Vasárnap - családi magazin, 1994. január-június (27. évfolyam, 1-26. szám)
1994-05-01 / 18. szám
32 oldalas színes MAGAZIN Heti tévéés rádióműsor Riportunk a 9. oldalon írásunk a 8-9. oldalon Egy szlovákiai magyar a vb-döntő színhelyén írásunk a 16. oldalon \ II Hy||»£W, - j ll * i Ír 1 PjJ ¥/flflBPtv f i.-j flA Z y V v A sä 1äliWs1 \ 1 ' m J , .**■*'' T , V M KÍNVIGYOR Akárcsak a legtöbb szimbólumot, szépecskén lejáratta a múlt a májust, a májusi szerelmet, az ifjúságot, és még magát az ünnepet: május 1-jét is! Mindennek apropóján volt itt szocialista rügyfakadás, örömódák ütemére lépdelő pionírfalka, a tévedhetetlennek hazudott hibbantás dicsőítése. A’89-es rendszerváltozás előtti évtizedek dobhártyarepesztőén hangos május 1-jei felvonulásokat hoztak az országot lelkesen építő nép vállon veregetésével és a kommunista szónoklatok refrénjével: ha vannak is bajok, de jól dolgozunk s haladunk. Mármint az országépítő nép. A hajópáncél mögül szónoklók és tribünlátogató elvtársaik arról beszéltek, hogy ami eddig nem sikerült, ami nincs meg, majd sikerül jövőre; s ha akkor sem, majd meglesz azután meg azután... És hála a körhintáknak, a lacipecsenyéknek, a kissé borgó'zös hangulatnak, ilyen cicomások voltak az ujjék a ligetekben és ugyanott a majálisok. Most viszont, hogy jó négy éve már a változások és a várakozások sodrában élünk, itt a nagy kérdés: mi legyen a májussal, meg az ifjúsággal, a rügyfakadást hazudtoló nekifeszüléssel - ha nem a derű van növekvőben köröttünk, hanem a vladomeciaro- kat, jozefprokeseket, jánslotákat, a Zsirinovszkijjal parolázgató jurajmolnárokat bálványozó nacionalisták imbolygó árnyékainak sokasága. Igaz, az önjelölt „árnyékkormány“ minden egyes lépését a demokráciára való hivatkozással teszi; éltetve közben a függetlenséget, az önállóságot és még az újságosbódét is nemzeti színűre pingálva - ám ettől az élet még olyan, amilyen. A józan lélek ma is azt mondja: létünk alapja a munka. Ez igaz. De milyen ez az alap? Az egyre ellentmondásosabb belpolitikai és gazdasági helyzetben mindinkább Szlovákia önállóságának gyengéit, a szlovák parlamentben március derekán megbuktatott Meciar-kormányzat pártállami allűrjeinek vaskalapos utórezgéseit tapasztaljuk. Pedig ma létkérdés lenne a megújhodás! Persze, a szó eredeti, nem pedig a kommunista frázispufogtatók által hajdanán már elcsépelt, de a ’92-es választások után - sajnos - újra meg újra visszaké- rődző értelmében. Még pontosabban: működőképes demokráciára, határozott gazdasági reformra, külföldi tőkére lenne szükségünk. Ennek érdekében kellene felszínre hozni magunkból agyunk és lelkiismeretünk tartalékait. Ehelyett viszont - ’92 júniusától ’94 márciusáig - egészen másként festett a valóság: a józan megfontolás, a mérlegelés, a párbeszéd, a valóságlátás helyett az ellenségkép faragása, az izomfitogtatás és a nemzeti sebnyalogatás volt a módi. Volt? A hözödöszö népszerűsége láttán úgy tűnik: négy évtized reálszocializmusának csúfondáros kudarca is kevés volt ahhoz, hogy az emberek határozottan szembeforduljanak mindazzal, ami itt és most a pártállami idők feléledésével rokonítható. Tudom, nyakunkon a május, az esztendő talán legszebb hónapja, és a jegyzetírónak most nem azon kellene morfondíroznia, hogy miért van ez így... A visszarendeződés veszélyei láttán azonban nem tehetek másként, hiszen a jobb, a nívósabb, az emberibb, a demokratikusabb, az anyagilag is gazdagabb életre nyíló ajtó kulcsa nem a nacionalizmusokban, a populista s demagóg szólamokban, a csehek vagy a magyarok szidalmazásában, a parlamenti arénahangulat szításában, magyarán: az acsarko- dásban van, hanem a toleranciában. Hogy egy miniszternek ne az legyen huszonkét hónapon át a legfőbb gondja, hogy én Gömörpéterfalát írok és mondok, amikor ő Petrovcére gondol; hogy hasonló beosztású társa ne kapjon epeömlést attól, ha a kulturális vagy az oktatásügyi önigazgatás igénye kerül terítékre; és a Matica se tekintse magyarbérenc júdáskodásnak, ha a Moravcík-kormányzat a szlovákiai magyar pártok véleményére is kíváncsi egy-egy döntése előtt; mint ahogy az sem tekintendő területelszakítási szándéknak, ha Nagymegyeren vagy éppenséggel Királyhel- mecen hivatalos ügyben is magyarul óhajtok társalogni a városházán. Ettől én még sem ragadozó, sem ötödik hadoszlop nem vagyok - ahogy ezt nemzetiéknél mondo- gatni szokás.-5 Szóval: május; sőt: május 1-je. Alkalom a pihenésre és a töprengésre is. Megértem 1; a nehezen élőket, az épp hogy felszínen maradókat, akik a fentiek ellenére hajtják •s. magukat és dolgoznak. Indulatuk az én indulatom, kérdésük az én kérdésem is: T, hogyhogy sokan munka nélkül, legföljebb cseh- és magyarellenességre, a kommuniz- ^ mus restaurációjára építő nemzeti szólamokat szajkózva, esetleg az összeügyeskedett ,fc pénzecskét és összeköttetésecskét élelmesen kihasználva, mérföldes léptekkel haladig nak a meggazdagodás útján?! Nem a megszolgált gyarapodás ellen, hanem a macs- Jjj kaügyességű köpönyegforgatók ellen ágálok, akiknek sohasem görbül meg a hajuk szála sem. VJ ^ A munkától sem. ■f Igen, nyakunkon a május... A szeretetről, az ifjúságról, a szerelemről szóló gondolj latokat illett volna papírra vetnem. Nem tettem, mert hiába a friss akácvirág meg ^ orgonaillat, ha áporodott szél fúj köröttünk. Miklósi Péter
