De mindig csak azt vettem meg, ami érdekelt, amiről tudtam, hogy szegényebb lennék nélküle. És jó érzésem támadt, hogy bármikor levehetem a polcról és ha kedvem van, beleolvashatok. Sokan valamiféle mitikus tiszteletet éreznek a régi könyvek iránt, pusztán csak azért, mert régi. Nem azt nézik, hogy ki írja, mit tartalmaz, hanem azt, hogy milyen régi, hány száz éves, milyen szép a kötése, és jól mutat a könyvtárszobában, vagy az ebédlőben. A könyvnek pedig lelke van. Az igazi gyűjtő számára nem divatcikk, nem térkitöltő dísz, nem katalógusszám, hanem élő valóság, a magvas gondolatok hordozója, lelkünk tartozéka. Hiányérzetem támad, ha legalább hetente kétszer-három- szor, de néha többször is, délután munkából jövet nem nézek be az antikváriumba. (Sajnos, jelenleg már csak egy van.) Ha nem is veszek semmit, csak belelapozok egy-egy könyvbe, megnézem az újdonságokat, elbeszélgetek az eladókkal és utána jó érzéssel indulok haza. Este pedig, lefekvés előtt, az íróasztalomon mindig található egy-egy félig nyitott könyv. Sokszor megkérdezték már, melyik könyvem a legkedvesebb? Mindegyik kedves. Akárcsak Jókai Mór: Melyiket a kilenc közül? című novellájának a hőse, nem tudnék közöttük különbséget tenni. A ritkaság felsorolása az egyszerű halandónak úgysem mondana semmit. A lényeg mindig az, hogy az ember ne csak vaktában gyűjtse, hanem olvassa is el a könyvet, mert nekem ezek adtak egy-egy nehéz nap után biztonságot, hitet és erőt az élethez. Űrömmel látom, hogy újra fokozódik az érdeklődés a jó könyvek iránt, annak ellenére, hogy bizony már elég borsos az áruk. Egyre több fiatal fordul meg a könyvesboltban, az antikváriumban. Végezetül, figyelmeztetésként is egy Kosztolányi-idézet- tel zárom gondolataimat a könyvekről: „A könyv, mely által megismerjük elődeinket, hírt kapunk a múltból s nélküle szellemi sehonnaiak volnánk, bitang, jött-mentek, akikre nézve nem is léteznék az, amit előttünk járó testvéreink tapasztaltak és láttak. A könyv, amelynek segítségével utódainkkal érintkezünk és üzenünk a jövendőnek. “ Ozsvald Árpád (Prikler László felvételei) RIPORT______________________________________________________________________________________________________________________1994. május 22. llaSBffiap
