Vasárnap - családi magazin, 1994. január-június (27. évfolyam, 1-26. szám)
1994-04-24 / 17. szám
Örvendetesnél örvendetesebb jelenség, hogy a politikai rendszerváltás önszemléletünk, önismeretünk módosulásával járt a hazai magyar irodalomtörténeti hagyomány megitélésének, újrafölfedezésének a tekintetében is. Gyors egymásutánban vagy féltucat, a szó szoros értelmében hézagpótló monográfia, tanulmánykötet, dokumentumgyűjtemény, antológia látott napvilágot, mind a mélyítendő' önismeret szolgálatába: Janics Kálmán: A hontalanság évei; Uő: A kassai kormányprogram és a magyarság „kollektív bűnössége”; Varkerty Katalin: A reszlovakizáció; Tóth László: Párhuzamok és kitérők c. kötetének vonatkozó írásai; Uő: Mint fészkéből kizavart madár... (A hontalanság éveinek irodalma Csehszlovákiában 1945-1949); Uő: Szélén az országúinak (Csehszlovákiai magy ar líra, 1918-1988: Molnár Imre-Varga Kálmán: Hazahúzott a szülőföld... (Visszaemlékezések, dokumetumok a szlovákiai magyarság Csehországba deportálásáról, 1945-1953); Popély Gyula: Népfogyatkozás. Az említett művek mellett számtalan tanulmány, cikk, riport, írói szociográfia (köztük e sorok írójának a Csak bujdosók, csak vándorok vagyunk című, a Vasárnapban három részben közölt ipolypásztói falurajza) fogta vallatóra történelmünknek ezt az új, 1945 utáni Mohácsát. A Somorjai Bibliotheca Hungarica Alapítvány, csatlakozva az eddigi nagyarányú adatfeltáró munkához s eredményekben, sikeres múltfölbú- várló tevékenységben bízva, pályázatot hirdet az említett korszakra vonatkozó újabb adalékok napvilágra hozatalának érdekében. PÁLYÁZAT „Emlékek nélkül nemzetnek híre csak árnyék" Vörösmarty Mihály A Somorjai Bibliotheca Hungarica a (csehszlovákiai magyar történelem 1945-1947-es magyarellenes eseményeinek, a jogfosztottság korának jobb megismerése s a jövőnek való megőrzése és felmutatása végett pályázatot hirdet a hontalanság éveivel kapcsolatos írásos és szóbeli dokumentumok a kitelepí- tést-deportálást tükröző népi-félnépi eredetű korabeli költemények, verses krónikák, „hír-versek”, „veszedeleménekek", népdalok, népdal-átköltések, továbbá prózai visszaemlékezések, levelek, tényirodalmi igaz történetek gyűjtésére. Dalok, népdalátköltések esetén a szöveghez csatolandó a dallamot hitelesen rögzítő mai magnófelvétel szalagja is (1 példányban). Mind a dallam nélküli, mind pedig a dallammal kiegészített szövegközlés esetén feltüntetendő a gyűjtő neve, az adatközlő neve, életkora, lakhelye; továbbá (az időpont megadásával) a csehországi helység, ahová a történelem forgószele a szülőföldjéről elsodorta. A dokumentumok szövegét a pályázat meghirdetője 1994. június 30-ig három példányban kéri beküldeni az alábbi címre: Városi Honismereti Ház, 931 01 Samorín. A borítékra írják rá: „Emlékek nélkül nemzetnek híre árnyék.” A tényirodalmi pályamunkák, ugyancsak három példányban, a fent megadott határidőig a fent megadott címre küldhetők be. A dokumentumokat, leveleket, a a korabeli helyesírással, betűhíven gépeljék le, vagy fénymásolt formában küldjék be (ha erre nincs mód, a leveleket a BH fénymásolja le, visszaküldve az eredeti példányt). A beérkezett pályamunkákat a Bibliotheca Hungarica Alapítvány kuratóriuma által kinevezendő bíráló- bizottság két kategóriába (vers, illetve próza) sorolva 1994. szeptember végéig bírálja el; e határidőig kerül sor a pályázat eredményének a sajtóban való közlésére, a pályanyertes művek díjazására, az esetleges kü- lönjutalmak kiosztására is. A legjobb pályamunkákat mindkét kategóriában 3000, 2000 és 1000 koronás