Vasárnap - családi magazin, 1994. január-június (27. évfolyam, 1-26. szám)

1994-01-09 / 2. szám

HAGYOMÁNYOS VILÁGKÖRÜ­LI ÚTJÁT JÁRJA A FEHÉR CIR­KUSZ, A SÍ VILÁG KUPA. SZÁ­GULDANAK, FUTNAK, UGRA­NAK A VERSENYZŐK. EMLÉK­SZEM, 1966 AUGUSZTUSÁBAN MARC HODLER, A NEMZETKÖ­ZI SÍ SZÖVETSÉG SVÁJCI ELNÖ­KE A KÖVETKEZŐ MEGRENDÍ­TŐ BEJELENTÉSSEL LEPTE MEG A VILÁGOT: „URAIM, VAN EGY VILÁG KUPÁNK!“ CHILÉ­BEN TÖRTÉNT, AZ ANDOKBAN. A FIS UGYANIS EGY KORÁBBI, VÉLHETŐEN NEM TELJESEN KI­SZÁMÍTOTT - AZAZ BESZÁMÍT- HATATLANNAK MINŐSÍTHETŐ - DÖNTÉSE ÉRTELMÉBEN A DÉLAMERIKAI ORSZÁGNAK ÍTÉLTE A 66-OS ALPESI SÍVI­LÁGBAJNOKSÁG RENDEZÉSI JOGÁT. ÉS MERT A DÉLI FÉLTE­KÉN A MI NYARUNK AZ Ő TE­LÜK, HÁT AZ EURÓPAIAKNAK EURÓPAI MÉRTÉKKEL SZÁMÍT­VA NYÁRON KELLETT TÉLI CSÚCSFORMÁBAN LENNIÜK... 1. Portille. Lavinaveszély, majd 100 ki­lométerre az első városnak minősíthe­tő igazi település. 650 sícsaládtag, ve­zetőstül, edzőstül, versenyzőstül, újsá­gíróstul egy körülbelül 650 férőhelyes kis hegyi településen. Dögunalom, mert két héten át csak a sível kellett foglalkozni. Táblázat, eredmény, ed­zés, bár, sör, uszoda, versenynaptár, drinkbár, ebédlő, verseny. Ugyanazok az arcok két és fél héten át; a fenti sorrend felcserélődik néha, az ered­mény ugyanaz. Az Isten háta mögött az Andokban... Jean-Claude Killy, akinek ekkortájt emelkedik a csillaga - a fiatalabbak­Pénz, bukás, kockázat Hová „siklik“ a sportoló és a néző? Mindezek után milyen egyszerű lenne a megoldás: a rendezőknek a kockázatvállalást elfogadható mér­tékre kellene csökkenteni. Azaz a pá­lyán több kanyar beiktatásával igé­nyesebb technikát követelő sízésre, s az ezzel járó sebességcsökkentésre kellene késztetniük a versenyzőket. Csak természetes, hogy a rende­zőknek eszük ágában sincs így gon­dolkodni. Adatokkal bizonyítják: a veszélyes pályáknak 30-60 százalék­kal nagyobb a látogatottságuk. A tele­víziós társaságok is ezekre, és az előb­biek miatt a reklámcégek az ilyen ver­senyekre sokkal többet áldoznak. Va­gyis minél több a veszély, a bukás, annál nagyobb az érdeklődés, s ezzel együtt a bevétél, a pénz. Az üzleti szellem és a lesiklás veszélye elvá­laszthatatlan egymástól - magyaráz­zák a bukások és a tragédiák után a síspecialisták. Hát így. De vajon az eszeveszett rohanásban meg lehet őrizni az embe­rit? Azt mondják, nehéz. Mert nem kedveljük a határokat. Egyszerűen képtelenek vagyunk arra, hogy elfo­gadjuk a határokat. Csúcsokat aka­runk. Az üzletemberek és a verseny­zők rekordbevételt, a nézők (sajnos) őrült száguldozást, pokoli gyorsasá­got, kiélezett helyzeteket, soha nem látott nagy és látványos bukásokat. És most ne mutogassunk egymásra: mert a nézők - mi vagyunk. Mi akik, félve nézünk le lakásunk tizenkette­dik emeletének erkélyéről, de csak akkor ujjongunk, tapsolunk, ha a síugró (hogy most sportágat vált­sunk) legalább 160-190 méternél fog talajt. Hiába no, századunk embere - a fentebb említett lesiklóversenyek jeleiből is ítélve - ugyanúgy ámulva figyeli a veszélyes sporteseményeket, nak: két évvel később Grenoble lej­tőin, francia földön, francia létére mindhárom olimpiai aranyat a jóképű francia nyerte -, a lesiklásban elért