Vasárnap - családi magazin, 1994. január-június (27. évfolyam, 1-26. szám)

1994-04-24 / 17. szám

Az istenek kegyeltje. Megadatott neki, hogy ne falják fel a kocák, noha korpa közé keveredett. Szabó József. A magyar labdarúgás legnevezetesebb külföldije. Avagy a külföldi futball leghíresebb magyarja? Sokak szerint a keresztben álló kocsirúd­hoz hasonlatos, mindenki beleütközik. Mások úgy tartják, hogy hűséges udvaroncként szolgálta a Nagy Testvért. Én életnagysá­gúnál nagyobbnak látom. Szálegyenes, a szó minden értelmé­ben. Az életével írt focitörténelmet, mint a birodalmi válogatott magyar sztárja. Nem az a jellem, aki puszta törleszkedésből maga kovácsol parányi vörös csillagot a svájcisapkára. Sosem vágyott arra, hogy kongresszusi küldött legyen, avagy hogy már szombaton elkezdje a vasárnapi békeműszakot és ezért vándorzászlót kapjon. Ahogyan a szovjet birodalom összeomlá­sa után sem ült diadalünnepet,nem háryjánoskodik arról, ho­gyan kelt bírókra hajdanán a barnamedvével. Élethitel, emberi méltóság sugárzik a Dinamo Kijev klubigazgatójának, a Kijevi Sportcsarnok főnökének szavaiból. Ráadásul úgy beszél magya­rul, mintha minden áldott napon a pesti flasztert koptatná. Halála éjszakáján alkalmi ivócimborákkal vodkázott, majd civakodott egy moszkvai kricsmiben. A folytatásról annyit tudunk, hogy valahol, valakik üveggel bezúzták a fe­jét, kocsival a fővároson kívülre vitték és be­lökték egy árokba. Netto és Szabó fedezettársa, a 66-szoros válogatott focigéniusz szebb halált érdemelt volna a sorstól. Voronyin tudását értékeli a legtöbbre a hajdani játszótársak közül;- Nem. Eduard Sztrelcovét. O a legcsodá­Ungváron (Uzsgorod) született 1940. feb­ruár 29-én. Egyesületei: Krasznaja Zvez- da Uzsgorod (1954-56), Szpartak Uzsgo­rod (1956-58), Dinamo Kijev (1957-70), Dinamo Moszkva (1970-73). Négyszeres szovjet bajnok (1961, 66, 67, 68) és két­szeres kupagyőztes (1964, 66). A szovjet válogatottban 1965 és 1972 között 41 találkozón játszott és 8 gólt szerzett. Részt vett az 1966-os vb-n és az 1972-es olimpián. A Kijevi Sportcsarnok igazga­tója 1973 és 1977 között, majd 1979-től napjainkig. A Zarja Vorosilovgrad veze­tőedzője (1977-78), a Dnyepr Dnyepro- petrovszk szakvezetője (1978-79). Ma a Dinamo Kijev futballigazgatója... Hadd kezdjem egy felejthetetlen csatával! Sunderland, 1966. július 23. vb-negyeddöntő. Szovjetunió-Magyarország 2:1. Sokan máig állítják, hogy bunda volt, a magyar futballis­ták a politikai vezetés nyomására ,lefeküd­tek“...- Én a pályán épp az ellnekezőjét észlel­tem. Sipos Feriék veszettül küzdöttek. Egyéb­iránt, legjobb tudomásom szerint a pártvezé­rek soha egyetlen szovjet-magyar focimeccset sem fixáltak előzetesen. Ez csupán szájról- szájra terjedő népmese. A szbornaja magyarjának nem lehetett lé­lekemelő élmény futballozni és nyerni a ma­gyar válogatott ellen...- Úgy tartj ák, hogy a vérbeli profi akkor sem tétovázik, ha a saját édesapukáját kell meggá­tolni a gólszerzésben. Becsúszik és ha úgy adó­dik, igen, felrúgja szegény öreget... így fociz­tam én magyarok ellen. Szörnyű volt. A Fló- riék szétbombáztak a másfél óra alatt. Mint a saját dédapám a halálos ágyán, úgy festet­tem a meccs után. Teljesen kicsináltak. Játék közben szakadatlanul bombáztak a dumájuk­kal. „...Te aljas, te mocsadék, te áruló, te Mosz- kva-bérenc... hát a saját véred ellen fordultál? Te utolsó... Voltam én minden, csak szép, okos és becsületes nem... Aprítottak is, de a szöveg jobban fájt. Tehetek én arról, hogy Szabó Jó­zsef létemre a személyazonossági igazolvá­nyom és az útlevelem is szovjet? Magyaráz­tam volna el Mészölynek és Farkasnak két taccs között, hogy a legynomorultabb Szabó Józseffel is cserélnék. Mindent odadobnék, válogatottságot, külföldi utakat, plecsniket, hírnevet, prémiumot, csak magyarként ma­gyar földön élhessek... A sunderlandi öltöző­ben a megaláztatás könnyeivel küszködve szentül megfogadtam: magyarok ellen többé nem rúgok labdába. Betartottam! 