Vasárnap - családi magazin, 1994. január-június (27. évfolyam, 1-26. szám)

1994-04-24 / 17. szám

Kamerán innen és túl: Igor Luther

Oscar-díjas német film (majdnem Oscar-díjas) szlovák operatőre Igor Luther. A Günter Grass regénye alapján forgatott Bádogdob- bal, Volker Schlöndorff rendezésével került a legnevesebb európai operatőrök csapatába 1979-ben. Tizedik évét töltötte már akkor Münchenben, s a Juraj Jakubiskóval készített Krisztusi évek, majd az Alain Robbe-Grillet-le\ forgatott Egy férfi, aki hazudik után Michael Verhoeven és Peter Patzak alkotótársa lett. Később ismét Schlöndorff-fal dolgozott A kézilány meséjében, de az ő kameráján keresztül láthattuk Andrzej Wajda Párizsban rendezett Dantonját is. Tévéfdmjei közül elég, ha csak egyet említünk meg: a Via Malával Igor Luther a világ számos országában tett szert komoly tekintélyre.

0 A hatvanas évek második felében, a cseh új hullám kialakulásakor ön még a prágai Filmművészeti Főiskola hallgatója volt. Mikor is végzett?- Nem végeztem. Elkezdtem forgatni Jakubiskóval, s utána már sem időm, sem kedvem nem volt az utolsó évhez. Én a forgatásokon tanultam tovább, Schlöndorff és a többiek mellett.

• Sajátos filmes látásmódját mennyire befolyásolták ezek a rendezők?- Valamennyire biztosan, de remélem, nem olyan nagyon. Én mindig eredeti akartam lenni, pedig az eredetiség sok esetben negatív előjelet hordoz. Miközben az ember megszállottan igyekszik más lenni, máshogy látni, másképpen fotografálni, szem elől veszítheti a lényeget. Kitalál mindenféle szamárságot, ahelyett, hogy magára a történetre figyelne. A Bádogdob után nem is kellett volna új filmet vállalnom. Azzal be is fejezhettem volna operatőri pályafutásomat. Iszonyú sok gondom volt a producerrel, és meg kell hogy mondjam, kezdetben Schlöndorff sem lelkesedett az ötletemért, hogy a film jelentős részét olyan kamerával vegyem filmre, amely a harmincas-negyvenes években, vagyis a cselekmény idején, a fasizmus éveiben volt használatos. Féltek, hogy összekarcolódik majd a filmszalag, s így rengeteg pénz veszik kárba, csakhogy én nem hagytam lebeszélni magam. Aki mer, az nyer, és én tényleg hatalmas sikert arattam a filmmel. Egyébként ebben használtam először a vörös színt is, amit gyerekkorom óta utálok. A zászlók, a nyakkendők, a Lenin-kitűzők és a pártkönyvek miatt.

0 A kézilány meséjében is a piros szín dominál. Pontosabban a fehér és a piros.- Schlöndorfftól eltérően nekem nagyon tetszett a film alapjául szolgáló Margaret Atwood-regény. A huszadik századi antiutópiák hagyományait folytató történetben a jobboldali keresztény fundamentalisták diktatúrája zajlik az Egyesült Államokban, s az „átkos liberális múlt” hatására egyre alacsonyabb a szülőképes nők száma. Kézilányok veszik át a keresztény feleségek szerepét; nekik kell „erkölcsös” körülmények között megtermékenyülni és gyereket szülni a rideg és kegyetlen világban. Schlöndorff valósággal boldogtalan volt a történet miatt, és nagyon „elővigyázatosan” állított be minden egyes jelenetet, én viszont meg voltam győződve róla, hogy ez az „erkölcsös diktatúra” filmje, amely az akkori Romániát láttatta velem. Schlöndorffnak más volt a véleménye, hiszen a kelet-európai eseményeket sem értette. Vitáink után mindketten csalódottak voltunk. Én benne csalódtam, őt meg az én nézeteim zavarták. Azóta nem is kért fel újabb

munkára, ez volt az utolsó közös filmünk. Persze lehet, hogy már nem is tart jó operatőrnek, és néha én is úgy érzem, elillant a tehetségem. Műveletlen vagyok és naiv, de talán épp ennek köszönhetem sajátos látásmódomat. Amivel egyébként nem jutottam nagyon messzire. Azok az operatőrök, akik a csúcson voltak Németországban, ma már mind Amerikában vannak. Én meg Münchenben élek, s akkor hol vagyok?