jutalomban részesítjük, közzétesszük a sajtóban, s kellő társadalmi támogatás, szponzorálás esetén publikáljuk a Bibliotheca Hungarica Pro Pátria Füzetek című kiadványsorozatában. A BH ALAPÍTVÁNY KURATÓRIUMA Lakatos Lajosné levele fiához Pestszenterzsébetre Kelt levelem XII. hó 13-án Kedves Medárdkám, Annuskám, Tibikém! Kívánom, hogy levelem a legjobb egészségben találjon. Medárd, szomorú levelet kell írnom, amit még soha nem kellett. Megfosztottak mindenünktől, családunktól, az Ilonka meg a Ferike talán otthon vannak, ha még el nem vitték szegényeket valahova, a Lalikát meg a Jucit is elvitték valahova szegényeket, de nem tudom, hova, talán többet nem is látják egymást, úgy szétszórtak bennünket, öregségünkre rabszolgák lettünk, a nagyapa már 60 éves lesz, én meg 55, és most szolgálni kell másnak. A mieinktől megfosztottak, hideg házban vagyunk, olyan nagy, mint egy pajta, és sparhelt sincs benne, ebben a nagy télben hideg házban kell lenni, amihez én nem voltam szokva. Elhajtották még a vakokat is, még a nagybetegeket is, úgy voltunk a vagonban, mint a marhák, mikor vásárra viszik, úgy válogattak bennünket, mint a vásáron a marhákat, aki nem kellett, azt, nem tudom, vissza-e vitték vagy hova lettek a nagyvilágban. Még írhatnék sokat, de nem írok, mert félek, hogy a papír lángot vet. Isten veletek, tisztelünk mindnyájatokat, sokszor csókolunk. A nagyapa meg a Jóska most gépelnek. Isten veletek. Levél Csehországból 1947. II. 28. Kedves Terka! Ne haragudj, hogy neked ilyen soká írok. De hidd el, annyifelé kellett írni, hogy azt sem tudtam, kinek tartozók még írással. Szinte gondolhatod, hogy nem fogok semmi jót írni, mert sajnos, nem is lehet. Csak a valót lehet megírni. Legelőször is saját magunkról írok. Minket mint magyar állampolgárokat és kispesti illetőségűeket, nem volt jogukban Csehországba deportálni, olyan csúnya körülmények között, mint ahogy azt a taksonyiakkal tették. Úgy körülzárták a falut, hogy onnét egy nyúl ki nem szökhetett volna. Mert állítólag a komisszár azt mondta, hogy ott minden házban gépfegyver van. Pista eleget szaladgált akkor Pozsonyba. A Magyar Bizottságon adtak is neki írást, amivel a hazatérését engedélyezték. De nem adták, vagyis a szlovák áttelepítési irodán nem hagyták jóvá és csak azért nem engedték át, vagyis nem engedélyezték, mert hogy a magyarok nem engedik át onnét az áttelepülőket. Azt mondták, intézzük el itt, Csehországban. Itt már szintén járt utána a Pista, itt felvették és elküldték Prágába a minisztériumba. Nem tudom, majd hogy sikerül, hogy visszamehessünk. Itt még haláluk után sem jó az embereknek. A legtöbbet betegen hozták el, azt mondták, még nem haldoklik és az úton kibírta. Képzelheted, mennyit fa- gyoskodtunk az úton. Grétinek is megfagyott az egyik lábaujja, a Pistának is a lábai fagyosak. És sok számtalan ilyen eset van, voltak olyan vagonok, amelyikben majdhogy meg nem fagytak. Mert nagyon soknak sem a kályhát, sem a sparheltját nem hagyták elhozni, attól függött, milyen csendőr volt a rakodásnál. A Mayer Jenő kislánya is beteg volt, fo- lyott a füle, szóval sebes volt és muszáj volt neki eljönni a beteg gyerekekkel, mert a másik sem volt egészséges. Szegény gyerek, a nagyobbik olyan szerencsétlen lett, mert agyon fázott az is a vagonban, hogy kórházba kellett vinni. Úgy elrontották szegény gyereket, hogy már egyik kezét, másikról három ujját és az egyik lábát le akarták vágni. Úgy el voltak keseredve a szülei, Prágába akarták vinni kórházba, de az orvos azt mondta, a saját felelősségére elviheti, mert útközben