Vasárnap - családi magazin, 1994. január-június (27. évfolyam, 1-26. szám)
1994-04-24 / 17. szám
“Budapesten születtem. Soha nem laktunk ebben a városban, sőt Magyarországon sem, mert 1923-ban a városka, amelyben apám letelepedett és ügyvédi irodát nyitott, már Csehszlovákiához tartozott. Édesanyám nem volt egészen fiatal, s az orvosok ajánlatára kórházba ment szülni. Budapestre esett a választás, mert ott rokonaink éltek, és nem is esett túl messzire. ” Valahogy így kezdődik Márta néni élettörténete, akinek még valamikor tavaly nyár végén keltezett levele hozzám került, s a szerkesztőségi taposómalomban “annak rendje és módja szerint” el is keveredett a sok levél, kézirat-szülemény között az egyik feneketlen fiókban. Várva, hogy a véletlen vagy a sors ismét a felszínre sodorja. A levél, ha emlékezetem nem csal, az alternatív oktatási tervezet első hullámverésének hatására vagy ösztönzésére fogalmazódott, s írója, Marta GaSparová, született Hecser Márta asszony egy nem mindennapi jelenségre igyekezett felhívni a figyelmet. Jelesül arra, hogy nem mindig a születés joga vagy az állam “hivatalos” kurzusa dönti el, milyen nyelvet válasszon vagy szeressen meg az ember. Néha a körülmények, máskor pedig egy emberi melegséggel, jósággal megáldott ritka pedagógusi magatartás határozhatja meg, Arany János, Goethe vagy Hviezdoslav nyelvét szereti meg az ember.- Édesapám hatgyermekes családban született, a Zólyomhoz közel fekvő Szalatnán - kezdi a mesélést Márta asszony. - A nagyapám ugyanis ott volt jegyző. Magyarok voltak, s egyáltalán, az intelligencia akkoriban inkább magyar volt. Apám Selmecbányán járt gimnáziumba, Pesten és Kolozsvárott végzett jogot. Édesapám anyját ugyanakkor Goldbergemek hívták, ő pedig igen nagy pánszláv volt. Talán elég, ha azt mondom, Terézia Vansová és Elena Maróty Soltésová voltak a legjobb barátnői. Nincs ebben semmi különös - a fiúk akkoriban általában magyarok lettek, a lányok szlovákok. Apám öccse például Budapesthez közel, Ácsán volt jegyző. Apám tehát “kemény” magyar volt, míg anyám szlovák családból származott. Paulíknak hívták őket, míg anyai nagyapám nem magyarosította a nevét az eléggé szerencsétlen Pálfyra. Anyám Budapesten végzett az Erzsébet nőiskolában. Tanítónő lett, s liptói szlovák származása ellenére alig tudott szlovákul. Apám negyvenéves korában vette nőül, anyám ekkor harmincéves volt. Nos, ilyen családi gyökerekkel lettem én pedig “vad” német, köszönhetően Késmárknak s Inez néninek. “Gyenge, kissé nyamvadt kislány látta meg a napvilágot, s bizony, hosszú időbe telt, míg kivakarózott a sok gyermekbetegségből. Ebben az időben szüleimnek még nem volt saját házuk, egy orvoscsaládnál laktunk albérletben. Az orvos cseh volt, felesége bécsi származású német. Három gyermekük volt, s mi, gyerekek, mindig együtt játszottunk az udvaron. S mivel minden gyermek tanulékony, elég hamar elsajátítottam a német nyelvet. A doktor, persze, nagy súlyt helyezett rá, hogy nyilvános helyen ne beszéljünk németül, csak szlovákul, mert már akkor sem volt ajánlatos az idegen nyelv használata. Amikor hatéves lettem, apám úgy döntött, nem ad be nyilvános iskolába, nehogy még több betegséget fölszedjek. Első osztályban szlovák tanítóm volt, egy jó és lelkiismeretes ember, második osztálytól azonban már egy német házitanítónőt kaptam. Év végén, persze, vizsgát kellett tennem mindenből, amit a többiek a Körmöcbánya melletti piargi német elemi iskolában tanultak. A Herr Direktor Altmann mindig a legkönnyebb kérdéseket tette föl nekem, de még így is nehéz volt. ” A