Vasárnap - családi magazin, 1994. január-június (27. évfolyam, 1-26. szám)
1994-05-08 / 19. szám
Szemérmes mottó. De vád rejtezik mögötte és történelmi igény. Nem kér, nem követel: bejelent. Jogosan. Állok az auschwitz-birkenaui tábor bejárata előtt, és azokra gondolok, akik 50 évvel ezelőtt ugyanezen a helyen álltak. Kezükben kevéske poggyászukkal, szívükben az elhagyott otthon képével, gyerekük, férjük, feleségük, testvérük kezét szorítva, maguk mögött egy lidércnyomásnak is beillő utazás emlékével - vajon mire gondolhattak? Vajon hitték- e, amit a kapu fölött olvashattak: „A munka szabaddá tesz“? Állok a filmről, képről oly jól ismert bejárat előtt. Körülöttem emberek tucatjai. Turisták. Kezükben fényképezőgép, vállukon filmfelvevő. Türelmesen hallgatják a csoportvezető magyarázatát. Arcukon érdeklődés, részvét vagy döbbenet. Kinek-kinek vér- mérséklete szerint. Elnézem őket és nem tudok szabadulni a gondolattól: vajon hogyan viselkedtek volna „akkor“? A tábor az első pillantásra megdöbbentően élethű. A drótkerítés, a blokkok, a sivár fabarakkok. Mintha most is új lakókra várnának. Közvetlenül a kapu előtt jobbra a bejárati őrszoba. Balra egy nyírfa. Már akkor is itt állt. hány lépésenként elhelyezett „Halt-Stój“ feliratú táblák, melyek arra emlékeztetnek, hogy a szögesdrót kerítésbe annak idején áramot vezettek és érintése halált jelentett. A gyilkosok cinizmusa nem ismert határt. Ezt bizonyítja a kis park is, amelyet a foglyoknak azért kellett ápolniuk, hogy a hóhéraik természet- és rendszeretetét bizonyítsa. A tábor területén ma is példás rend van. Az érdeklődőket többnyelvű táblák igazítják útba. Az egyes blokkokban pedig, ahová 50 éve még emberek százait zsúfolták, ma a tábor egykori életének megannyi emlékét őrzik. 11-es blokk. A „halálblokk“. Az egykori tábori börtön udvarát magas fal veszi körül. A szomszédos blokk ablakait fatáblák fedik. Az udvar végén a halálfal. Előtte mintegy 20 ezer foglyot lőttek agyon. A blokk földszintjén működött a Gestapo rögtönítélő bírósága. Egy 2-3 órás ülés alatt általában A „halálblokk“ folyosóin a kivégzettek portréi láthatók (Méry Gábor felvételei) „Auschwitz után nem lehet költészet“ (Adorno) (öt volt belőle). Áhol futószalagon ment a gyilkolás. Az épület egyik végén bement az áldozat, a másik végén pedig már nem jött ki senki, csak a „végtermék“. A gázkamrák meny- nyezetén zuhanyrózsák, hogy az áldozatok az utolsó pillanatig elhiggyék, valóban fürdeni mennek. Még szappant is kaptak. Nem tudták, a sorstársaik után maradt hamuból főzték azokat. Mert a nácik félelmetesen értettek ahhoz, hogyan hasznosítsák a „nyersanyagot“. A meggyilkoltak haját, aranyfogait, fülbevalóit, de még az utánuk maradt hamut is. A foglyok ingóságait a raktárbarakkokban gyűjtötték össze. A raktárkészletet időnként a birodalomba küldték szét. Bár a háború végén igyekeztek megsemmisíteni ezeket a barakkokat, mégis rengeteg tárgy megmaradt: művégtagok, protézisek, fazekak, lábasok, egyéb használati tárgyak mázsái, A táborba érkezők mellette álltak utoljára saját ruhájukban, az ügyeletes őr itt egyeztette a kimutatást a ténylegesen megérkezettek számával. Emellett a nyírfa mellett férfiak és nők tízezrei haladtak el Európa szinte minden tájáról. Innen vezették be őket a kerítésen túlra. 1944. május 15 és július 17-e között 455 ezer magyar zsidó került e szögesdrót kerítés mögé. Négyszáz- ezer közülük végleg ottmaradt... Az üres őrtornyokból ma már senkit sem fenyegetnek a gépfegyverek, nem hallani az őrök kiáltozását, a kutyák csaholását, az egymást váltó őrségek lábdobogását. Az áldozatok számát tekintve a világ eme legnagyobb csataterén már nem keringenek a kiaszott, csíkos ruhás foglyok ezrei. Ma már üres az a fabarakk is, ahol a táborparancsnoki iroda, a munkahivatal, a tábori levélcenzúra és az újonnan érkezettek felvételi irodája volt. De állnak még a né200 halálos ítéletet hozott... 10-es blokk. Itt végezték az SS- orvosok a különböző kísérleteket, kasztrálásokat, sterilizálásokat, melyeknek célja az volt, hogy kidolgozzák a fölösleges fajok biológiai kiirtásának módszereit. Ugyanezek az „orvosok“ irányították a betegeket, a munkaképteleneket a gázkamrákba, ők felügyeltek a több millió áldozat elgá- zosításánál, ők ölték meg szívbe adott fenol injekciókkal az arra kijelölteket, ők asszisztáltak a kivégzéseknél. Mengele csak egy volt közülük... A krematórium és a gázkamra megszámlálhatatlan fésű, ruhakefe, fogkefe és borotvapamacs. Az egyik teremben hihetetlen meny- nyiségű elszenesedett szemüveg látható. Ha csak minden tizedik ember viselt is szemüveget, hánynak kellet elpusztulnia Auschwitzban? 4-es blokk. A népek terme. Azok emlékét őrzi, akik ebben a táborban pusztultak el. Négymil- lióan voltak. Köztük 400 ezer magyar. Nekik, ahogy a többi nemzet mártírjainak is, külön emlékhelyük van. Az egykori 12-es blokk termeiben gyér a világítás, de ahhoz épp elég, hogy a feketére festett falakon jól olvashatók legyenek a nevek. Feketén fehéren. Négyszázezer név. Egyetemi tanároké és zsibárusoké, művészeké és kocsmárosoké, háziasszonyoké és utcalányoké, zseniké és idiótáké, hitetleneké és hívőké, egészségeseké és nyomorékoké. Férfiaké és nőké. És gyerekeké. Akiknek csupán azért kellett meghalniuk, mert zsidók voltak. Mindössze hat számjegy maradt utánuk. És ez a legborzasztóbb az egészben. Hatszázezer arc nélküli halott. Pedig ők is emberek voktak. Ők is magyarok voltak. Áuschwitz - a magyar zsidóság tűzáldozata. Az ott meggyújtott lángok 50 év múltán is perzselnek. És nemcsak a túlélőket, nemcsak a kortársakat. Valamennyiünket: az áldozatokat, a hóhérokat, a nézőket, a később születetteket és az ezután születendőket. Mert ami akkor történt: ma már magyar történelem. Értelmes és jóakaratú ember megfeledkezhet-e ezek után Auschwitz mementójáról? S. Forgott Szilvia RIPORT 1994. május 8. L I p IT •' ' & fi, W i Ii fi íI Pi. / /) .1j ^ y^ -