meghalhat és még meg is büntetnék. Így szegény, kénytelen volt belenyugodni. Nem tudom, mi van vele tovább, mert nem lehet hozzájuk menni ilyen rossz útban, vagyis 10 km-re vannak tőlünk gyalog. Szóval itt csak mindenki sír és panaszkodik, itt nem látsz víg arcot. Mindenki csak vágyik vissza a hazájába. Mert az a készlet is, amit hoztunk magunkkal, hamar kifogy és abból a csekély fizetésből, amit még ki sem fizettek (mert nem akarnak a gazdák kifizetni!), abból éhen hal itt a nép. És hiába mennek akárhová panaszra, sehol meg sem hallgatják az embereket. Nem is tudom megérteni, hogy tűrhetik Magyarországon, hogy a testvéreikkel ilyen csúnyán elbánjanak. Hogy annyira gyengék, hogy nem tudnak a magyar nép védelmére kelni. Ki segít a magyaron, ha a magyar nem segít, ellenségeinktől jót nem várhatunk. Mivel hogy még nem hurcoltak el, igaz, a Sanyit el akarták vinni, ő kapott „vymert”, de csak egyedül. Vagyunk a faluban vagy hatan, akik nem kaptak „vymert”, éspedig azért, mert van Magyarországra telepítési lapunk. Igaz, hogy háborús bűnös lap. A Simonyiék is kaptak „vymert”, de őket az orvos felmentette, mivel a Mariska néni elég beteg. Simon már átment, nem bírta az idegeivel. Ő át akar költözni teljesen. A Sanyi jelenleg idehaza van, visszajött a vonatról. Elment Dunaszerdahelyre az autókkal, és amikor már ott felolvasták a névsort, azután meglógott. Azt mondja, ha már béresnek kell lennie, az lehet Magyarországon is. Hogy milyen szomorú helyzetben vagyunk, azt elmondani nem is lehet. Az idegeink már teljesen felmondják a szolgálatot. A lékek már csak hálni jár belénk. Így még talán egy faluval sem bántak el, mint velünk. A Ju- liskáékat már földönfutóvá tették. Ők is ki voltak írva, de nem mentek el. És most itt vannak a faluban, de nem mehetnek be a házukba. És ők át akarnak menni túlra. Nem tudnak mit csinálni. Szóval, az összes jó gazdákat elvitték Csehországba a faluból. E héten a szomszéd faluból vitték el mind a jobb gazdákat. Gélében most is rengeteg csendőr tartózkodik, de nem tudja senki, hogy miért. Lehet, Róza néni, hogy én is az utolsó levelet írom Kislúcsról, mert a múlt héten minket is összeírtak, akiknek kitelepítési papírjaik vannak, hogy mi célból, azt nem tudjuk. Bár a jó Isten azt adná, hogy Magyarországra telepítenének, mint ahogy a papír mondja. Bármilyen lenne is a sorsunk, legalább már egy kis nyugalomhoz juthatnánk. Bizony, akiket elvittek, nagyon szomorú leveleket írnak a sorsukról. Mind cselédnek viszik őket. Van olyan is, aki még ma is a vagonból ír. 3-a óta nem fogadja el senki, mert nagy a családja. Ez a 20. század kultúrája? Hogy a jó Isten még ilyet megenged csinálni az emberiséggel. A faluba már megérkeztek az új honfoglalók. Válogatnak a házakban, hol maradt több holmi és elvinnivaló. Azt látni, ami itt megy, maga is borzalom! Hogy megy prédára egyes emberek itthagyott mindene! Ezt még elgondolni sem mertem volna... Szóval, megvagyunk még és hogy meddig, azt nem tudjuk. Már akartunk írni, mert mi sem tudtuk, hogy mi van Róza néniékkel. A múltkor hallottuk, hogy püspökieket vittek el. De hogy nagyon sokan átmentek a Dunán. Mi van a T-ékkal Püspökin? Ha megkapja a Róza néni levelünket, írjanak meg mindent a békeszerződésekre vonatkozóan. Azt hiszem, a napokban már nyilvánosságra fog jönni. Itt nálunk senkinek rádiója nincs és újságot sem olvashatunk, mert magyar nincsen és a szlovákot pedig nem tudjuk olvasni. Ebből a szempontból rettenetes a sorsunk, különösen, aki hozzá volt szokva, hogy napilapot olvasson. Ez a mi magyar sorsunk. Én már