Korponán élő ügyvéd kislánya így végezte el a a harmadik osztályt is. A negyedik évfolyam elején megbetegedett. Ismét német nevelőnő következett, akit a tanítás kevésbé érdekelt, mint fellángoló szerelme, így a kislányra nehéz idők jártak. A Freulein egyre idegesebben, ingerültebben bánt vele. Hosszas kínlódás után szülei belátták, valami baj van a gyerekkel. Orvosi kivizsgálásnak vetették alá, persze, ismét Budapesten, ahol az orvosnő, miután megtudta, nem jár iskolába, kimondta az újabb verdiktet: iskolába, kollektívába kell mennie. Édesanyja hiába tiltakozott, hogy Korponán csak szlovák iskola van, nem volt apelláta. “Olyan iskolába kell mennie, amilyen van!” “Elkezdődött hát életemnek második nehéz szakasza. Szlovákul ugyan tudtam beszélni, az nem okozott problémát, de egy idegen gyerekek.Az egykori iglói Evangélikus Lánynevelő Iskola. A felvétel a harmincas évekből való. í\ A TOfiiiro o £ TI 00 ^ wmm o BTEIH m Éiirí(Bi(gü®mlk®mw®klb(Sl IknniMmdl) \ CQ/’cy <y ^ kel teli osztály, a gúnyolódás, verekedés ismeretlen fogalom volt számomra. ” A beteg gyerek gyomra az idegesen bekapott reggelit sorozatosan “visszaadta”, így el kellett viselnie a későn érkezőnek kijáró, kórusban skandált “do íkoly sa chodí véas, nerob hanbu naSej triede!”-féle szavalatokat, a piros tengerre emlékeztető szlovák diktandók szégyenét. S amikor végre fellélegezhetett, s örülhetett volna a vakációnak, ismét közelített a dilemma, milyen középiskolába írassák? Egy évig újabb német nevelőnő volt a soron, Freulein Mizzi, aki nagyon megszerettette a gyerekkel a német nyelvet, melyet akkor már tökéletesen beszélt. Második osztálytól kezdve a szülők beíratták a troppaui (Opava) német gimnáziumba, a nyár folyamán azonban jött az értesítés: a gimnáziumot bezárják, illetve az első osztály már nem nyílik meg. Más megoldás híján így következett az iglói német Evangelische Mädchenbürgerschule. Az iskola igazgatónője a bűbájos, aranyos Inez néni (Kinzler Árpádné) volt, egy igazi cipszer, aki három nyelvet beszélt, s tanítványait anyai szeretettel kezelte. A kislány gyomoridegessége fokozatosan megszűnt, végre megerősödött, és életében először, végre szabadnak érezhette magát. Minden iskolai rendezvényen fellépett, énekelt, szavalt. A családban azonban nyugtalankodni kezdtek: a kislány németül fog tudni, de magyarul nem. Ezt korrigálandó, átíratták az ipolysági magyar polgári iskolába, hiába ellenkezett. Akkoriban a szófogadás volt a divat. Ismét idegen környezet következett, új osztálytársak, kínlódás a magyar nyelvvel. Mivel a gyerekek tudták, hogy német iskolából érkezett, incselkedve kérdezték, tudja-e, hogyan mondják németül a hordót. A fiúk pukka- doztak a nevetéstől, s újra meg újra hallani akarták a választ. “Fass!” felelte sokadszor a kislány, sírásra görbülő szájjal, míg megértette, min nevetnek a többiek. Nyomorúságos hat hét után a szülők megsajnálták, és abbahagyták az “internacionalista” nevelés szorgalmazását. A kislányt visszavitték Ig- lóra, a szeretett Inez nénihez, ahol az osztálytársak örömmel fogadták. Az elmulasztott tananyagot hamar pótolta. Márta néni Besztercebányán lakik, egy városszéli lakótelepen, ahonnan a hegyek koszorúját látni, s lent a várost, amelyben már alig élnek magyarok. A környezet a más nyelvűek számára nem éppen barátságos.- Egyszer mentem az utcán, bent a városban, s mögöttem egy fiatal és egy idősebb férfi beszélgetett. Hallom, hogy a fiatal azt kérdi az idősebbtől: “Nem értem, hová lettek innen a magyarok. Itt már nem lehet egy magyar szót sem hallani.” Megfordultam, és így szóltam hozzájuk: “Itt már nincsenek magyarok. Vagy megöregedtek, vagy meghaltak.”