Vasárnap - családi magazin, 1994. január-június (27. évfolyam, 1-26. szám)
1994-05-15 / 20. szám
Vasárnap 1994. május 15._______________________________________________________________________________________________________________________________________________________________________________________________riport Katarina Krajcovicová született menedzser, aki évekkel ezelőtt egy művészeket menedzselő iroda munkatársaként páratlan szervezőkészségével tűnt ki. 1990-ben a pozsonyi Redutban beteg gyermekek javára egy nagyszabású, kitűnő koncertet szervezett, amelynek ötletgazdája, forgatókönyvírója, mindenese volt. Ismert és ismeretlen művészeknek segített, Jelena Obrazcova, Tokody Ilona pozsonyi fellépéseit egyengette, az ő ötlete alapján valósult meg a Parasztbecsület szép hazai lemezfelvétele Obrazcovával és Dvorskyval, s a lemezborítón is az ő remek fotója látható. Aztán pár évre eltűnt, hogy ismét felbukkanjon, ezúttal a pozsonyi Zsidó Múzeumban rendezett fotókiállításával. • Elég későn, huszonöt éves korodban kezdtél el fényképezni. Mi indított el?- 1977-ben részt vettem a barátnőmmel egy utazáson, és a bátyja kölcsönözte erre az alkalomra a fényké- pezó'gépét. Mivel a barátnőm nem mutatott nagy hajlandóságot a fotózás iránt, folyton nálam volt a gép, és igyekeztem olyan felvételeket készíteni, amilyenek nem láthatók a trafikokban árusított levelezőlapokon. Leningrádban például lencsevégre kaptam egy templom előtt ké- regető koldusasz- szonyt, ami akkoriban ritkaságnak számított egy szocialista országban, főleg a Szovjetunióban. Lefényképeztem egy ottani üzlet teljesen üres polcait; számomra ez is döbbenetes volt, mivel épp karácsony táján jártunk ott az ünnepek előtti lázas bevásárlások idején. Otthon aztán, amikor a fényképezőgép tulajdonosa megnézte a felvételeket, nagyon megdicsért, azt mondta, fotós szemem van. Ez adott kedvet a további fényképezéshez. Közben megismerkedtem Jozef Bubákkal, a kitűnő grafikussal, aki szintén biztatott. Tőle rengeteget tanultam, mert az ő grafikáin domináns szerepet játszik a fény és árnyék, és én is hasonló hatásra törekedtem a felvételeimen. Bubák nagy csodálója Jele- na Obrazcovának, s mivel a neves énekesnőt már régebbről ismertem, megígértem, hogy elviszem hozzá, a műtermébe. A találkozás létrejött, de szerettem volna, ha a lapokba is bekerül. Készítettem néhány felvételt Obrazcováról, és az egyik megjelent egy szlovák hetilapban. Ez volt az első portrém, s egyben az első nyilványos szereplésem. • Azóta rengeteg felvételt készítettél, de úgy tudom, fényképezni soha nem tanultál.- 1988-ban beiratkoztam egy tanfolyamra, hogy elsajátítsam a fotózás technikai ismereteit. A tanfolyam vezetője kijelentette, hogy soha nem lesz belőlem fotós, mert aszimmetrikusak a kompozícióim. Mondtam neki, hogy én a nagyítást akarom megtanulni tőle, nem pedig azt, mi legyen a kép közepén, mert azt magam is érzem. Nem győztük meg egymást, erre aztán otthagytam. De előtte még megmondtam neki, tudja meg, olyan portréfotós lesz belőlem, hogy nézni fog! • Ezt komolyan gondoltad?- Komolyan. Ez, persze, nem jelenti azt, hogy olykor ne kételkednék magamban. Már volt úgy, hogy azt mondtam, kész, befejeztem, többé nem veszek gépet a kezembe. Aztán a fényképész barátaim ismét lelket öntöttek belém, és folytattam, ahol abbahagytam. Mert folyton dolgozni kell, és ha a 16 kockás filmből egy sikerül, akkor már szuper vagy. De abban, hogy „fotós szemem“ van, rendületlenül hiszek. Amikor Izraelben voltam, megmutattam a fényképeimet a barátaimnak, és azok elámul- tak: hát ezt a sok szépséget hol fotóztad? Ott a közelben, ahol szinte naponta megfordultunk, ők is, én Operadíva teveháton (Jelena Obrazcova) amikor az utcán, ahogy velük mentem és oroszul beszélgettünk, az ottaniak között akadt, aki ránk szólt: „Oroszok, vissza! Menjetek vissza, ahonnan jöttetek!