Vasárnap - családi magazin, 1994. január-június (27. évfolyam, 1-26. szám)

1994-04-17 / 16. szám

Ismael Kiruit hiába várták Budapestre Á nagymenő sem késhet Csak így ismeri és tiszteli a futball­társadalom, pedig van becsületes polgári neve is: Romário de Souza Faria. Rióból származik, és a ’88-as szöuli olimpia gólkirályaként jött Európába. Hat szezon alatt három­szor volt holland gólkirály, lőtt 125 gólt, közben sikerült mindenkit „le- futballanalfabétáznia“, méghozzá olyan rendszerességgel, mint aho­gyan a tulipán nyílik, majd elhervad évszázadok óta Hollandiában. Eind- hoveni játékostársairól ilyesmiket mondott: „Egy aggastyán Van Breu- kelen, egy totyogós Erwin Koeman vagy a nagypapa korú Van Tiggelen szórakozik rajtam? Olyan futballis­ták, akikhez képest a nagynéném ke­resztlánya a Pelé otthon Brazíliában. Ugatják a futballt, fogalmuk sincs a játékról, néha már attól félek, hogy valamelyik bekkünk a homlo­kára köti fel a sípcsontvédőjét... Nem érzik a ritmust, nincs érzékük a finomságokhoz, őrlik, darálják a futballt, mint a molnár a búzát a malomban, inkább valamelyik gyárban egy futószalag mellett kelle­ne munkát keresniük...“ Hollandia „kis hercege“ (Romário mindössze 166 cm magas) Eindho­ven éjszakai életének császára volt, a város diszkótulajdonosai éves for­galmuk és bevételük tervezésekor külön rubrikát vezettek a tőle várha­tóan befolyó összeg regisztrálására. Hiába no, a most 28 éves brazil nem mentes az extravaganciától. Alig túl a huszadik születésnapján elhatározta, hogy megnősül. Temp­lomba ugyan nem ment, de az oltárt meg a papot nem akarta mellőzni. Felépíttette hát mindezt akkori klub­ja, a Vasco da Gamma stadionjában, a tizenhatoson belül. Ott mondta ki a boldogító igent... Ezek után természetes, hogy a pá­lyán sem hétköznapi futballista. Ki­rály létére a legalázatosabb szolga módjára művelte és műveli a labda­rúgást. A hollandok a mai napig ódá­kat mesélnek a Romario-korszak futballcsodájáról, egy dühös brazil­ról, aki a szambaléptű futballhoz egyáltalán nem szokott Hollandiá­ban megmutatta, hogyan kell ezt a játékot a szó szoros értelmében játszani. Egyszer rúgott egy olyan gólt a PSV Eindhoven valamelyik kupameccsén, hogy az ellenfél hét játékosa feküdt(!) saját 16-osán be­lül ama prózai oknál fogva, mert Ro­mário lefutotta, megkerülte, össze­kuszálta, mondjuk ki, megalázta őket. És az ilyen, no meg az ehhez hasonló gólok garmadája fantaszti­kus eredményekkel gazdagította a klub dicsőséglistáját. A Romário- érában a PSV háromszor nyert baj­nokságot és kétszer holland kupát. A BEK-ben, majd az azt felváltó Bajnokok Ligája sorozatban ugyan nem jutott soha a csúcsra, de a leg­utóbbi esztendők kiemelkedően leg­magasabb nívójú meccsén, a Milan- PSV összecsapáson az egyszerűen le­írhatatlan Romário-gól azóta is örökzöld a világ televízióinak sporta­dásaiban. Csupán az eredményeket tekintve a brazil sztár csak kellemes emléke­ket őrizhetne az eindhoveni évekről, ám sem Hollandiával, sem a hollan­dokkal, sem csapatával nem tudott igazán kijönni. Nem bírta a klímát, latin temperamentuma tiltakozott a hollandok életformája ellen, nem tudott hozzászokni a kemény edzé­sekhez, amelyekről rendre elkésett, s egyre súlyosabb konfliktusokba ke­veredett társaival, edzőivel („Ki ez? Nem is futballozott... Hogy érthetne meg engem...“) és a klub vezetőivel. Tulajdonképpen mindenki megköny- nyebbült, amikor tavaly nyáron a Bar­celona négymillió dollárért megvet­te. Romário játéka tökéletesen illesz­kedik a Barca utóbbi években muta­tott stílusához. Cruyff edzőnek - já­tékos korában sem volt és most sem mentes a különböző allűröktől, ext­ravaganciától - mindig az volt a problémája, hogy nem akadt, aki értékesítette volna a helyzeteket. Ez­zel szemben Romário, mint azt vic­cesen mondják, öt helyzetből lega­lább hatot berúg. Első meccsén mind a három Barca-gólt ő lőtte, az­tán még négyszer ért el mesterhár­mast és jelenleg toronymagasan ve­zeti 27 találattal a spanyol góllistát. A fizetése is eléggé „torony“: évi egymillió dollár, plusz 350 ezer rek­lámbevétel. Hetente láthatjuk a televízió ké­pernyőjén. Milyen focista is a kis brazil? El kell ismerni, mind a labda­kezelése, mind a cselei látványosak. Néha úgy látszik, mintha csak érdek­telenül ténferegne a pályán, nem kí­nálja magát társainak, nem vág le egyetlen sprintet sem. Szerinte a gól­lövés a feladata, nem pedig százszor végigfutni a pályán. Ha megkapja a labdát, mindjárt más emberré vál­tozik. Saját szakállára játszik, nem szívesen passzol, az átadásaiból szer­zett gólok száma minimumra tehető. De ő hihetetlenül gólerős. 