- Hogy tud megbékélni ezzel a környezettel? Milyen az élete itt?- Ügy, hogy az utcán meg sem merek szólalni magyarul. Egyik barátnőm mesélte, hogy egy ízben az autóbuszban magyarul beszélgetett egy másik hölggyel. Egyszer csak hozzájuk lépett egy férfi, elővett egy kést és a hölgy torkának szegezte: “Ha még egy szót szól magyarul, átdöföm a torkát!” Hát ezért.- Korponán milyen volt az élet gyerekkorában? ,- Ott sem volt egyszerű, nagyon kevés magyar lakott ott. A Szlovák Állam idején különösen. Apámnak például ki volt téve a cégtáblája: Hecser Hugó, ügyvéd. Két nyelven, természetesen. Jöttek a gárdisták, és felszólították, hogy a magyar feliratot ragassza le, vagy csináltasson új táblát. Apám, persze, leszedte az egész táblát, s attól fogva nem volt cégére. Azt mondta: ha valaki meg akar találni, úgyis megtalál. Nehéz dolog ez a nacionalizmus, tudja. S nekem egy életre elég volt a kisebbségi sorsból, amiben éltem. Korponán az apám a magyar párt tagja volt, én is hordtam a jelvényét. Ugyanakkor németnek vallottam magam. Budapesten is irredenta nevelést kaptunk, s amikor karácsonyra hazajöttem, én is azt imádkoztam: ...hiszek, hiszek egy isteni, örök igazságban. Ma már nem hiszek. Isten őrizz. Átok egy ország, amelyben annyi kisebbség él.- Budapestre hogyan került?- Budapesten az Amizoni Károly Által Alapított Országos Magyar Nőnevelő Intézetben tanultam. Ugye, szörnyű neve volt? Ez is egy szép szakasza volt az életemnek. Itt főleg házi dolgokat tanultunk: fákat nyestünk, pikíroztunk, állatot tenyésztettünk, főztünk, neveléstant tanultunk. Csupa olyan dolgot, amire egy polgárlánynak szüksége lehet, ha férjhez megy. Igaz, azon túl keveset. Ottani végzettségemmel vezethettem volna, mondjuk, egy vendéglőt. Sosem próbáltam, persze.- Család?- Egy fiam van. Ő már inkább szlovák, pedig magyarnak neveltem. De most már nem is akarnám, hogy magyar legyen, kisebbségben. Egy bánatom van, hogy ő is Meéiarra szavazott. De hát ő már azt csinálja, amit a felesége mond neki.- Ön is volt feleség, szlovák férj mellett mégis magyarul nevelte a fiát...- Negyvenegyben elkezdődött a háború, hazajöttem Budapestről, s megismerkedtem a férjemmel. Szolgabíró volt Korponán. Ő nem volt magyargyűlölő, szüleim mégis ellenezték a házasságot. Apám azt mondta, ha férjhez megyek a Gáspárhoz, nem kapok semmit. Aztán, hogy vége lett a háborúnak, s jöttek a házkutatások, a férjemnek lehetősége volt megakadályozni, hogy az én szüléimét is szekírozzák. Az ismerősök is mondták apámnak: ez a GaXpar még a mentőangyalotok lehet. A szüleim látták, nincs más megoldás, beleegyeztek a házasságba. Aztán Kassára kerültünk, a férjemet oda helyezték, mint rendőrségi bírót. Két év múlva született a fiam, akit Hubertnek kereszteltünk. Apám is vadász volt, a féljem is, én meg örültem, hogy nem kell valamilyen Dusánnak keresztelni. Ő is itt lakik Besztercén a családjával. Mikor Meéiarra szavazott, én dühömben az Együttélésre. Truccból.- Tehát jól beszél németül, magyarul, szlovákul. Mostanában ismét kezdik megbecsülni a nyelvtudást. Nem gondolt arra, hogy taníthatna?- Tanítok is, németet. Csak hát, ezek a mai gyerekek nem akarnak tanulni. Még a leckét sem csinálják meg, valahogy nem is érdekli őket a dolog. Talán azt szeretnék, ha valaki tölcséren öntené a fejükbe a tudást. Egyébként ha nyelvről, kisebbségről, toleranciáról esik szó, mindig azt mondom az illetőnek, menjen el Svájcba. Nekem ott él az unokanővérem Zürichben, már háromszor voltam nála. Bejártuk az egész országot. Elmentünk például az olasz kantonba. Na, ott aztán elmehettem a német tudásommal a csudába. Ha nem tudtam volna angolul, még egy vacak levelezőlapot sem tudtam volna venni. Bementünk például egy berni áruházba. Hiába beszéltünk németül, csak néztek ránk, aztán hívtak valakit, aki szót tudott érteni velünk. Genfben, ha nem tud franciául, el van veszve. Ha valaki az egyik kantonból a másikba költözik, muszáj alkalmazkodnia. Itthon meg, ugye, a nyelven vitázunk. Ha hiszi, ha nem, én még cigányul is tanultam. Kórházi kivizsgáláson voltam, ahol elég sok cigány takarítónő volt. Volt egy noteszom, abba írtam az új szavakat. S látja, ezt csodálom a cigányokban: tud maga olyanról, hogy valahol cigány iskola lenne? Mégis minden cigánygyerek tud cigányul. *** Márta néni egyedül él, s az emlékeiben lapozgat. Az alkalmi vendégnek albumok kerülnek elő, helyszínek, iskolák, városok, arcok telnek meg egyszeriben élettel. Igló, Korpona, Budapest, Kassa. Egy darabka történelem, s benne egy emberi sors, amely a mesélő szerint említést sem érdemel, hiszen annyi érdekes ember él a világon. S jómagam is zavarban vagyok kissé, amikor politika, múlt, identitás és egyebek után szívósan vissza-visszatérek Iglóhoz, mert tudom, Márta néni levele egy éve ezért íródott: hogy valamiképpen emléket állítson egy nem mindennapi embernek, akire jó emlékezni, aki az emberi szeretet nem mindennapi csomagját adta át a serdülő gyerekeknek.- Hadd mondok el egy esetet, milyen ember volt Kinzler Árpádné. Év vége felé járt az idő, talán pajkosabbak voltunk a kelleténél. Hittanóránk volt, egy cseh katonatiszt volt a hittantanár. Én aznap éppen nem fértem a bőrömbe. Már nem tudom, miért, volt nálam egy esernyő. Kinyitottam, s ültem alatta. A tanár kihívott, s megparancsolta, csukjam be az esernyőt. Nagyon mérges volt. Becsuktam, de csak elkövettem megint valamit. Na, akkor úgy dühbe gurult, hogy lekent egy nagy pofont, aztán homlokon vágott, ököllel. Nem sírtam, meg sem mukkantam, csak óra után, fent, az internátusbán törött el a mécses. Az eset híre, persze, elterjedt az egész iskolában. Hívatott az igazgatónő. Most kikapok, gondoltam. S ez a bájos ember magához vont, az ölébe ültetett, úgy vígasztalt. S a legközelebbi órán behívta a káplánt, s jól letolta, amiért lányokat pofoz. Részlet Inez néni leveléből, amelyet egykori tanítványának írt: “...És ha Vilma nénivel beszélgetve, vagy kötésem mellett, vagy álmatlan éjjeleken eszembe jut egy-egy epizód az életemből, működésemből, akkor látom, hány ilyen apró örömvirág nyílt az én életem ösvényén és hogy a sok gond és bánat és küszködés ellenére is, milyen szép volt az életem. És tudod, miből fakadt a legtöbb örömvirágom? A ti, a növendékeim nevetéséből, ragaszkodásából. (...) Én igazán elmondhatom, hogy szeretetet vetettem és arattam. Elhiszed-e, hogy 47 évet tanítottam?" E rövid történetnek nincs tanulsága, sem csattanója. Csak valami nagy-nagy hiányérzet motoszkál az emberben, amikor visszagondol régi időkre, belefülel a történelem búvópatakjának csobogásába, vagy régi albumokban lapozgatva próbál maga elé képzelni egy rendkívüli embert, akinek sorsát talán egy megíratlan regény nem létező lapjai bújtatják. Vajon hány ilyen Inez néni élt, létezett ezen a tájon? Mi mindent mosott el a könyörtelen idő? Miféle gazdagság szakadt itt meg visszahozhatatlanul? Csak az emlékek viaskodnak, reménytelenül alulmaradva a jelen mindent megőrlő malmában. Virágok szirmait zabálja ez a malom... Kövesdi Károly 5 O 3 3 co to £Uu rv> i