“ Ezek a szerencsétlenek Oroszországban csak „jevrejek“, zsidók voltak, s amikor végre úgy érezték, hazajöttek, az övéik, sajátjaik közé, egyszerre oroszok lettek. • Gyakran tapasztaltál ilyesmit?- Nem mondhatnám, de sokszor nem is kell valamit kimondani ahhoz, hogy a másik kényelmetlenül érezze magát. Például az iskolában, ahová jártam, az izraeliek egy része szemmel láthatóan nem kedvelt bennünket. Igaz, ebben szerepet játszott az is, hogy az Európából, de a volt Szovjetunióból érkezettek is, szélesebb körű, alaposabb általános műveltséggel rendelkeznek, mint az ottaniak. Ez bizonyos félelmet keltett bennük, hogy ennél fogva kapósabbak leszünk a munkapiacon, megelőzzük őket, elvesz- szük előlük az érvényesülési lehetőségeket. De az osztálytársaim között voltak elbűvölő emberek is, egyikük például rögtön az elején négy pár vadonatúj cipővel ajándékozott meg, segített, ahol csak tudott, és ilyenek voltak a tanárok is, szun teszi próbára az emberek idegeit. Ez a szó arabul ötvenet jeleni: évente ötven napon át elviselhetetlen forróság árad a sivatag felől, szellő se rezzen, fojtogató, fejfájdí- tó, letargizáló a hőség. • A munkahelyeden hogy érezted magad?- Egy ötcsillagos luxusszállodában dolgoztam, miután elvégeztem egy, a mi hoteliskolánkhoz ha sonló, de magasabb szintű tanfolya mot. Ami a beosztásomat illeti, szállodai gazdasszonynak fordítha tó le. Nem panaszkodhatom, elfogadtak, s mivel beszéltem angolul nem kifogásolták hiányos hébersc gémét. Együtt dolgoztunk, zsidók arabok, és jó volt köztünk a vi szony. Volt egy arab kollégám kék szemű és szőke, először német nek hittem. Nagyon kedves, szolid értelmes fiatalember volt. Soka beszélgettünk, s egyszer megkér dezte tőlem, feleségül mennék-i hozzá? Miért ne, feleltem, azt hiszem, egész jól kijönnénk egymással, csak egy hibád van, hogy már nős vagy. Szóval különben hozzám jönnél, téged nem zavrna, hog\ arab vagyok? Nem, miért zavarna? Látod, én tudtam, hogy ezt fogod mondani, de a zsidó kollégák közül senki sem hitte el nekem - mondta. Mert bármilyen jó is volt a légkör, azért bizonyos távolság- tartás megmaradt arabok és zsidók közt. • És az arabok ezt hogy viselik?- Nagyon rosszul. Tele vannak komplexusokkal és gyanakvással. Én ezen sokat gondolkodtam. Á mm itt mm k is. De én észrevettem, ők pedig elmentek mellette. • Három évig éltél Izraelben. Miért mentél ki?- Több okból, de mondhatnám azt is, hogy a gyökereimet kerestem. • És megtaláltad?- Magam sem tudom. Tisztázni szerettem volna magamban, mi is az egyáltalán, hogy zsidó. Ma, három évi ottlét után talán kevésbé tudom, mint azelőtt. Mert pusztán magára a vallásra nem lehet leredukálni, hisz rengeteg nem hívő zsidó van. Izraelen kívül nem jelent nemzeti hovatartozást sem. Egy bizonyos kultúrát jelent, mondhatnánk. De hogy ez sem felel meg teljesen az igazságnak, azt Izraelben tapasztalhattam, különbség van az európai, amerikai, közel-keleti vagy mondjuk az afrikai zsidók között, épp a kulturális háttér különbözősége miatt. • Játszik valamilyen szerepet ez a különbözőség, kiugrik valahol a hétköznapi életben?