Vasárnap - családi magazin, 1994. január-június (27. évfolyam, 1-26. szám)
1994-05-15 / 20. szám
l/BSÚmap 1994. május 15. PUBLICISZTIKA T ize nöt évvel ezelőtt Sz. M. M. irodalomtörténész budapesti lakásán összejött nyolc-tíz fiatal szlovákiai magyar értelmiségi, hogy megismerkedjen néhány hasonló gondolkodású magyarországi nemzedéktársával. Május vége volt, könyvhét, rekkenő hőség. A jelenlevők egy részét, vélhetőleg, már akkor szemmel tartotta a titkosrendőrség. Nem elképzelhetetlen, hogy valaminő szervezkedést gyanítottak az összejövetelben, holott az baráti eszmecsere volt csupán, kötetlen, és mégsem csapongó beszélgetés. A beszélgetés középpontjában Bibó István alakja állt, akit néhány nappal korábban temettek el. A temetésből politikai esemény lett, hosszú évek letargiája és hallgatása után ez volt az első nagy ellenzéki demonstráció, s ezekben a hetekben vagy hónapokban született meg a Bibó Emlékkönyv gondolata is. A könyv lapjain első ízben olvashatók egymás mellett a magyar értelmiségi ellenzék különböző áramlatait képviselő filozófusok, írók, történészek, egykori Nagy Imrések stb. írásai. A kádári konszolidáció tapétáján akkoriban váltak láthatóvá az első repedések, tró kollégáim pedig bizonyára emlékeznek rá, hogy éppen akkor jelent meg a kortárs magyar próza két olyan alapvető műve, mint Hajnóczy Péter kisregénye, A halál kilovagolt Perzsiából és Esterházy Péter Termelési regénye. Az irodalompolitika egyiket sem fogadta osztatlan örömmel. 1979-ben a baráti beszélgetés szlovákiai magyar résztvevői nagyon keveset tudtak Bibó Istvánról. Bibó életművétől akkoriban éppúgy el voltak zárva, mint Hamvas Béláétól vagy Márai Sándorétól. Bibó István helyzete különösen kényesnek látszott, hiszen ő az 1956-os szovjet invázió előtti utolsó legitim magyar kormány minisztere volt, azé a kormányé, amelynek elnökét Kádárék kivégezték. Ez a kormány utoljára Bibó István memorandumai által szólhatott a magyar néphez. Már maga ez a tény is nagy jelentőséget kölcsönöz alakjának, hiszen a kormány többi tagja szétrebbent, vagy menedékjogot kért a jugoszláv nagykövetségen, vagy fogságban volt, mint Maiéter Pál. Kivételes emberi-erkölcsi erő és tartás kellett ahhoz, hogy a kormány egyik tagja vállalja az akkor talán legfontosabbat: a bukás pillanatában, a legválságosabb napokban megmenteni a nemzet és a kormány méltóságát. Bibó István 1956 novemberében, a nemzet és az ország történelmének kritikus napjaiban mutatott példát arra, miképpen szállhat szembe a szellem fegyvertelen embere fegyveres elnyomókkal. Tetteiért Kádá- réktól életfogytiglani börtönt „érdemelt ki”, s csak az 1963-as amnesztiával szabadult. A hatalomnak azonban ezután is gondja volt rá, atyjának is. Gondolatait olyan történelmi pillanatban rendszerezte - 1945 és 1948 között -, amikor esély nyílt a demokratikus Magyarország fölépítésére. Sajnos, ez az esély illúziónak bizonyult. A német megszállást szovjet elnyomás váltotta föl, s a demokratikus Magyarországról szőtt ábrándok hamar szertefoszlottak. Végül néhány szó műveinek utóéletéről. A nyolcvanas években, halála után tehát, Bibó István az ellenTIZENÖT ÉVE HALT MEG A REFORMKOR NAGY MAGYAR POLITIKUSAINAK XX. SZÁZADI KÖVETŐJE BIBÓ hogy elszigetelje a közélettől. Pedig Bibó István, eltekintve a november 4-e utáni rövid időszaktól, sohasem volt politikus. Tudós volt, politológus, szintézisteremtő gondolkodó, aki csupán a forradalmi események sodrában lett, szinte egyik napról a másikra, államférfivá. 