lassacskán eladogálok mindent, amit lehet, mert ha azt mondanák, hogy maradhatok, sem tudnék ittmaradni. Azt beszélik itt, hogy talán március 1 -ével megkezdik Magyarországba a kitelepítést. Bár belekerülnék! Ez volna még a legjobb, ha mindjárt 60 kilós csomaggal is kellene menni, mint a németeknek. Rettenetes árva lett a falu. Meghalt benne az élet a tisztességes emberek részére. Csak a hiénák lakmároznak jóízűen. Volna még sok ímivalóm, de alig buja az ember ezt is megtenni. Mindnyájukat őszinte szívből üdvözöljük, a szerencsés viszontlátásra. Csóka Nándor és családja Besse Zoltán lelkész levele Szalatnai Rezsőhöz Kedves Rezső! Mély hálával köszönöm feleségem ügyében tett sok szíves fáradozásaidat. Talán most már nemsokára megkapjuk a beutalást. A gyülekezetemet most vasárnap, azaz e hó 20-án temetem. Úrvacsoraosztással egybekötött istentiszteletet fogunk tartani. Még eddig elég erős szívvel viselik a próbatételt, mindössze egy 76 éves ember dobta el magától az életet. Hozzátartozói nagyon erősen igyekeztek befolyásolni olyan irányban, hogy a temetésen mentegessem tettét, természetesen sikertelenül, mert anélkül, hogy ítéletet mondtam volna felette, bizony megmondtam, hogy rossz példát adtál! Talán a kegyelem Istene megment bennünket a további emberi életek elsikkadásától. Midőn ismételten igen hálásan megköszönöm szíves jóságodat, testvéri szeretettel köszöntlek: Farkasd, 1947. júl. 19 Besse Zoltán lelkész Az itt közölt, már korábban gyűjtött verseket és leveleket a pályázat kiírói bocsátották a VASÁRNAP rendelkezésére Deportálás Rejtelmes gépbúgás hallatszik távolból, Hurcolják a népet Taksonyfalváról. Hangos zokszó tör fel, búcsúzik a nép, Elviszik a magyart, mindenkit, aki ép. Nincs mentség számára, nincs más menekvés, Csak a fehér lap és súlyos betegség. Kevés bútorkáját autóra rakják, . Otthagyják a többit: földet, házat, marhát. Amit szorgos kézzel összekuporgatott. Ellenérték nélkül prédának otthagyott. Nem tehettek másképp, nem volt irgalom. Mert elfojtott mindent erős karhatalom. Taksonyfalva népe körül volt kerítve Sűrű csatárlánccal, s nem volt menekvése. Úton, útfélen portyázó járőrök, Fegyveres katonák, csendőrök, rendőrök. Az igazoltatásnak nem volt határa: Gyanús volt az ember a maga falujában. Hurcolják a népet messze idegenbe, Hallatszik a sóhaj: Istenem, ne hagyj el! Szabadságra vágyott Taksonyfalva népe, Mégis szolgaság lett szorgalmának bére: Ahogy megérkeztek a szolgavásárra, Megtudták, hova jöttek, melyik majorságba. Olcsó lett az ember és préda a nemzet, Sajnos, neki kellett elszenvedni mindezt. Bárcsak a jó Isten könyörülne rajtunk, Hallgatná meg imánk, amit rebeg ajkunk, Ne sanyargatnának ártatlan népeket, Köztük a miénket - a magyar nemzetet. Látnák meg egymásban Isten teremtményét, S követnék Istennek eme törvényét: „Szeresdfelebarátodat, mint tenmagadat!” Ez volna a földön a legszebb parancsolat. Ha erre az alapra építenénk a békét, Megérnénk a világ újjászületését! * íkEmlékül Sanyikámnak Gondolatom hozzád száll, Reszkető kezekkel veszem fel a tollat, Emléklapot írok drága unokámnak. Bús magányosságban töltöm napjaimat, Mióta elmentél a szülőházadból. Féltő gonddal őrzöm minden emléked, Könnyező szemekkel nézem fényképed. Fiatal életed idegenben töltőd, Szüléidén kívül senki ismerősöd. A jó Isten vezéreljen minden lépésedben, Bő áldását adja reád egész életedben. Csak egy reménysugár táplálja éltemet, Hogy még talán viszontlátlak tégedet. Fájós szívvel írtam. Öreg mamád. Hazavárlak. Garamvezekény, 1947. VII. 5. MÚLTFAGGATÓ 1994. április 24.