- Persze. Mentalitásbeli különbségről van szó, ami könnyebbé vagy nehezebbé teheti az érintkezést, a kapcsolatteremtést. Én például az oroszokat éreztem magamhoz ilyen szempontból a legközelebb, sok közös vonás fűzött össze velük. És rettenetesen szíven ütött, egytől egyig. Ugyanezt a fantasztikus segítőkészséget tapasztaltam Haifában is. Ott egy külön szervezet foglalkozott a Csehszlovákiából érkezettekkel, s ma sem tudom, hogyan, rögtön tudomást szereztek rólam. Felhívtak, elláttak tanácsokkal, setítettek berendezkednem, vacsorára, ebédre hívtak, egyszóval mindenképp gondoskodtak rólam. Haifa különben is a szívemhez nőtt, tipikus értelmiségi város, pezsgő kulturális élet folyik ott, ami például Jeruzsálemről már nem mondható el. Pedig festőién szép, sőt, gyönyörű, s amikor először voltam ott, hitetlenkedve hallgattam egyik ismerősömet, aki azt állította, Jeruzsálem egy holt város és deprimálóan hat rá. Aztán a fél év alatt, amit ott töltöttem, beláttam, hgy igaza volt, rám is nyomasztóan hatott az az ortodox légkör. A szigorúság, a merevség valahogy a levegőben van és bénítóan hat, hiába a csodás kék ég és a vakítóan fehér házsorok, nem tud feloldódni az ember. Izraelben különben is minden lassúbb, az egész élettempó; mi, európaiak mindig sietünk. Amikor munkába álltam, két szót tanultam meg rögtön: lassan, türelem. Ezt a lassúságot a klíma teszi, ami nemcsak az idegenek, hanem az ottaniak számára is nehezen elviselhető. Különösen a chámAzon a földön éltek időtlen idők óta az arabok is, miért ne élhetnének békében egymás mellett a zsidósággal? Az izraeli értelmiség nagy része is ezen a véleményen van, ellentétben az ortodoxokkal, akik szerint csak a zsidóknak van joguk Izraelben élni. Ha tőlük függne, nem fogadnák be az orosz bevándorlók nagy részét sem, a vegyes házasságból származókat, mivel ha az anya nem zsidó, az utód sem tekinthető annak. Az izraeli parlamentben, annak idején erről kemény viták folytak, szerencsére, a józanok, a toleránsok győztek. Mert, mint mindenütt a világban: ott is vannak toleránsak és intoleránsak, az antiszemitizmust a túl zott nacionalizmus helyettesíti. Iz- realben jöttem rá, hogy bőrszín, nyelv, vallás nem játszik szerepet, az emberek mindenütt egyformák. Csak kétfélék: olyanok, akik bárkinek hajlandók segíteni, és olyanok, akik a legszívesebben mindenkit elgáncsolnának. És ugyanott jöttem rá arra, hogy a közmondásos zsidó összetartás jobban érvényesül a diaszpórában, mint Izraelben. Persze, ez a rossz tapasztalatok szülte veszélyeztetettségérzet következménye. Mert például az Öböl-háború alatt Izraelben is óriási volt az összetartás: ha megszólaltak a szirénák, bármelyik házba bemehettél, mindenhol befogadtak, nem kérdezték, ki vagy, segítettek. • Most, újra itthon, mik a terveid?- Dolgozni fogok és persze, fényképezni. Nem mondtam le arról a vágyamról, hogy kitűnő portréfotós legyek. De hogy ezt elérjem, rengeteg időre, energiára, pénzre van szükségem. Igen, pénzre is, mert a fényképezés nagyon drága mulatság. Most különben is a pénz uralja a világot, de én hiszek abban, hogy ez megváltozik. A fotóimmal éppen azt szeretném megmutatni, hogy létezik más érték is: emberi együvé tartozás, részvét, jóság, szeretet, szépség. Ez mind itt van bennünk és körülöttünk, csak észre kell venni. zene szárnyán (Zubin Mehta és Peter Dvorsky) Vojtek Katalin (Fotó: 1 volt rá pénz. Foglalkozni kezdtem a gondolattal, hogy otthagyom a céget. Magánföldmérőként viszont nem lettem volna képes megélni, ahhoz rengeteg pénz kellett volna. A műemléktérképezés speciális irányzatához meg pláne. Aztán, hogy visszakaptuk a család Sánc utcai házát, ami egy közel százéves épület, annak a felújítására is gondolnom kellett. A család, a hat gyerekem eltartásáról már nem is beszélve. Műemlékek mérésével ezt nem győzném. Meg aztán ki végeztet ma ilyen méréseket? Néhány cég, bank, ha saját szükségletükre valamilyen épületet akar átépíttetni, felújíttatni. De ezen a területen is kialakult már a maffia, és munkához csak azok jutnak, akik megfizetik. • Pedig Dél-Szlovákia-szerte annyi szép értékes műemlék, vagy műemlék jellegű épület, építészeti emlék található. Azokkal mi lesz?- Még a nyolcvanas években született egy terv: kijelölték az értékesebb műszaki építményeket, melyek jegyzékbe is kerültek. Olyan építményekről volt szó, melyek még „éltek“, de használóiknak a karbantartásukra már nem tellett. A végső pillanatban még meg lehetett volna menteni azokat egy skanzen kialakításával. A tervből azonban nem sok valami valósult meg. A pénz miatt. • Volt értelme elkezdeni?- Volt, mert azért, amit lehetett, rendbe hoztak. Akkoriban még az állam is többet költött ilyen célokra. Csak kérdés, mennyire volt szakszerűen felhasználva az a pénz. A Galántai járásban például szerencsésen gazdálkodtak, ott sok műemléket sikerült rendbe hozni. Azok többségét is mi mértük. Volt ennek a munkának egy gyönyörű pillanata. Mi léptünk először az épületbe, így elsőként kaptunk áttekintést annak állapotáról. A mi munkánk után már azon múlott minden, mennyire gyorsan jött a pénz. Persze, a tervekből sok minden lemaradt. Ma ahhoz, hogy csak az elmaradás egyhar- madát sikerüljön behozni, rengeteg pénz kellene. Meg egészen más hozzáállás az emberek részéről. Főleg azok részéről, akiket érint. Mert elhagyott, gazdátlan épület kevés volt. A jogi használókat pedig senki sem tudta rábírni, hogyha nem is tatarozza, de ne tegye tönkre az építményt. Sokukból teljesen hiányzott a tudatos igény, hogy mentsék a múlt örökségét, és azt hiszem, ma is hiányzik. Most egész másra figyelnek az emberek, • Úgy látja, megváltozott az emberek viszonya ezekhez a dolgokhoz? ta fontossá és azt kell alapok pró gesebb műt a tulajdonc szerezni. V nek az épü állandósult hezebb val; • Csak j nem lesz m- A kivü voltak ezel érintettekk igaz, kívül a szavakná nézni. Ha a dő szervezi emberek n után hason ciók, melye vénynek ta tettek akko ma képeset berek, e vát ségért. Ma sebb is má mit. Ilyen 1 kvédő m tettrekészsé végezni. • És elegi legyőzéséhe- Egy ic kell, hogy még egy jo ká, mert a: belefásulna] lük az igén Ha túléljük nyalogatva • Es ada gondja?- Hogy a tartsa. • Palacsii- Palacsir • És a n a műemléki- Most í persze, hiái vannak vág; szeretnék r erőt, hogy c retnék még Hogy fogok dönti. Csali ne tartson BESZÉLGETÉS LEHEL ZSOLTTÁ, Ha valakiről, úgy Lehel Zsoltról valóban el lehet mondani, hogy munkája a hivatása, hobbija és szenvedélye is egyszerre. Műemlékvédő ő szívvel lélekkel, munkaidőben és munka után, otthon és házon kívül, éjjel, nappal. Legalábbis így volt ez 1991-ig. Akkor ugyanis otthagyta a földmérő hivatalt, búcsút vett a műemléktérképezési munkától, félretette elmaradhatatlan fényképezőgépét és odaállt palacsintát sütni. • Miért?- Nem volt már munka a földmérő hivatalban. Pedig a gárda lelkes volt, a munkát élvezte, de a vége felé sokszor már ugyanazt a dokumentációt háromszor mérették át, aztán soha nem nyúltak hozzá, mert nem-Nem lí tás előtt i örökségük tudtak, de Volt viszoi góságból i lenne mos felmérni, i az épülete sok régi-ú; nyűg lett; rődni vele gyan gondi szabadulni védőket is jönnek m<