1945 után írt nagy tanulmányai (A kelet-európai kisállamok nyomorúsága; A békeszerződés és a magyar demokrácia; Eltorzult magyar alkat, zsákutcás magyar történelem; Zsidóüldözés Magyarországon 1944 után) a születő magyar demokrácia eszmei alapvetéseinek tekinthetők. A huszadik századi magyar történelem folyamán Bibó István politikai filozófiájában ötvöződik szervesen újra a nemzeti liberalizmus reformkori hagyománya, a polgári individualizmus szabadságeszménye és a szociális gondolat, amelynek a népi írók adtak hitelesen hangot a harmincas években. Politológiai tanulmányaiban Bibó István olyan szellemi áramlatokat integrált, amelyek korábban összeegyeztethetetlenek- nek látszottak. Szintetizáló, integráló gondolkodása emelte a huszadik századi magyar történelem egyik legnagyobb hatású alakjává. Bibó István nemcsak huszadik századi leszármazottja a reformkor nagy magyar politikusainak, hanem gondolataik megújítója is. De nevezhetnénk akár a modem magyar demokrácia zéknek szinte kultikusan tisztelt alakja lett. Ez nemcsak makulátlan tisztességének és erkölcsi nagyságának köszönhető, hanem mindenekelőtt eszméi tágasságának és egyetemességének. Az egymás iránt egyébként bizalmatlan ellenzéki csoportok az ő gondolatainak közvetítésével tudtak végül is szót érteni egymással. A magyar ellenzék megszerveződésében, majd megizmosodásában Bibó életműve a katalizátor szerepét töltötte be. Ám így is mindvégig látható maradt, hogy az egyik csoport Bibó István személyében a polgári demokratát, a másik a nemzeti liberálist hangsúlyozza inkább. Persze minden klasszikusnak az a sorsa, hogy az utókor a saját szempontjainak megfelelően vagy a saját szája íze szerint kisajátítja. Nagyobb baj, hogy a Bibó Istvánhoz fogható szintetizáló-integráló szellem hiányzik a mai magyar szellemi életből. A magyar szellemi élet, híven hagyományaihoz, továbbra is bipoláris; úgy látszik, nálunk ez így természetes, és így marad még egy darabig. A rendszerváltozás semmit sem vont le Bibó István eszméinek időszerűségéből. Elképzeléseinek a megvalósítására kedvező belpolitikai klíma és kedvező külpolitikai feltételek teremtődtek. Most vált csak igazán nyilvánvalóvá, hogy Bibó sosem volt fantaszta, utópista vagy ábrándozó professzor. A magyar történelem egyik nagy realistája volt. Grendel Lajos Például egy vers A VERS- ÉS PRÓZAMONDÓK VERSENYÉNEK MARGÓJÁRA Áll a pöttömnyi kislány a hatalmas színpadon, és úgy mondja a verset, hogy teli van vele a sokszáz köbméternyi levegő. Kicsi a gyerek, alig látszik, a vers mégis hatalmasan kiárad, szinte szétfeszíti a falakat. Megakad a lélegzet, elül a fészkelődés, sustorgás, a kosiatok megállnak. Mindenki rá figyel. Mintha nyári zápor zuhogna alá. pedig csak április van. Igaz, odakint ragyogóan ömlik a fény, s a lombok kezdenek fel- húzódzkodni a gallyakra. Kint, a város parkjában is, ahonnan a pap-költő éppen visszaköltözni készül a város főterére. Ezen a téren, a kultúrház mellett, egy lelketlen és száraz szökőkút-kezdemény, szocreálos nemzetköziségével, mögötte égy irdatlanul sivár, Bastille-szerű monstrum, befejezetlenül. A Rima-parton a szétvert, lebontott, elherdált régi város helyén a panelrengeteg kőerdője. És a láthatatlanul, de lemoshatat- lanul jelenlevő bűnözés, munkanélküliség, az őgyelgő provincializmus, amely már a múlt században is képes volt eltéríteni a vasutat Rimaszombat kertjei alól, hogy később sírokat forgasson ki ugyanaz a vicinális, hogy Tompa Mihály szülőházának mestergerendáját feldaraboltassa, vagy hogy - ó, szent Történelem! - a folyóparton, mely egykor tanúja volt Petőfi fuldok- lásának, takarodó előtt marsot ordító orosz katonák dala harsogja teli az estét. Volt, nincs, elmúlt. De ittmaradtak az ótvarok, a hegek, a lepedék a lelkeken. A repedések és törések. A szakadékok. Melyekbe sok-sok tölteléket kellene hordani. Sok-sok szépet, hogy a gyógyulás irgalmas legyen, hogy a lábadozó túlélje a hosszú betegséget. Például egy vers. Egy Kormos István, egy Weöres Sándor, egy Áprily Lajos. Egy- egy Kányádi és Keszeli. Szabó Lőrinc és Soóky László. És sok-sok tehetséges gyerek. Agg Edina, Pálinkás Miriam, Telekes Péter, Czigány Zsuzsanna, Duducz Erika. Rácz Kinga, Hanusz Zsuzsanna, Gálán Géza J., Oláh Erzsébet és a többiek. És észrevétlenül, fájdalommentesen telnek a repedések, simulnak a görcsök, mégha talán nem is tudnak róla. Az idő a költészetnek dolgozik. Kevés szó esik ugyan róla, de a vers- és prózamondók országos versenyének évek óta vissza-visszatérő keserű tanulsága, hogy az ember nézőként, zsűritagként, a kultúrára odafigyelni igyekvő munkásként egy szépen induló, de az ívek magasa előtt megszakadó folyamatot kénytelen végiggyönyörködni. Mert az Agg Edinák és Duducz Erikák felnőtt megfelelői hiányoznak. Hiányoznak a nyitrai és a pozsonyi magyar főiskolás diákok, akik szellemi műhelyeinkben a gyerekek első lépéseit igazítják majd. Nem kéne tolonganiuk, de alig hihető, hogy Nyitrán vagy Pozsonyban az irodalmat tanuló (s remélhetően szerető) fiatalok közül senki sem szeret szavalni, prózát mondani. Igaz, a tanító- és tanárképző nem színiakadémia, dehát nekünk olyan intézményünk nincs, s a következő néhányszáz évben sem lesz. Persze, felsőoktatásunkban - melyből boldog-boldogtalan igyekszik politikai kérdést csinálni - bottal üthetjük a nyomát a kisszínpadi, a bábos, az irodalmi színpados s az egyéb megnyilvánulási formáknak is. Leendő pedagógusainknak legalább néző-szinten jelen kéne lenniük az országos versenyen, hogy lássák, tapasztalják, mi lakik a gyerekekben. Hogy láthassák a kincset, melyet majd kézhez kapnak. Mert lehet, salakká silányul, de lehet, hogy gyémánttá csiszolódik - általuk is. Más is hiányzik, persze. Jobb szó híján: az odafigyelés. Valamikor réges-régen, amikor a Jókai Napok is csak szándékként várta a világrajöttét, a tehetségválogatás a szavalóversenyen történt. Nyilván jobb híján. Más szakmai fórumok hiányában. Igaz, ma már a zsűri is zömmel lelkes vagy megszállott tollforgatókból áll, s még jó, ha egy-egy magyarországi előadó hagyja magát megfőzni a maratoni munkára. Rendezők, színészek elvétve. Pedig hát előadóművészetről lenne szó. Kritikát lehetne még mondani sokat, például azt, hogy a vasárnapi „ráadást” még a pártállam örökségeként cipeljük tovább, amikor az elvtársak levonultak koszorúzni és eleget tenni a kötelező protokollnak, vagy hogy a felnőtt kategória versenyzése nincs korosztályhoz kötve, hogy nagyok szerepelnek kis színpadon és kicsik nagyteremben, holott fordítva lenne logikus, hogy