Vasárnap - családi magazin, 1994. január-június (27. évfolyam, 1-26. szám)
1994-04-24 / 17. szám
IiBSÉmap 1994. április 24. EMBERI SORSOK M ély álomból ébredt. Lassan fölnyi- ~ tóttá a szemét. Hófehér ágy, fehér falak. Ágya fölött az infúziós állvány, belőle, a kezéhez erősített vékonyka csövecskén át, sárgás folyadék csordogál az érbe. Ismerős környezet: kórház. Életének negyvenöt évét töltötte az ilyen fehér falak között. Csak akkor nem ő feküdt így, tehetetlenül, mások jóindulatára utalva, hanem ő ápolta a betegeket. Mária nővér - így hívták az orvosok, a betegei. Hogy is került most ide? De ni! Hiszen az Erzsébet kórházban van! Istenem, itt kezdett. Az ápolónői tanfolyam elvégzése után rögtön ide került. Fiatal volt és szép, legyeskedtek körülötte is az orvosok és a lábadozó betegek is.- Áh, a betegünk felébredt! - köszön rá a belépő orvos. - Hát hogy vagyunk? Mária elmoso- ________________ lyodik. Hányszor tette fel ő ugyanezt a kérdést a betegeinek...- Köszönöm, voltam már jobban is.- Hm. De lehetne rosszabbul is. A szíve korábban is ko- miszkodott?- A doktor úr is tudja, az ilyen korban hogy van ez már...- Nono! A hatvanöt év nem olyan vészes idő. Pihenjen. Még ma átvisszük egy másik kórterembe. A legrosszabbon már túl van. Az orvos távozóban még visszafordul:- Hogy el ne felejtsem, holnap látogatót kap.- Én? Ki lenne kíváncsi rám?- Hát a fia?- ő nagyon messze, Svájcban él.- Pedig telefonált! A rokonok értesítették, és holnap érkezik... Az asszony nem hitt a fülének. Az ő fia! Ennyi év után meglátogatná? Még hatvannyolcban ment ki, s amióta egyetlen gyermeke elhagyta őt, szinte senkije sincs. Az utóbbi időben sokat is sírt emiatt. Elviselhetetlenül egyedül érezte magát. Magányos óráiban ezerszer képzelte maga elé a fiát. Sőt! Húszéves unokája van, akit még nem is látott. És talán nem is láthat soha... Szörnyű dolog a magány. A férje már évekkel ezelőtt meghalt. Bocsássa meg neki a túlvilágon, de az ő elvesztése nem volt annyira fájdalmas, mint amikor a fiát kísérte ki az állomásra. *** Mária nővér - igaz, most már csak néni - másnap átkerült egy másik kórterembe. A négy ágy közül csupán egy volt foglalt. Ünnepekre csak a súlyosabb betegek maradtak itt. És ő most miről is társaloghat fiatalabb szobatársával? Régi, hangulatos húsvétokról. Az ünnepekről, amikor a lélek, a szív is kitárulkozik, s a mélyen rejtett zugokból előtörnek az emlékek. Mária néni visszaemlékezett első húsvéti ápolónői ügyeletére. Épp itt, ebben a már akkoriban is ódon épületben. Az osztályon egy orvossal ügyeltek, aki régóta forgolódott a csinos, ügyes ápolónő körül. És neki sem volt közömbös a jóképű, —- a figyelmesség számtalan jelét adó, érett férfi... Azon a hús vét vasárnapon ajándékot is kapott a doktortól, aki a barkával díszített ügyeleti szoba meghitt hangulatában elmesélte boldogtalan házasságának történetét: érdekházasságban él, hiszen a felesége gazdag lány volt, ő viszont szegény szülők fia. Gyermeket akartak, legalább az lett volna a kapocs kettejük között. De hát ez nem sikerült, így hát nem ér az ő házasságuk semmit, a legszívesebben elválna... Mária megsajnálta az orvost. Ő, a tapasztalatlan leány, még nem tudta, hogy a hódító férfi leggyakoribb fgyvere a másik szánalmának kiváltása. Hogy az érzelmek nagy létráján a szánalom az első fok; a teljes testilelki odaadás pedig a kicsúcsosodás... Azután már egyre több éjszakai ügyeletet töltöttek együtt. Mária egy- szercsak rádöbbent, hogy a szerelmük gyümölcsöt érlel, amit a boldogság és bizonytalanság vegyes érzetével közölt a mindig figyelmes, gyermeket óhajtó s válni kívánó férfival. Az orvos elkomorodott.- Hát nem örülsz? Nem gyermekre vágytál? Négyszemközt tegezték egymást.