1. Betartotta. Cserébe a hatalmasok betartot­tak Önnek. Gyakorlatilag kiirtották a labda­rúgásból.- A válogatott keret moszkvai összetartá­sán pontosan megjelentem, majd közöltem a döntésemet a szakvezetéssel: nem játszom E gy sze^||níj„feküdtek ír i Magyarok] ...................... -............................................................. a Népstadionban. Felültem a vonatra és haza- zötykölődtem Kijevbe. Ha borús sejtelmeim nem csalnak, úgy a szovjet rendszer szabotázsnak is minősíthet­te az Ön érzelmi motivációjú visszalépését. Mint rendőrtiszt, a fegyveres erők feleskü­dött tagja a hadbíróságot kockáztatta.- Megfordult a fejemben, hogy erre a sorsra jutok, annyi szent. Elvégre a kapitán (száza­dos - a szerk.) négy csillaga virított a váll- lapomon. A fociberkekben sokan halottsá- padttá váltak: „Hallottad? A Szabó nem haj­landó játszani a magyarok ellen! Félelmetes. Mekkora balhé lesz belőle...“ Sutyorogtak a hátam mögött. Aztán nem szakadtak szét az egek kárpitjai és lassacskán napirendre tértek a százados elvtárs parancsmegtagadá­sa fölött. Azok már brezsnyevi idők voltak, Sztálin atyuska alatt alkalmasint durcásab- ban ítélte volna meg a magyarkodásomat mondjuk Lavrentyin Berija. Ügy tértek napirendre, hogy a bajkeverő „Joszef“ Szabót örökre eltiltották a nemzet­közi szerepléstől! 1971 májusában nagy ke­gyesen kegyelmet gyakoroltak. Ez tény. Csak­hogy 28 évesen pályafutásának legterméke­nyebb időszakát élte. Amikor három eszten­dő múltán visszasonfordálhatott a színre a híres támadófedezet már túljutott saját ze­nitjén.- Annyiszor eltiltottak, hogy eggyel több vagy kevesebb - Isten engem úgy segéljen - meg sem kottyant. Meséljen! Ki, mikor és miért tiltotta el?- Tulajdonképpen a válogatott körül szima­toló funkcik, meg béemesek vissztérően abaj- gattak, hogy lépjek be a pártba. Összeállt oly- lyan tizenegy, amelyben egyedül én nem visel­tem a szívem fölött a kis vörös tagkönyvet. De minél többet maceráltak, annál inkább meg- kutyáltam magamat. Csak azért sem. Büszke vagyok arra, hogy sohasem adtam el maga­mat, pedig nyomtak, nyomtak lefelé, ahogy csak tudtak... Magasztos, fennkölt eszmei, erkölcsi okok­ból, megingathatatlan politikai meggyőződé­se által vezéreltetve mondott nemet a párt hívásainak, avagy puszta magyaros, kurucos dacból?- Mindig is kemény gyereknek, majd ke­mény férfinak tartottam magamat, ráadásul az édesanyám úgy eresztett el Kijevbe, hogy, fiam, ha belépsz ezek közé, akkor haza se gyere Ungvárra.“ Az „ezek“ szó alatt a kom- szomolistákat, a kommunisátkat értette... Tíz hónappal azután születtem, hogy a Horthy- hadsereg bevonult Kárpát-Ukrajnába és szü­lővárosomban Ungváron is visszaállították a magyar közigazgatást. Édesapán színma­gyar asztalosmester volt, nyolc gyereket ne­velt, elhiheti, hogy minálunk nem az orosz, vagy ukrán szó járta. Aztán úgy alakult a tör­ténelem, hogy anyanyelvemnél is jobban kel­lett tudnom po ruszki. Beletörődtem a status quóba, de hogy még lelkesedjem is? Ezt még a Herkópáternek sem... Elvárták, hogy lelkesedjen, hogy Leninjel- vényt hordjon a kabátja hajtókáján, s hogy a díszszemléken a sportszázad élén masíroz­zon? Elvárták. Netto, Sesztyernyov, Kavazasvili meg Jasin is - Isten nyugosztalja szegényt - állandóan marxoztak, lenineztek. Még külföl­di versenyek, túrák alatt is megtartották a futballválogatottak párttaggyűléseit. Fű- részporszövegeket olvastak fel a Pravdából, meg a pártbrosurákból. Nem az én világom. Ha moszkvában játszottunk, akár a Dinamó­val, akár a Torpedóval, vagy a CSZKA-s ka­tonákkal, rendre agyba-főbe rugdostak. „Nesze, fasiszta magyar!... Belépsz végre a pártba?