győzelme után lécestől, cipőstül ug­rott be az uszodába. Hát valami őrült­ség már csak legyen! A sí akkor még nem volt világdivat, jószerivel az alpesi országok, illetve a skandinávok és a szovjetek privilégiumának számí­tott, mármint az alpesi, illetve az észa­ki számok. Hogy hobbi, szórakozás, őrület, világot meghódító szenvedély lett belőle, hát ahhoz kellett az alpesi Világ Kupa is. Korábban ugyanis a hagyományos nagy versenyek mind-mind külön egy­mástól függetlenül kerültek megren­dezésre. Kandahar, Hahnenkamm... Egyiket negyvenhét, a másikat ötven­két éve rendezgették: mikor, hol, mi­ként. Túl nagy volt a szünet az olim­piák és a világbajnokságok között, iga­zán komoly verseny nélkül. A nemzet­közi szövetség saját égisze alatt kiírt seregszemléket, csak éppen a részle­tekből nem állt össze az egész. A Világ Kupa keretbe rendezte a telet - és az alpesi sísporton messze túlmutatott. Ma már tudjuk, példaértékű lett: az első igazi olyan sorozat, amely felöleli az egész versenyszezont, pontozásos rendszer alapján állapítja meg az idény legjobbját. Manapság már elvét­ve van olyan sportág, amelynek ne len­ne meg a saját Világ Kupája. Avagy, ha másképpen is nevezik, a szisztémát al­kalmazó szériája. A nyugati televíziók gyorsan rákap­tak, sorra műsorra vették az alpesi sí­sorozatokat. És ahogy kiderült, muta­tós dolog ez a tévében - nemcsak egészséges sport ez a szabadban, ha­nem érdekes ez a lakásból nézve is -, hát elkezdődött a körforgás. Hirdetés, reklám, sztárcsinálás, sílécek, felszere­lések, versenyek, újságok, tudósítás; még nagyobb mezőny, még több ér­deklődő, még inkább előrenyomuló sí­cég; még nagyobb klasszis, még na­gyobb vonzerő. Ez tényleg ilyen érde­kes? 1968-ban Grenoble téli olimpiájá­nak zárónapján hangzott el a legendás mondás (Alois Rohrmoser, az Atomic- cég főnöke pöttyentette el), a síverse­nyek eddig nem tapasztalt népszerűsé­ge láttán: „Azonnal haza kell repül­nöm, hogy kibővítsem a gyárat!“ Manapság a nemzetközi síipar úgy 100 millió svájci frank körüli összeget pumpál évente a nemzetközi sísportba. Nna, akkor mennyi lehet az éves for­galom? Hány millióan síelnek nap­jainkban? Cipő, léc, ruha, kesztyű, sapka, szemüveg... 2. Mi azonban maradjunk a száguldás­sá fajult, nem éppen veszélytelen ver­sengésnél. Nem vitás, napjaink lesiklóversenye a sport legnagyobb kihívása. Veszély és kockázat egyszerre. Emlékszem, amikor pár évvel ezelőtt a Kitzbühel- ben rajtoló ötvennyolc versenyző kö­zül tizennyolc kirepült a pályáról, az osztrák tévé riportere egyenes adás­ban követelte a verseny azonnali meg­szakítását, mert szerinte az ember go­nosz leleményessége a lesiklópályák kijelölésével minden idők legbrutáli- sabb sportjává avatta a Világ Kupát. Volt alapja a kijelentésének. Való­ban morbid látványt nyújtott, hogy amíg a célban tombolva ünnepelték a jó időeredményeket elérőket, addig a rajtolók az életükért imádkoztak a zuhanórepülés előtt. Sokan őszintén bevallják: „Aki azt állítja, hogy nem fél, az hazudik.“ Mások imigyen beszélnek: „Aki fél, az sosem győzhet.