- A dolog nem olyan egyszerű.- Eddig az volt?- Csak te hitted úgy... A feleségem soha nem válna el tőlem. Ő büszkébb nő ennél.- Ezt eddig nem tudtad? A férfi egyszeriben megváltozott:- Mária! Értsd meg, el kell vetetned. Mindent elintézek...-Nem! Rettenetes napokat élt át. Ez a leendő gyermek az első igazi, nagy szerelmének beteljesülése. Nem mond le róla! Nemsokára az orvos felesége is felkereste:- Kislány, közölje az igényeit. Remélem, azzal tisztában van, hogy a férjemtől semmi áron nem válók el. Csak nem képzelte komolyan, hogy elvenne feleségül egy ilyen kis ringyót... Különben sem maga az első esete. Talán ezt is tudja. Mária nővér Ringyó lenne? És talán már beszélik is róla ezt?- Elvetetni tehát nem akarja. Rendben. Tudja mit, örökbe fogadjuk!-Nem! A gyermekét nem adja. Senkinek!- Mit kezd majd egy ilyen megesett, ágról szakadt leányanya, nyakán egy fattyú- val? Nálunk meg olyan sora lesz, amit maga soha nem adhat meg neki. Az ő gyerekének máshol lenne jobb sora?- És azt is tudja, hogy másutt kell munkát keresnie. Ezek után nem dolgozhat egy munkahelyen a férjemmel. Akkor sem alkuszik. A gyereke árán nem! Mégsem Mária nővérnek, hanem az orvosnak kellett távoznia. Nem ez volt az első esete, hogy az ápolónőkkel viszonyt kezdett. A fiúcska szép, fekete hajú gyermekként született. Péternek kereszteltette, legalább valami emlékeztesse az apjára. * * * Holnap jön a fiam! - közli szobatársával emlékezéseiből eszmélve.- Az enyém minden látogatási napon eljön! - kontráz amaz. Mária néni éjjeli szekrénykéjének fiókjából előveszi a személyi igazolványát. Benne őrzi fia érettségi képét: mosolygó szempár, akár az apjáé. Vajon hogy nézhet ki most? Hiszen a szökése óta legalább huszonöt év telt el.- Az enyém Svájcból jön! — vág vissza Mária nem titkolt büszkeséggel. A fénykép ezernyi emlékez idéz. A leányanyának nem csupán a napi gondokkal kellett megbirkóznia, hanem környezetének elmarasztaló gúnyolódásával is. De nem törődött vele. Daccal viselte maga választotta sorsát. És megfogadta: majd ő megmutatja a büszke orvosnénak, hogy az ő gyermekéből ő is tud embert faragni. Prikler László illusztrációs felvétele A gondviselés mégsem hagyta cserben. Egy jóságos özvegyet vetett az útjába, aki a gyerekkel együtt elvette őt. Egyszerű, becsületes ember volt. Idősebb férfi, akit már nem fűtöttek nagy érzések, s ezt Máriától sem várta el. Apja helyett, ő lett Péter- ke apja, amit Mária hűséggel, odaadással viszonzott. Péter apjaként tisztelte az anyja férjét, akivel jól meg is értették egymást. A fiú nem is sejtette, hogy nevelőapja van. Mária néni szemei most újra megtelnek könnyel, mert 1968-ra, a búcsúra gondol. Az anyai szív akkor majd meghasadt a fájdalomtól.- Holnap eljön.- Korábban is jöhetett volna... Ha nagyon akart volna... Az ágyszomszéd szavai tűszúrásként érik az anyai szívet. Egy másik anyától, akit a fia hetente többször is meglátogat.- Péter fontos beosztásban dolgozik, a főnöke nem engedi hosszabb időre - mentegeti a fiát. - Azért minden héten felhív telefonon - füllenti. Tudja ő jól, hogy Péter jöhetett volna, ha igazán akar... Mária néni férje hetvenötben halt meg. Péter, a politikai menekült, nem jöhetett a temetésre. Addig rendszeresen leveleztek, de a temetés után már csak az utolsó levél jött tőle. Bár az se jött volna! Péterrel itthonról közölte valaki, hogy az elhunyt nem az édesapja volt. A felnőtt fiú végtelenül becsapottnak érezte magát. Bántotta, hogy az anyja ezt eltitkolta előtte. Pedig mennyi szeretetet táplált az apjának hitt, idegen férfi iránt! Hát tehet ilyet egy anya? Valóban: tehet? Hazudott, hogy megóvja gyermeke érzéseit. Micsoda lelketlen anya lehetett, aki kiölt egy tiszta érzést a gyermekéből? Talán az igazi apa öregecs- ke felesége állt bosszút ennyi év után? Vagy valamelyik rosszakaratú szomszéd, rokon, ismerős? Talán az apa?... Ezt soha nem tudta meg; szeretett gyermekét viszont elvesztette. Ment volna hozzá személyesen, hogy mindent megmagyarázzon, de a kiutazási kérelmét többször is elutasították. Politikai menekültet sokáig a szülőanyja sem látogathatott meg. Telefonjára odaragasztotta Péter svájci számát, de a fia nem óhajtott vele beszélni.- Holnap eljön. Rendbe kell szednem magam... A lelket melengető tudattal szenderedett álomba. Utána eljött a reggel - de Mária néninek már nem. Éjszaka egy újabb végzetes szívinfarktust kapott. Lehet, épp a fiáról álmodott. Megszakadt az anyai szív a boldogságtól?- Szép halála volt - mondta az ágyszomszéd. * * * Itt, ebben az épületben kezdődött el egy emberi élet regénye, s itt is fejeződött be. Egy nehéz élet után legalább a halála volt szép. Svájcból érkező fia már csak üres ágyat talált.- Meghalt. Őszinte részvétünk - közölték vele. A fiú csak állt megdöbbenten. Mennyire készült erre a viszontlátásra! Közölni szerette volna édesanyjával, hogy régen megbocsátott neki. A gyászszertartáson sokan voltak. Mária néni rokonai, ismerősei és sok-sok ápoltja is, akinek kínjait, fájdalmait rendre enyhíteni tudta. Csak az ő nagy fájdalmára nem akadt gyógyírgyászolók között, kissé féloldalt, egy idős, roskatag férfi húzódott meg. Folyton a szemét törölgette. Senki nem figyelt rá. Tekintetét egy percre sem vette le a messziről jött fiúról. Az ő fiáról, aki máig se ismeri az apját. És már nem is fogja. Nincs lelki ereje, hogy ennyi idő után elébe álljon: én vagyok az apád. Meg sem érdemelné, hogy a fiú apjának szólítsa. Péter pedig nem sejthette, hogy a koporsótól néhány lépésre ott áll az édesapja, az ő anyját siratva. Vagy inkább a saját elrontott életét? Zsilka László A „Én csak egy vasárnapi apa vagyok” Késő este van. Te már biztosan alszol. Nekem nem jön álom a szememre. Ülök az íróasztalnál, bámulom a félig felöltöztetett mackót, amely már három hete porosodik az egyik hangfal tetején, de nincs lelkierőm hozzá, hogy elpakoljam a játékos ládába, hiszen még Te ültetted oda legutóbb... Amikor legutóbb nálam voltál... Emlékszel, akkor, amikor megkérdezted: - Hogyhogy most mindig anyunál, csak az anyunál vagyok? Mert én csak apu vagyok - feleltem, és Te persze tovább kérdeztél: - És az kevesebb? Hát erre mit mondhattam volna? Azt, hogy általában nem, csak ha a gyerekről van szó?... Egy éve múlt, hogy egy bíró elvett Téged tőlem. Egy néni, aki nem is ismert bennünket, mégis gondolkozás nélkül úgy rendelkezett, hogy „az apának joga van arra, hogy minden hónap első hétvégéjét a gyermekével együtt tölthesse ”. Pedig én mindig igyekeztem apai kötelességeimnek jól eleget tenni. Megfizettem az adómat, nem voltam büntetve, legjobb tudomásom szerint erkölcsi életem is makulátlannak mondható. Hiszen ezért van „láthatási jogom" is... De mit mondjak Neked, amikor vasárnap este nem akarsz visszamenni, pedig Te is tudod, hogy anyu vár az állomáson? - Majd hazamegy, ha nem érkezünk meg - mondod megnyugtatólag. Én pedig azt mondom: - Most megmutathatod, hogy milyen ügyesen fel tudod már venni egyedül is a sapkádat.