166 centis termete (73 kg súlyú) robbanékony- sága, ördöngös cselei egyaránt Mara­dona fénykorára emlékeztetik a né­zőt. A különbség csupán annyi, hogy az argentin a játék „konstruktőre“, I míg a brazil inkább a büntető terület I embere. Egyszóval csatár, aki előre I nem látható módon könyörtelenül í kihasználja a helyzeteket. Azt, hogy I a bal lábát szinte sosem veszi igény- j be, könnyen feledtetik a világ legne- j vesebb hátvédeit is megtévesztő ] jobblábas cselei. Ami legalább ilyen fontos neki: jól j érzi magát Barcelonában. A katalá- I nők mediterrán életvitele fekszik j a brazilnak, a klíma is kellemesebb, mint Holandiában, ahol rendszere­sen kesztyűben és hosszúnadrágban kényszerült játszani. Már a kezdet kezdetén megnyert egy kisebb csa­tát. Ronald Koeman, a pocskondiá- I zott Erwin öccse kijelentette, nincs harag a szívében:“ Romário jelenleg a világ legjobb csatára, sok minden­ben még Van Bastenen és Sztoicsko- von is túl tesz.“ Az utóbbi nem is repesett az örömtől, amikor megtud­ta, hogy Romário kerül a csapathoz.“ Szerződtetése állati nagy hülyeség volt“-mondta a bolgár. Cruyff edző azonban tudta, mit csinál. „Azon ki­váló játékosok egyike, aki veszélyt jelenthet a légiósaink helyére. Sztoicskov, Laudrup, Koeman, nincs mese! Valaki lehet, hogy kimarad...“ A katalánok új vicce szerint ezt nem is lesz olyan túlontúl nehéz fe­ladat megoldani. A poén valahogy így szól: Romário vagy Sztoicskov marad ki, ez itt a kérdés, illetve de­hogyis kérdés! Egyikük úgy is mindig el lesz tiltva. Amióta a balkáni Spa­nyolországban játszik, hét piros és huszonnyolc sárga lapot kapott. A kis brazilt sem kell félteni, soro­zatban gyűjti be a büntetéseket és az eltiltásokat. Mert hol nagy han­gon gyalázza a bírókat, hol meg gát­lás nélkül pofon vágja az ellenfelet. Közben azért focizik is... Kíváncsian várjuk az idei világbaj­nokságot, hogy ott mit fog produkál­ni ez az enyhén szólva deviáns maga­tartásé csodálatos brazil. Tomi Vince Ő lehetett volna a Kincsem park sztárja. A március végi budapesti mezeifutó-vi- lágbajnokság első számú esélyeseként emlegették. Vezette az IAAF cross-so- rozatának pontversenyét. Miért ne in­dulhatna a döntőben is? - mérlegelte magában. Ráadásul kár lenne távol ma­radni olyankor, amikor duplán pontoz­nak és az összetett legjobbjai között 94 ezer dollárt osztanak szét. Abból a győztesnek is jut bőségesen... Ismael Kirui azonban előtte tett egy váratlan kitérőt. A pénz (vagy a mened­zserek hatalma?) a megengedettnél hosz- szabb ideig Európában tartotta. Elindult még Stockholmban is egy viadalon. Emiatt késve tért vissza az embai edző­táborba. Addigra összeállt a kenyai fu­tók vb-névsora. Nélküle. Gyorsan bo­csánatkérő sorokat írt a szövetségnek. A vezetők megkönyörültek rajta. Ha csapatban nem is, egyéniben utólag ne­vezték. Találtak tehát kiskaput a ver­senyszabályzatban, véltük az afrikai or­szágból érkező hírek alapján. Ezután mindenki azt hitte, Stuttgart legfiata­labb világbajnoka kipróbálhatja a ga­lopppálya füves terepét. Annál megle­pőbb válasz érkezett a Nemzetközi At­létikai Szövetségtől: nem fogadható el a határidőn túl beadott jelentkezés. Végül is Kirui ugyan akadt a kenyai csapatban, de ő Dominic névre hallgat, és kilenc évvel idősebb a még mindig junior korú Ismaelnél. A fiatal sztár hiányzása nem hagyta nyugodni az újságírókat. Mike Kosgei szövetségi ka­pitány csillapította kíváncsiságukat: „Nem neveztük, mert késve tért vissza európai turnéjáról. Hogy utólag jelentke­zett volna? Nem tudok róla. Nézzék. Amikor afelől kérdezősködött, miért maradt ki a csapatból, visszakérdeztem: «Mit csinálnál, ha nem lennél világhíres­ség, végiggürcölnéd az edzőtábort, aztán megjelenne valamelyik sztár, és közölné, szorítsanak neki helyet, mert meggon­dolta magát? Persze, valamelyik ismeretlen társa ro­vására történne mindez. Többet nem kel­lett erről szövegelnem. Észrevettem, megértette a dolgot. “ Kénytelen volt tudomásul venni, ezúttal nélküle zajlik a crossidény csúcs­eseménye. Ám a szabad téri versenyek java csak ezután következik, köztük az IAAF/Mobil Grand Prix-sorozat, amelyben alighanem visszatér földré­szünkre. Ha összejön, június elsején akár Pozsonyban is láthatjuk majd a ti­zenkilenc éves csodafutót. Tavaly ilyenkor még nemigen tartot­ták számon a sztárjelöltek között, ke­vésbé keresték az atlétapiacon a nagy versenyek rendezői. Igazi kiemelkedő eredménye Stuttgartig alig akadt, hisz koránál fogva többnyire a juniorok kö­zött versenyzett. Vannak is ebből az idő­szakból felfigyeltető sikerei: kilencven- egyben negyedikként ért célba a mezei- futó-vb-n, két év múlva megnyerte. Közben tízezren, majd ötezren korosz­tályában egy-egy világbajnoki ezüsté­remnek örülhetett. Aztán augusztusban egyszerre híressé vált. A stuttgarti atlétikai vb-n ötezer méteren mindenkit faképnél hagyott. Bitok, Skah, Gebrasilasie és a többi esé­lyes három és fél kilométeren át csak a hátát látta. Szökési kísérletét egyikük sem tudta megakadályozni. Pedig hány­szor tűnt úgy, Ismael összeroppan, és bevárja vetélytársait. Lábai azonban vit­ték előre, hihetetlen szívóssága nem hagyta cserben a célig. Utána elárulta, maga sem bízott benne, hogy végig ki­bírja. Ezek után időeredménye még in­kább meglepte: a 13:02,75 perc új junior világcsúcs. Mint mondta, nem taktiká­zott, csak egyszerűen nem szereti a kö- nyökölést, a lökdösődést, hát előre­ment. Hogy ne legyen az ellenfelek kö­zött. Utána már csak futnia kellett... Fivére ugyancsak nagymenő hosszú­távfutó. Vezetéknevük azonban nem árul el semmilyen családi kötődést. Ne­tán mostohatestvérek lennének? De­hogy... Richard Chelimo a változatosság kedvéért Stuttgartban a tízezer méter megtétele után állhatott fel a dobogóra, s bár Ismael nagyon szorított neki, báty­ja csak a harmadik fokozatra került. Bosszantja, ha eltérő nevükön csodál­koznak: „Nem értem az európaiakat meg az amerikaiakat. Mindig azt hi­szik, csupán az a normális, amit ők csi­nálnak. Én is mondhatnám: nini, milyen furcsa, hogy azonos vezetéknevük van a testvéreknek... “ Kenyában éppen az eltérő változat a természetes. Kirui úgy lehet Chelomo öccse, hogy az iskolai beíratáskor Ri­chard nagyapja, Ismael az apja nevét vette fel. Mert arrafelé az a szokás, hogy születéskor a kereszt- és vezeték­név mellé egy továbbit is kap a világra jött csecsemő. Aztán az iskoláskor kez­detén maga dönti el: apja, nagyapja vagy dédapja nevét kívánja-e használni. Ne­künk, európaiaknak valóban szokatlan lehetőség. Ismael junior világcsúcsideje eleve kí­nálja a kérdést: vajon mikor akar a ti­zenhárom percen belülre kerülni? „ Tízezren majd idősebb koromban sze­retnék versenyezni. Nagyobb esélyeim vannak a fele olyan hosszú távon. De azt sem viszem túlzásba. Vannak még ennél is rövidebb futószámok. Úgy ér­zem, képességeim adottak ötezren a ti­zenhárom percen belüli időre. Am ne kérdezzék, mikorra tervezem. Még a csillagokban van...“ Pozsonyban a Slovnaft ’94 GP-verse- nyen a férfiak leghosszabb távja három­ezer méter. Mintha az ötezertől kissé ódzkodó Kiruinak találták volna ki. De­cemberben már járt nálunk, júniusban futócipőben mutatkozhatna az Inter tar­tanpályáján. De mezítláb is megjelen­het, csak fusson. Hamár egyszer Buda­pesten hiába vártuk... J. Mészáros Károly Együtt a kenyai trió: középen a budapesti világbajnok, Sigei, jobbról a hiányzó Ismael, balról Dominic Kirui, aki eljött a magyar főváros­ba. (archív-felvétel) Romáriótól többnyire csak szabálytalanság árán tudják elvenni a labdát... ROMÁRIO

Next

/
Thumbnails
Contents