“ Bárminek is ne­vezzük a verseny előtti állapotot, a le­siklás mindig kaland. A kalandot pe­dig mindig idegesség, feszültség, belső nyugtalanság kíséri. „Nincs ebben semmi különös - mondta a svájci Heinzer, miután 120 kilométeres se­bességgel kirepült a pályáról, szétsza­kítva a fakerítést. - Mi kétszer akkora különpénzt kapunk a lesiklógyőzele- mért, mint például az óriásműlesiklás első helyezettje. Húszezer frankot. Ezt vállaljuk, s ezzel együtt - ha kell - a kórházat is...“ Igen. Gyakran még a halált is. Amióta alpesi sízés létezik, mindig a lesiklás okozta a legtöbb zűrzavart, tragédiát. Itt nem kell a kapukat ke­rülgetni, az egyetlen cél a minél sebe­sebb siklás. Következésképpen itt kö­vetkezik be a legtöbb baleset is. Saj­nos, túl gyakran rohantak már a lesik- lók a halálba. Jellemző, hogy az olaszok tizenhárom, a svájciak tizenki­lenc élversenyzőjüket temették el. Köznapinak számítanak az olyan bu­kások, amelyek „csak“ maradandó sé­rüléseket okoznak. A nemrégen Po­zsonyban is járt olimpiai bajnok és lesiklókirály, Franz Klammer testvé­mmKmmKmmmmmmmmmmmmmmmmmmmmmmmm re, Klaus egy sziklaperemről kivágód­va bukott, azóta tolószékben ül. Ugya­nilyen tolókocsival közlekedik az olasz Leonardo David. Sorolhatnánk tovább a fehér rohanás feketelistáját, amely az utóbbi időben egyre lehan­golóbb. Az eszeveszett rohanás, az alpesi csontzene magyarázata az üzleti ér­dek. Ezt ma már egyetlen sígyáros, rendező vagy versenyző sem vitatja. A versenyek pedig évről évre veszé­lyesebbé válnak. A vonalvezetésük­ben mind egyenesebb, meredekebb pályák szakaszonként akár a 130 km- es sebesség elérését is lehetővé teszik. Segítik a sebességfokozást a szélcsa­tornákban kikísérletezett sílécek és az angolna simaságú ruhák is. Az úgy­nevezett kockázati tényezőt növelik a versenyszerű edzések is (a trénin­gen bukott tavaly például a fiatal oszt­rák Putz; súlyos koponyatöréseket szenvedett, elharapta a nyelvét, bevér- zett a tüdeje, csak 21 napos ájultság után nyerte vissza eszméletét), hiszen ezek néhány csapat számára bizonyos minősítés elérését teszik lehetővé. Te­hát már az edzéseken kockáztatni kell. „Kockáztatás nélkül nincs siker, az erőszakos, férfias stílusé a jövő“ - ál­lítja Andy Rauch, az osztrák női válo­gatott edzője. mint néhány ezer esztendeje a gladiá­torok nézőközönsége tette. Sőt, né­hány évtizedet eltöltve földgolyón­kon, olyan tapasztalatokra tettünk szert, hogy ha egy őrült ismét gla­diátorjátékokat rendezne, nem ma­radnának üresen a lelátók. Mert kár tagadnunk, elhallgatnunk, hogy bár lágyszívűek vagyunk, sokszor nyúlszí- vűek is, de azért például az autóverse­nyeken a legveszélyesebbnek ítélt hajtűkanyarba állunk, ki nem mond­va: hátha történik valami. A fogathaj­tó és lovastusa (military) versenyeken is megtalálja a tömeg a legveszélye­sebb akadályt. És ahogy már említet­tük, gyönyörködést, izgalmat s ve­szélylátványt is keresve tódulnak az emberek a lesikló- vagy síugróverse­nyekre. 4. Pénz, hírnév, dicsőség. De mindegy, hogy milyen áron? Az ember nem szá­mít? Úgy tűnik, nem nagyon. Mert ilyen korban élünk. Visszatér-e a sport eredeti értelméhez? Nehezen hisszük. De akkor nevezzük el másnak.. Tomi Vince MKMÜ

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents