Vasárnap - családi magazin, 1994. január-június (27. évfolyam, 1-26. szám)
1994-01-09 / 2. szám
HÁZUNK TÁJA A palántanevelés ABC-je A siker feltételei A palántanevelés közbeiktatásával végzett szaporítás elsősorban a paprika, paradicsom, a korai szabadföldi káposztafélék, a sárga- és a görögdinnye, a spárgatök, valamint néhány nagyon apró magvú és lassan csírázó zöldségfajta (pl. a gumós zeller) termesztésében javasolható. Előnyei A palántanevelés előnye a korábbi szedés kezdetén kívül a palántanevelés időszakában elérhető anyag-és munkaköltség megtakarítása, s a szabadföldi területhasznosításban mutatkozó 1-2 havi időmegtakarítás. A palántaneveléshez szükséges munkák közül elsősorban a következőkre összpontosítsunk:- a magvetésre használt talaj előkészítésére;- a tápkockákba kerülő keverék előkészítésére;- a magvetés időpontjának helyes megválasztására;- a palánták ápolására;- az állománysűrűség meghatározására;- a végleges helyre történő szakszerű kiültetésre. A talaj előkészítése A szaporításra alkalmas területet, illetve a talajkeveréket a következő tényezők figyelembevételével válasszuk ki: a talaj (-keverék) humusztartalma, vegyi reakciója, tápanyag-ellátottsága, a negatív tényezőktől (kártevők, kórokozók, fejlődésre káros vegyszerek) való mentessége. A felsorolt követelményeket figyelembe véve legcélszerűbb a tőzegalapú, műtrágyákkal dúsított keverék használata. Magvetésre a következő keverékek ajánlhatók: a) 50 % tőzeg (amennyiben szer- vesanyag-tartalma 60 %-nál kisebb, akkor arányosan legyen több) + 50 % homok (lehetőleg folyami); a szükséges tápanyagok fedezésére köbméterenként kb. 0,60 kg szénsavas ammóniát, 0,75 kg szuperfoszfátot, 0,25 kg kénsavas kálisót adjunk. Gyenge minőségű tőzeg használatakor tápanyaghiány-tünetek léphetnek fel, ezért adjunk a keverékhez 10 % földdé érett (melegen érlelt) istállótrágyát. Ebben az esetben műtrágya nem kell. Amíg istállótrágya-mentes keverékkel nincs tapasztalatunk, legcélszerűbb az alábbi keveréket használnunk: b) 40 % tőzeg + 50 % homok + 10 % istállótrágya. Fertőtlenítés A biztonságos palántanevelés elengedhetetlen feltétele a talajfertőtlenítés, amelyet gőzöléssel, illetve vegyszerekkel végezhetünk. A gőzöléssel történő fertőtlenítéssel (95-100 C-fokon) csaknem minden élő szervezetet kiölünk a talajból, s így a fertőtlenítés után (2-3 hétig) biológiailag teljessen passzívvá válik. Hátránya az is, hogy költséges berendezéseket igényel. Napjainkban ezért a vegyszeres talajfertőtlenítés került előtérbe. Legismertebb készítményei a Vápám és a Basamid. Tudni kell, hogy a legjobb talajfertőtlenítés is csak akkor ér valamit, ha a művelőeszközök, a tápkockakészítő berendezések, a szállító- és a szaporítóeszközök fertőtlenítésére is állandó gondot fordítunk. Ezt 4 %-os formalinnal történő lemosással, áz- tatással könnyen elvégezhetjük. A talajfertőtlenítés következtében a talaj ammóniumnitrogén- szintje hirtelen emelkedik és a növények igen gyors fejlődésnek indulnak. A fertőtlenített talajt ezért a kezelést követő 2-3 hónapban nem szabad nitrogénnel trágyázni, ajánlatos viszont bőségesen ellátni kálisóval. A vetés befejezése után a magágy felületét komposzttal vagy egyéb, nagyobb vízmennyiség befogadására alkalmas keverékkel vékonyan takarjuk, majd langyos vízzel öntözzük meg. A mag közvetlenül a tápkockába is kerülhet. Ennek az az előnye, hogy a tűzdeléssel járó munkatöbbletet megtakaríthatjuk. Hátránya viszont, hogy a magvetés időpontjától kezdve lényegében nagyobb palántanevelő szükséges, ennek a fűtése pedig többletkiadással jár. Feldolgozta: Csiba László (Folytatjuk) Offenburg, Rajna-vidéki német kisvárosban ma is áll a szobor, amelyet a környék hajdani földművelői Francis Drake-nek, Erzsébet angol királynő nagy becsben álló admirálisának emeltek. Szerintük ugyanis a híres tengerész hozta be kontinensünkre legelőször amerikai őshazájából a krumplit. Mások viszont Pizarro spanyol zsoldosvezérnek tulajdonítják az érdemet, aki már legalább ötven évvel előbb, 1520-ban meglepte honfitársait az értékes gumóval. Az agrártörténészek hitelt érdemlően bizonyították, hogy miként a mérhetetlen arany, a krumpli is az inkák kincse volt. Ők nemesítették ki egy vadon termő növényből, és tőlük, a mai Peru földjéről indult világhódító útjára. „Termesztésre érdemes, jó eleség- növény“ - írta róla Bauhin Gáspár svájci botanikus, de míg ezt kontinensünk közvéleménye elfogadta, sok víznek kellett lefolynia Európa folyóin. „Dohány és burgonya - panaszolta 1816-ban a Magyar Kurír - csaknem egy időben jöttek Európába. Amannak alig kellett 200 esztendő, hogy mindenüvé elterjedjen: ennek 200 esztendő is kevés volt, hogy végre eltűrjék.“ Már Francis Órake is mindent megtett a „varázserejű gyógygumók“ termesztése és népszerűsítése érdekében. Hajóin, mivel rájött, hogy kitűnő ellenszere a skorbutnak (C-vitamin hiányból ered), kötelezővé tette a burgonyából készített ételek fogyasztását. A félreértést, illetve a kezdetben papasznak nevezett új növény iránti ellenszenvet, az okozta, hogy akik Európában először találkoztak vele, nem a gumóját, hanem mérget tartalmazó zöld bogyóit ették meg. így azután még azoknak is elment a kedvük a „fertelmes kutyátoktól“, akik betegség nélkül átvészelték a könnyelmű kóstolgatást. Jellemző volt az új növény iránti bizalmatlanságra, hogy több országban magának az uralkodónak kellett meggyőznie a parasztokat a krumpli ártalmatlanságáról, előnyös tulajdonságairól. Franciaországban például a híres „napkirály“, XIV. Lajos egy fogadás alkalmával burgonyavirágot tűzött a gomblyukába. Poroszországban Nagy Frigyes úgy próbálta megtörni a közönyt, vagyis jobban mondva az újvilágból származó gumók iránti rettegést, hogy egy óriási tömeg előtt nagy tál főtt burgonyát kebelezett be igen jó étvággyal. A nép persze csak nagyon nehezen szokott rá a krumplira, noha később annál jobban megszerette. A franciák Burgundiában honosították meg és lendítették fel termesztését. Hozzánk is ebből a tartományból jutott el (a Bourgogne szóból ered magyar neve is), 1665-ben. Honnan ismerjük ennyire pontosan az érdekes dátumot? Ebben az esztendőben nevezte ki ugyanis a császár a magyar részek nádorává Weselényi Ferencet. Azt pedig a história is följegyezte, hogy a nádor első hivatali ügye a tarisznyájukban titokzatos gumókat behozó protestáns deákok miatt támadt. Az ilyen módon első, hazai „krumpliimportőröket“ ugyan nyomban tömlöcbe zárták, de aztán maga a nádor hallgatta ki őket, és a deákok meggyőző érveinek hatására az új növényt pártfogásába vette. Csakhogy hiába engedte szabadon és jutalmazta meg a „svábtök“ apostolait (ui. akkor a német Grundbirne elferdítéséből földi körtének és svábtöknek csúfolták a jobbágyok a „nem embernek való“ gumókat), hazánk földjén sem kapkodtak utána. El kellett még telnie jó néhány esztendőnek, amíg földművelő népünk úgy-ahogy megbarátkozott a kartiflinek, földi almának, pityókának, krumpérnak és végül krumplinak is elkeresztelt gumós növénnyel. A hazai ízlés csak nagyon nehezen kedvelte meg. Erről tanúskodnak a lassan feledésbe merülő szólásaink, közmondásaink is: „Se jó, se rossz, olyan mint a krumpli.“, vagy „Szegény embernek szegény a sorsa, krumpli az ebéd, tök a vacsora“. Kontinensünk azóta nemcsak elégtételt szolgáltatott a hosszú időn át lenézett és mostoha sorsú kapásnövénynek, de jó néhány országban a krumpli szinte nemzeti eledellé lépett elő. Soltész Lajos Egy kis agrarlörtenet A „négyszázéves“ burgonya Kedvelt örökzöldjeink, a fenyők között is akadnak mérgező alkaloidokat, rosszullétet, sőt halált okozó glikozido- kat tartalmazó fajok. Közülük a legveszélyesebb, legerősebb toxikus hatású a természetben szabadon növő, parkokban, kertekben is gyakran telepített A tiszafa ága és termései Tiszafa A tiszafa (Taxus baccata) 10-17 méterre megnövő tűlevelű, esetenként terebélyes bokor; élősövényként is nevelhető. Árnyékot, meszes talajt kedvelő faj. Az alacsonyabban fekvő helyeken gyertyános tölgyesekben, hegyvidéken jegenyefenyővel elegyes bükkösökben nő. Nálunk természetes élőhelyei a Kovácsi-dombok, a Szádel- lői völgy, helyenként a Bódva mente. Puha, 30-35 mm-es, örökzöld, fénylő, hegyes levelei fésűsen két sorban állnak. Termős (női) virágai magánosak, március-áprilisban nyílnak. Magjuk fekete; piros húsú, kehely alakú magburok (arillus) védi. Az édeskés maghúst kivéve a növény minden része mérgező, elsősorban a magok tartalmaznak jelentős mennyiségű toxikus anyagot. Hatóanyaga a taxin nevű alkaloid és egy szívbénulást okozó glikozida, a taxikatin. A mérgezés napján vagy másnap bekövetkezhet az állatok elhullása. Ezt megelőzően az állatok csikorgatják a fogukat, folyik a nyáluk, véreset vizelnek, a szarvasmarhák felfúvódnak, megfigyelhető a pupillák tágulása is. A szakirodalom szerint a „Sertéseken hányás, véres hasmenés, remegés, izomrángások, a hőmérséklet emelkedése, erős izzadás, szívműködés gyengülése, majd általános gyöngeség és tompultság figyelhető meg.“ Ha az állatokba nagyobb mennyiségű toxikus anyag jut, akkor heves izgatottság lesz rajtuk úrrá, görcsök lépnek fel és légzésbénulásban 1- 2 óra alatt elhullanak. Halálos adag a szarvasmarhánál 500, sertésnél 75-80, kecskénél 400, a juhoknál 150-250 g. A tiszafa alkaloidjaira, glikozidjaira legérzékenyebbek a lovak, náluk a letális adag 150-400 g. Parkjainkban a nálunk őshonos tiszafán kívül egy rokon fajt, a Japánból származó Taxus cus- pidatat is ültetik. Ez valószínűleg még több toxikus anyagot tartalmaz, mint európai rokona. Az egyedüli védekezési mód a megelőzés; állatainkat ne engedjük tiszafák közelébe, lovat ne pányvázzunk ki alajá. A tiszafa védett faj, ezért természetes élőhelyén vagy a köztereken kivágása, csonkítása tilos, büntetik. (Megjegyzendő, hogy az egyik amerikai faj kérgéből készült kivonattal (fantázianeve „Ta- xol“) rákos szöveteket próbálnak - kísérletileg - gyógyítani.) -ra) porzós virágzat; b) a porzók, pollenzsákokkal; c) a tiszafa magja, az édeskés, piros magköpennyel (P. R. rajza) Gyümölcsfáink és a mikroklíma Gyümölcstermesztéskor, a gyümölcsfajok és fajták megválasztásakor tekintetbe kell vennünk a termőhely éghajlati viszonyait - a mikroklímát. Ez nem más, mint az adott hely légköri állapotainak, időjárási jelenségeinek rendszere. Az időjárás mindenütt változik, de csak bizonyos határok között, mégpedig a helyre jellemző, sajátos tulajdonságaitól függő mértékben és módon. Ezek a keretek jelentik a helyi mikroklímát. Vannak napos és árnyékos, szeles és szélcsendes, száraz és nedves fagyveszélyes és fagymentes helyek, s ezek bármilyen időjárás mellett megőrzik eredeti jellegüket. Gyümölcstermesztéskor, főleg a kisebb-nagyobb gyümölcsös telepítésekor ezt mindig szem előtt kell tartanunk. Aligha járna munkánk sikerrel, ha például a melegkedvelő vagy fényigényes fajokat (fajtákat) nem a megfelelő helyen (hanem fagyzugokban, árnyékban), s a megfelelő feltételek között termesztenénk. A gyümölcstermesztés szempontjából a napfénytartamnak, a hőmérsékletnek, a csapadéknak és a szélviszonyoknak van kiemelt szerepük. Most pedig tekintsük át az egyes fajokat fényigényük szerint: Határozottan fényigényes fajok: az Őszibarack, a körte, kajszi, mandula, füge, dió, málna. A fajtákon belül is van különbség. A kajszifajták közül például fényigényesebb a Rózsa kajszi, mint a Magyar kajszi. Nem kíván egész napi megvilágítást, de a nagy árnyékolást nem tűri a meggy, szilva, ringló, naspolya, az alma, a szeder, berkenye. A legkevésbé fényigényes fajok a ribiszke, köszméte, az áfonya, a mogyoró. Ezek félárnyékos területeken is díszlenek. Sík vidéken minden hely egyformán napos, kivéve a magas fák és épületek árnyékát. Ha ilyenek vannak kertünkben, akkor azoktól lehetőleg csak déli irányban telepítsünk gyümölcsfát. Jó tudni, hogy időtartamban minden lejtő kevesebb napot kap, mint a síkság, mert az év és a nap bizonyos szakában maga a lejtő vet árnyékot önmagára, mégpedig annál hosz- szabb ideig, minél meredekebb. A legrövidebb idejű és leggyengébb napsütést az északi lejtő kapja. Ugyancsak kedvezőtlenek az északnyugatnak, az északkeletnek lejtő területek is. Bár nem a legrosszabbak, de nem is elsőrendűek a keleti és a nyugati lejtők. Legjobb a dé- lies (délkeleti, déli, délnyugati) fekvés és mérsékelt lejtés. Vízhiány esetén azonban a déli lejtő is lehet kedvezőtlen, mert az ottani erős sugárzás és magasabb hőmérséklet víz nélkül káros a gyümölcsre. Ezért, ha bárhol is jó napos termőhelyet választunk, annak vízellátásról gondoskudnunk kell. (Folytatjuk) Miklós Dénes kertészmérnök