- De ha anyu nem akar elengedni - csicseregsz tovább -, én akkor is eljövök hozzád! Ötéves koromtól már egyedül is utazhatok: megveszem a jegyemet, te pedig vársz az állomáson... Minden erőmet össze kell szednem, nehogy valamivel megjutalmazzalak ennyi kedvességért, és igyekszem nagyon szigorú képet vágni: - Neked soha nem szabad anyu engedélye nélkül hozzám jönnöd; mindig meg kell előre beszélned vele a dolgot. - De hát ez butaság! - mondod te meglepve, s durcásan teszed hozzá: - Anyu is buta! - ilyet nem szabad mondani - szólok Rád, s közben arra gondolok: biztosan megint én mondtam olyasmit, amit nem kellett volna... Megérkezünk „hozzátok", a „Ti állomásotokra”. Anyu vár bennünket. Üdvözöljük egymást, és mi elbúcsúzunk. Megint kifosztottak. Állok a bepárásodott vonatablak előtt, és mikiegeret rajzolok rá az ujjammal... Arra gondolok, milyen soká lesz, mikor négy hét múlva megint ide utazhatok, erre az állomásra, hogy a mindössze húszkilós „gyerekcsomagomat’’ átvegyem két napra... Legközelebb bábszínházba megyünk, kolbászt sütünk a kertben, és összeállítjuk a kisvasutat, amelyet a születésnapodra kaptál - tervezem magamban. De Te inkább biztosan megint úszni és biciklizni szeretnél majd, meg a nagymamáéknál boltosdit játszani. A hétvége szinte semmire nem elég. Sosem jutunk el a bábszínházba, és soha nem állítjuk össze a kisvasutat sem... Telefonálunk. - Látlak! A hajad kibomlott, és még nyirkos a fürdéstől. Már hálóingben vagy, és egy almát majszolsz. - Honnan tudod? - kérdezed döbbenten. - Mondom, hogy látlak - felelem, és szinte érzékelhetővé válik a csodálkozás a kagylóban. De aztán vidám lesz a hangod: - Én is látlak Téged! Az asztal mellett ülsz, és kezedben a telefonkagyló. - így van. De honnan tudod? - Mert én is látlak Téged! Másnap megint beszélünk. Követeled, hogy megmondjam, milyen színű pulcsiban vagy. Eltévesztem. Pedig már tényleg úgy éreztem, valóban látjuk egymást...- Megint jársz oviba? Fel tudod már venni egyedül is a kabátkádat? Kivel játszol a legszívesebben? Értem, Évával. Kicsoda az az Éva?- Tőlem is ilyesmiket kérdezett a nagynéném, mikor akkora voltam, mint most Te. De hiába, akárhogy is nem akarom, kérdezősködnöm kell. Tudnom kell Rólad, ismernem kell a kabátkádat, nehogy egyszer véletlenül egy másik gyerekét adjam fel Rád!- Te egy aranyos Apuci vagy - mondod sokszor, s én olyankor mindig arra gondolok: igen, valóban szeretnék az lenni, de sajnos nem vagyok az. Nem tudok igazi apád lenni. Én csak egy vasárnapi apa vagyok. Nyomorúságos szerep az, amit a „láthatási jog" biztosít nekem. De nem merek arról beszélni Veled, mennyire szeretném, ha mindig nálam lennél. Vigyáznom kell a szavaimra is... Kisgyerek sír a telefonba. Mi bajod? - kérdezem, mire Te elneveted magad: — Ez csak a babám volt! Megkönnyebbülve nevetek Veled. - Vigasztald meg! - mondom. - Miért? Zavar a sírása? Vegyem ki belőle az elemet? - kérdezed, s nekem eszembe jut, amikor a telefonba nem a babád, de Te sírtál olyan nagyon, mert megtelefonáltam, hogy elutazom szabadságra. - Mennyi időre mész? - kérdezted. - Három hétre - válaszoltam, mire Te még keservesebben sírtál: - Hiszen az nagyon sok idő! És én nem mondhattam meg Neked, hogy ha nem utazom el szabadságra, akkor sem láthatlak gyakrabban, hogy a négy hét több a háromnál, pedig lám, az is milyen elviselhetetlenül sok! De nemsokára magad is ki fogod tudni számolni a vasárnapokat... Egyre jobban csodállak Téged, aki ebben a méltatlan szituációban hármunk között a legkorrektebb vagy: nekem anyut dicséred, neki biztosan engem, megpróbálsz minket egymáshoz visszavezetni. Meg vagy győződve róla, hogy mindent elölről lehetne kezdeni. Túl jó vagy. Túl bölcs vagy, koraérett. Féltelek. A sorsod meghatározott, akár a szenvedélyek rabjaié. Látlak magam előtt egy bandában... kábítószerezel... elsüllyedsz a mocsárban... Az anya feláldozta magát a gyerekéért, de az apa nem állt mellette - fogják mondani. Az apák tudnak a legjobb anyák lenni. De én nem akarok egy „jobb anya” lenni! Én apa vagyok! (Egy elvált apa monológját lejegyezte:) Kovács Szilvia