• A legjobb európaiak között. Ez nem eredmény?- De igen, csakhogy én még mindig tele vagyok kétséggel. Sokszor nem is tudom, miért állok a kamera mögött. Talán, mert fizetnek érte, és élni csak pénzből lehet. Volt is egy időszakom, amikor nem forgattam. Elmentem inkább tanítani a müncheni egyetemre. Aztán szólt egy rendező, hogy Rimbaud-ról fog filmet készíteni, legyek az operatőre. S akkor elővettem egy Rimbaud-kötetet, elolvastam több tucat verset, s egyszer csak mindenféle színek kavarogtak előttem. Azóta ismét ott állok a kamera mögött, s ha dolgozom, megint csak a producerekkel vitázom. Németországban ugyanis az erős fény a divat. Nézem a filmeket és majdnem mindegyikben árnyék nélkül jön a fény. Úgy bevilágítják a helyszínt, hogy szédülök a látványtól. Tőlem hiába kémek ilyet, én erre nem vagyok képes. Wajdával tudtam jól dolgozni, ő kulcsot adott a kezembe.

0 Miféle kulcsot?- Azt mondta: ő azokat az operatőröket kedveli, akiknél mindig a töténet hangulata határozza meg a film színvilágát, s nem baj, ha a kosztümök sötétebbek vagy világosabbak, mint a valóságban. És igaza van. A Danton a forradalom filmje. Két párt hatalmi harcáról szól. Wajda arra kért: úgy fényképezzek le minden jelenetet, hogy abban érezni lehessen a gyűlöletet. Ez is egy kulcs, egy ilyen mondat. A Mester és Margaritában, amelyet szintén vele forgattam, más kulcsot adott. Autópályán, rendőrökkel teli frankfurti utcán forgattunk, mert arra vezetett Krisztus útja, miközben a Golgotára tartott. Ezeket a jeleneteket sem fényképezhettem hagyományos módon.

0Miért ment el hatvannyolcban? Megelégelte a rendszert?- Nemcsak a rendszerből, a magánéletemből is elegem volt. Nagyon sok baromságot elkövettem. Huszonhét éves voltam és sok mindent megengedtem magamnak. El kellett tűnnöm, nehogy bajba kerüljek. Először Franciaországba mentem Robe-Grillet-hez, s bár egyik filmünk sem lett sikeres, én már akkor tudtam, hogy nem fogok elveszni. Schlöndorff mellett pedig anyagilag is összeszedtem magam. Zseniális fickó ez a Volker. Ötvenhat évesen másfél esztendős gyereke van. Csupa derű, csupa jókedv. Ha olyan lennék, mint ő, a filmeket is máshogy fényképezném. Csakhogy én mazochista vagyok, nekem szenvednem kell.

0 Wajdát milyennek látta ?- Wajda festő, aki pillanatok alatt papírra tudja vetni az elképzeléseit. Úgy társalgón velem, hogy közben állandóan rajzolt. Pontosan megmutatta, mit akar. Én erre képtelen lennék.

0 Pedig ön is fest. Fénnyel.- Igen, csak az nagyon időigényes, a forgatócsoport meg nehezen viseli, amíg én az utolsó lámpát is beállítom. A testvérem sem szeret velem dolgozni. Azt mondja, elfáradnak a színészek, mire elkészülök.

0 Depardieu is elfáradt, amikor a Dantont forgatták?- Elfáradt, mert ivott. Sokszor még a felvételek közben is aludt. Statiszták támogatták jobbról is, balról is.

0 Sven Nykvistről, napjaink egyik legjelesebb operatőréről mi a véleménye?- Szeretem a filmjeit. Egyszerűség, vallásos tisztaság árad minden munkájából.

0 A magyar operatőrök közül kit tart a legjobbnak?- Koltai Lajost. Nagyon tud tájat, síkságot fényképezni. Én erre sem vagyok képes. Ha nincs miben „megfogódzkodnom”, el vagyok veszve. Én omamentalista vagyok, az arcokat és a gesztusokat szeretem, de azokat is csak drámai filmekben. A komédiák egyáltalán nem vonzanak.

0 Ha rendezőt választhatna következő filmjéhez, ki lenne az?- Szabó István. Tisztelem őt, mert mérhetetlen emberség árad minden filmjéből. Egyébként éppen most készülök felhívni őt. Ladislav Mhacko regényét, A hatalom ízét szeretném felajánlani neki, rendezze meg, s én boldogan leszek az operatőre. Már a főszereplőt is kiszemeltem: Eperjes Károlyt. S míg Szabó István eldönti, kedvére való-e a forgató- könyv, addig megcsinálok két-három reklámfilmet. Bár nem az én műfajom ez. A reklámfilmben hazudni kell, én meg az igazságot keresem.

Szabó G. László (Méry Gábor felvétele)

A „delfinember” nyugalma

Nyílt tekintete még most, túl a harmincon is olyan gyermeki tisztaságot tükröz, amilyet az évek múlásával csupán kevesek tudnak megőrizni. Szabályos, ám első pillantásra talán hétköznapinak tűnő vonásait az a békés nyugalom és belső harmónia teszi széppé, amellyel a nézők szívébe is egy csapásra belopja magát.

Luc Besson neobarokk filmje, A nagy kékség hozta meg számára a nemzetközi hírnevet. A „két világ közötti delfin-életérzés” meséje a ma emberéről, aki lassan mintha teljesen elveszítené kapcsolatát az őstermészettel, amelynek végső soron létét köszönheti, a nyolcvanas évek végén egy nemzedék meghatározó moziélménye lett Franciaországban. Ebben persze nem kis szerepe volt Jean Marc őarrnak, a filmbeli Jacques Mayol életre keltőjének. Minden mozdulata, gesztusa annyira őszintének és hitelesnek hatott, hogy sokan hosszú ideig azonosították a figurával. „A nagy kékség sikere után az

emberek napjában többször is csak a delfinekről beszélgettek velem. De hát én Londonban lakom, és ott nincsenek delfinek. Nagyon örülnék, ha nem tévesztenének össze ezekkel a kedves vízi emlősökkel. Nem szeretném, ha olyan címkét ragasztanának rám, amelytől aztán csak nehezen szabadulhatnék meg” - jelentette ki lefegyverző mosollyal.

Kis túlzással világpolgárnak is nevezhetnénk. Repülőstiszt apja ír származású, édesanyja francia, ő Németországban született, gyermekkorát Amerika és Európa között ingázva töltötte, jelenleg pedig Londonban él.

Későn érő típus. Próbálkozott papi szemináriummal, katonai akadémiával, a Los Angeles-i egyetemmel és a Sorbonne-nal, míg végül saját bizonytalansága elől Párizsba menekülve egy kis színház Moliére-előadásán rádöbbent: ez az, amit keresett. Beiratkozott egy színészképző tanfolyamra, s itt figyelt fel rá a Royal Shakespeare Company egyik tagja, akinek tanácsára később Londonba utazott, és ott folytatta tanulmányait. Ezek után kezdett el színpadon játszani.

Az 1988-ban forgatott Luc Besson- film után Jean Marc három évig várt, hogy elcsituljon körülötte a „delfinember” okozta egyoldalú érdeklődés, s ezután mondott igent Eric Barbier- nek, és játszotta el Hőség című filmje főszerepét. Victort, a bányászként dolgozó lengyel bevándorlót formálta meg, akit szenvedélyes szerelem fűz

egy francia lányhoz; kapcsolatukat azonban nagy próbának veti alá a bevándorlók megalázó helyzete, amely ellen Victor teljes lényével fellázad. „Büszke vagyok erre a filmre - nyilatkozta. - Nincsenek benne nagy sztárok, de lelke van és igaz.” Következő szerepét is szerencsés kézzel választotta. Lars von Trier dán rendezőtől kapott kivételes lehetőséget. Európa című, Cannes-ban Nagydíjat nyert alkotásában egy német származású amerikait kelt életre, aki a háború után visszatér Németországba, hogy segítsen „országa” újjáépítésében. Elgondolkodtató, borzongató vízió kontinensünkről és a közelmúlt történelméről.

Jean Marc Barr nagyon kritikusan közelíti meg hivatását: „A színészetben rengeteg az önzés, de a művészetben nincs semmi szenzációs. Együtt kell dolgozni, akár egy színházi társulatban. Legkedvesebb szerepem Kent a Lear királyban. Barát és egyben szolgáló. Valahogy így képzelem el a színészt is.”

Íme, egy rokonszenves amerikai, akinek ígéretes karrierje Európában kezdődött, és remélhetőleg töretlenül folytatódik. (mislay)

Rosanna Arquette-tel A nagy kékségben