fárasztó dolog másfélszáz versenyzőt végighallgatni, s talán jobb lenne egy szűkebb döntőt tartani, hogy fesztiválosítani kellene a rendezvényt, hogy kevesebb fesztivál-jelleg kéne satöbbi. Mindenkinek egyszerre úgysem lesz igaza, s hiába igyekszik mindenki Kamenár Éván elverni a port, amikor Kamenár Évából csak egy van, s nélküle talán összeomlana az egész. Egyet azonban fölösleges lenne vitatni, s talán a legvehemensebb ellenzők is belátták mára: jó ötlet volt Rimaszombatba költöz-' tetni az országos szavalóversenyt. Már csak a fentebb említett repedések miatt is. Kövesdi Károly Már amikor először rászántam magam, felkészültem az első sikertelenségre. Semmit nem fogok elérni a hivatalokkal szemben. Legjobb esetben néhány okirat vagy okmánybélyeg hiányzik majd, de az is lehet, hogy egyszerűen nincs fogadóóra. Igazam lett. Melegített a tavaszi nap, elszántságom semmit sem csorbult. Tudtam, amit tudnom kellett, ha önként átvedlek saját jól felfogott érdekében eljáró állampolgárrá. Mondhatnám akár azt is, hogy boldog voltam. Nem intéztem el semmit, de már tudtam, hogy másnap reggel ajánlatos idejében besorakoznom, hogy megkapjam, amitől ismét az leszek, aki voltam és pillanatnyilag vagyok. Mert csak ennyi kell, vagyis nem tudomásul venni, amit kimértek rám holmi birodalomalapító urak. Ha így teszek, nem lesz semmi bántódásom, legfeljebb nem utazhatom külföldre a következő esztendő első napjának első órájától. Akkor ugyanis érvényét veszti a személyem létezését, polgári mivoltomat elismerő igazolvány, feltéve, hogy nem ütik bele azt a bélyegzőt, amit az állam nevében eljáró hivatalnoknak meg kell ragadnia, rá kell lehelnie és nyomni egyet vele az igazolványba. Nélküle pedig nincs útlevél, illetve az útlevelembe sem nyomnak igazoló vagy miféle pecsétet, ami kifejezi a világ legostobább tényét: sem a szocialista, sem a szövetségi Cseh és Szlovák Köztársaságnak nem vagyok az állampolgára, s nem is lehetek, mert ezek egyszerűen megszűntek létezni. A dolgok persze ennél is összetettebbek, mert fiam betöltvén életének tizedik esztendejét, szeretne magának útlevelet. Meg joga is lenne hozzá, elvégre idén menne az első külföldi iskolai üdülésre. De neki sem tudom elintézni az útlevél kiváltásával járó dolgokat, ha nincs érvényesen felülbélyegzett, a Szlovák Köztársaság-beli állampolgárságomat minden kételkedő hivatalnok előtt bizonyító személyi igazolványom. Ballagtam hát lefelé a lépcsőn. Megvilágosodott elmével a melegítő április végi nap alatt. Szemben az államhatalommal, elégedetten és a gyakorlatiasságomtól megittasult lélekkel. Majd megbotlottam... Abban a pillanatban eszembe jutott az útlevélosztály, amit legalább előzetesen meg kellene látogatni, s felmérni a helyzet reménytelen vagy éppen reményteli voltát. Igazam lett. Kígyózó sor. A portásfülke ablaka mögött civilbe öltözött öregasszony. Mellette egyenruhás kamaszképű rendőr. Néznek rám, mint egy mégiscsak megszületett Mars-lakóra.- Sorszámot kap minden rendes ember. Csak a magához hasonló nagyokosok elégedetlenkednek - kaptam meg a kimustrált rendőrnő tájékoztatásba burkolt szentenciáját. - Jöjjön el holnap reggel fél nyolckor, s ha hat órától nem áll az ajtó előtt nyolcvan ember, akkor kap sorszámot. Ha többen sorakoznak maga előtt, vegye úgy: pechje van, s holnapután már hatkor sorakozni fog. Néztem okosan csillogó tehénszemeit, legszívesebben bánatomban visszabődültem volna. Hadd lássa a rendőménik gyöngye, hogy értem a bőgést. Nem tudom, mi lesz holnap reggel. Azt meg végképp nem is sejtem, milyen tömeg áll majd az anyakönyvi hivatal előtt, ahol igazolják itteni születésemet. Mindent ingyen és illetékmentesen. Ezt hirdetik a röpcédulák, az üvegajtókra flastromozott papirosok. kézzel, írógéppel és lézernyomtatóval készített szövegek. Nekem, az állampolgárnak grátisz megteszi az állam. Naná, majd nem! Azt azért szeretném tudni, hogy a sorbanállással eltöltött időt megtéríti-e ez a jogalanyiságomat, jogfolytonosságomat, állampolgárságomat firtató állam? Ez ostobaság egy ilyen előrelátó, a hivatali fogadóórák, sorbanállások és portások dzsungelében ily elemi intelligenciával eligazodó állampolgártól. Az ilyen kérdések halk fogalmazgatása helyett, inkább a kétnapi száraz élelem és az egy váltás fehérnemű elkészítésével foglalkozhatnék. Hiszen megeshet, hogy az anyakönyvi hivatal elől átrohanva az útlevélosztályra, talán két nap is eltelik. Mert azt ugyebár senki sem tudja, milyen sor áll majd nyolckor az állampolgárságomat igazoló anyakönyvi hivatal ajtaja előtt. Megeshet, hogy estig is eltart a dolog. Mégis bizakodással tölt el, mert abban a hivatalban az ügyfelek is használhatják a toalettet. Nem úgy, mint az útlevélosztályon... Miközben megkövültén állok a portásfülke ablakának félkörébe zárt ráncosán ülő madonnakép előtt, megint jönnek, s kérdezve kopogtatnak:- Hol találom a vécét? - kérdezi egy kissé már sietős hölgy.- Sajnos, csak az alkalmazottak használhatják - alázatoskodik a rendőméni. - De tudja mit, menjen fel ide szembe a teraszra, ott van egy presszó, ahol kötelesek vécét működtetni. Igazolom magam, tehát leszek A sietős hölgy el. Futólépésben. Elvégre, rendőrség edzi az állampolgárt, s az állampolgár teljesíti a rendőrhatóság utasításait. Miközben eltűnik az utca túloldalán a teraszra vezető lépcső tetején, már a holnapra gondolok. Reggel nem iszom se teát, se kávét, se vizet, de még rostos gyümölcslevet sem. Ha valami történne, akkor azt az anyakönyvi hivatal toalettjében végzem el. Máskülönben nincs mitől tartanom, mert megszervezem a váltást. Ha netán mégiscsak rosszra fordulnának a belügyi, akarom mondani, az emésztési dolgok, jön a felmentő erő. Arra a néhány percre, amíg kényszerhelyzetemben hazafutnék, beállna a sorba a feleségem. Még szerencse, hogy rendelkezem vele, bár a pillanatnyi állampolgári állapotomban, a dolog egyáltalán nem olyan biztos. Sőt, mi több, az se egészen valós, hogy ott lakom a közelben, ahol lakom. Ha nincs az a pecsét, nincs bizonyosság. Nem ad hitelt a szavamnak a postásnéni, a bögyös Danka a pénzesutalványok ablaka mögött, s a közlekedési rendőr, amikor gyorshajtásért meg akar büntetni. Várjunk csak! Nem vagyok, mert nincs pecsétem, akkor meg minden tárgytalan. Nem én vagyok a gyorshajtó, nem engem büntet meg, nem is nekem küldik a pénzt, nem is kell többé dolgoznom, maradok, aki voltam: a Cseh és Szlovák Szöveségi Köztársaság állampolgára. Megkérdezetlenül. Semmibe véve. Lehülyézve. Kisemmizve. Most már csak az hiányzik, hogy magyar létemre toalett hiányában összecsináljam magam az útlevélosztály előtt... Útlevélre mégiscsak szükségem lenne. Különben szökhetek ebből az operettbirodalomból a zöldhatáron át.