“ No, ha engem a becsületes SZKP-tagok lefasisztáztak, akkor maradok inkább pártonkívüli. y ♦v* Ne vegye zokon a kétkedést, de hogyan úszhatta meg ép bőrrel a nagy Szovjetunió legszentebb eszménye ellen vívott egyszemé­lyes keresztes hadjáratát.- Egyesek vérbe borult szemmel fenték a kést, de a szakma mellettem állt és meg­óvott a vértanúságtól. Hányszor megesett, hogy hívatott a labdarúgó szövetség pártösz- szekötője és odavakkantotta, hogy nem utaz­hatom Dél-Amerikába, vagy nem mehetek a vb-re, az olimpiára. Eltiltottak a nemzetkö­zi szerepléstől, mert osztályidegen vagyok, meg a nép ellensége, meg ilyenek. Csak ne­vettem az erőlködésükön... Megváltoztathatta emberfia a pártfunkcio­náriusok döntését a hatvanas évek Szovjetu­niójában?- Igen. Például a szövetségi kapitányok és a sztárjátékosok. Az ország vezetése szorgal­mazta, hogy az élsportolók életvitelükkel, megnyilatkozásaikkal erősítsék az állandóan papolt doktrínát, mármint hogy a párt a leg­kitűnőbbek élcsapata. De énnél is fontosabb volt az, hogy minőségi sportunk lenyűgöző nemzetközi eredményekkel hirdesse a szo­cialista világrendszer fölényét. A kiváló ered­ményt a legkiválóbbaktól szabad megköve­telni. No, de mit tehetünk, ha a numero egy középpályásunkat elmeszelték, amiért ódz­kodik a lenini párttól? A szövetségi kapitá­nyok, Jakusin, Morozov, majd Ponomarjov is tudták, kit kell felkeresniük a Kremlben, hogy engem rehabilitáljanak. Fülbesúgták a varázsigét „Nekem szükségem van a ma­gyarra“ és az illetékes elvtárs feloldotta a tilalmat. Szabó Józsefet lenácizó futballisták is kiáll­tak a magyar fedezet mellett?- Egyrészt nem mindenki ontotta rám a mocskot, másrészt egyik-másik bolsevista focista, aki a gyepen „magyar fasisztának“ titulált, belátta, hogy hasznot hajtok a szovjet válogatottnak. Egy ízben maga Valerij Voro­nyin győzködte a KGB-s tiszteket, hogy „Igenis, Joszef Szabó a Szovjetunió legpom­pásabb futballistája.Egyszerűen nélkülözhe­tetlen.“ Voronyin, a focihérosz! Persze, hogy berezeltek és hasra esetek előtte az elvtársak. Voronyint említette. Szívesen hallanánk misztikus halálának körülményeiről. Emlék­szem, 1984 májusában a legkülönbözőbb mendemondák keltek szárnyra, mert a szocia­lista sajtó - ápolva a klasszikus hagyományo­kat - teljesen oktalanul titokzatoskodott.- Szegény Válját agyonverték. Ez az iga­zság. Harmincévesen, 1969 nyarán súlyos au­tóbaleset érte. Összeroncsolódott koponyáját több plasztikai műtéttel foldozták össze, ám az agysérüléseit nem orvosolhatták. Lassan, fokozatosan leépült. Másfél évtizeddel ké­sőbb emberi roncsra emlékeztetett. Az agresz- szív, elviselhetetlen Voronyin, a hajdani zse­niális fedezet dúvadként járta a kocsmákat. latosabb lagdarúgó, akit testközelből is szem­revételezhettem. Edu 18 évesen stabil váloga­tottnak számított. A szbornajában az első húsz meccsén 16 gólt termelt be - tinédzser­ként! Kolosszális, a Pelé, Puskás, De Stefano vonulatba illő, tökéletes középcsatárt ígért. Az 1958-as vb előtt, az utolsó felkészülési meccsen még játszott, utána vitte el a rendőr­ség. Nyolc év múlva láttuk viszont... A nemi erőszak még a megrögzött börtön­lakók értékrendjében is a legocsmányabb bűntettnek minősül.- Miféle nemi erőszak? A lány úgy bolon­dult a szép, szőke Eduardért, hogy brómos teát kellett volna itatni vele. Éjszakánként bemászott a kerítésen, amikor a vb-re készü­lő válogatott a Moszkva melletti Taraszovkán edzőtáborozott. Nem is lett volna baj, ha a szeretőjéért a testmozgást és a megszégye- nülést is vállaló leányzónak nem egy pártve­zér az apja. A kerítés tövében bimbózó szere­lem históriája persze kitudódott. Kitört a gya­lázat. A pártfőnök apuka hatására, hogy lega­lább a látszatot mentsék a lány nemi erőszakkal vádolta meg Edut és két másik válogatottat, a jobbhátvéd Ogonykovot és a jobbszélső Tatusint. Hiába állítottak tanú­kat, hiába küzdött a három olimpiai bajnok­ért a szövetség, Sztrelcovot tíz év kényszer- munkára ítélték. Hét esztendőt le is húzott, a Kirovi területen erdőirtáson dolgozott. Am­nesztiával szabadult és 1966 őszén, lelkileg megroskadva megkopaszodva is visszaküz­dötte magát a válogatottba! Voronyinról, Sztrelcovról szeretettel emlé­kezett meg, ám Jasin és Netto nevének kiej­tésekor mintha nem olvadozna a túlcsurduló érzelmektől.- Kisebb-nagyobb mértékben majd min­den moszkvai focihatalmasság meg volt ver­ve a hatalmi téboly átkával. Ivanov, Jasin és Netto mellett Ponyegyelnyik is vallotta, hogy Moszkván kívül nem létezik foci a Szojúzban. Erejüket megfeszítve küzdöt­tek a „vidékiek“ beválogatása ellen. Én még szerencsésnek vallhatom magamat, bár ha fiatalon igazolok Moszkvába és be­lépek a pártba nyilván elérem a száz válo­gatottságot. Játékosként rengeteget vitézkedett a „hi­vatalosokkal“. Újságíró minőségben is ha­mar kardot rántott.- Kijevben végeztem az újságírói karon és 1974-ben elhelyezkedtem a helyi Pravdánál. Legelső cikkemben lelepleztem és megbélye­geztem a Szocsiban - edzőtáborozás örve alatt - dínomdánomozó, tivárnyákat rendező sztárfocistáinkat. Jókora botrány támadt. Az írás sosem jelent meg. Az elvtársak az Ukraj­nai Sportbizottságban kéziratban olvasták el művemet és sebtiben ki is penderítettek a Pravdától. Látja, ezért nem lettünk kollé­gák.... A mai Dinamo Kijevről kérdem. Köszöni jól van, jobban mint valaha. Rengeteg a pénze, ugyanis a klubot átalakító polgárjogi társaságba beszállt az Ukrajnai Benzinkereskedelmi Vállalat, a német érdekleltségű Dinamo Atlantik és egy angol kereskedelmi cég is. A javarészt tinédzser focisták annyit keresnek, mint talán sehol Keiet-Európában. Min­denki Kijevbe akar igazolni, nem győzik elhessegetni az „önkénteseket“. Szabó József gyakorlatilag menedzserként „fungovál“, Misa Fomenko a vezetőedző, a tarcsit Vladimír Onyiscsenko irányítja. Tucatnyi régen hallott nevet juttatott az eszembe. Kérdeztem, Szabó Józsi válaszolt. Lobanovszkij? Kijevben él, nem edzősködik. Kolotov? A második ligás boriszpoli Boriszfen szakvezetője, nála játszik Litovcsenko és Demjanyenko. Ruda- kov? Tréner az Ukrán Olimpiai Iskolában. Metvejenko? A Torpedo Zaporozsje veze­tőedzője. Burjak? Ugyanaz a Ternopol Nivánál. Besszonov? A negyedik ligás SZKA Kijevet gardírozza. Resko? Tanár a rendőrakadémián. Troskin? Az Ukrán Sportbizott­ság vezetőségi tagja, Konykowal egyetemben. És Szabó? Kutyakemény, örökifjú profi. A sportcsamokigazgató-klubmenedzser, diskurzusunk előtt is együtt futott a futballisták­kal. Szakadó esőben... Török Péter <#**$ # W- + ^ ♦ ji __ • & ^ >í i ® »gs» #%, ’#*"ä, í?rf|- i Yr •, P'S® -í3^ %»ít .fíkW| iíífík t^KSY'Wk Y S3 S'SilSP áí^ W l^gi áf%k 'wh1WL!Bi^-Yrk l® v'i ;l J0T% ?Í W #%.'’'.írWH ÖZIIDÖ «IOSSCL HZ “KYKOml oZfIYi&IUIllU ^X^dZtSSsía YMIÖMMfOff §H * Cs^w W ZZ* w

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents