Vasárnap - családi magazin, 1994. január-június (27. évfolyam, 1-26. szám)
1994-04-24 / 17. szám
32 oldalas ingyenes színes MAGAZIN Heti tévéés rádióműsor KESERÉDES ÖRÖKSÉG Riportunk a 8. oldalon MAROKKÓI KIRÁNDULÁS Riportunk a magazin 4-5. oldalán CSALÁDI POPKLUB A magazin 25. oldalán 1994. április 24. XXVII. évfolyam Ára 9 korona Illusztráció: archívum Április 22. - világméretű környezetvédelmi akciónap: a Föld Napja. Társadalmi kezdeményezésként 1970-ben indult el az Egyesült Államokból; célja, hogy tiltakozó akciókkal hívják fel a figyelmet a környezet A KÖLNER STADT-ANZEIGER karikatúrája védelmének fontosságára köntörfalazzunk: élővilágunkat, természeti környezetünket felsőfokú veszélyhelyzet jellemzi; s ez immár rövid távon is tarthatatlan állapotot jelent. Tarthatatlant, mert a természet bőkezű, de törékeny az egyensúlya. Vannak küszöbök, amelyeket ha átlépünk, az életet kockáztatjuk. Csupán egyetlen példa: az üvegházeffektus; elvégre a légkör ózonjának folyamatos csökkenése minden élőlényre katasztrofális következményekkel járhat. Szerencsére, manapság már idehaza sem titok, hogy bátran nevezhetjük akár hínárcsapdának is honi környezetvédelmünk, pontosabban: környezeti ártalmaink mai állapotát. Évtizedeken át a kitágítást, a térnyerést, a mindent elsöprő ipartelepítést, a nagy és diadalmas természetlegyűrést, a mindenható párt diktálta in- tenzifikálást szajkózták a hatalmat bitorlók - ma viszont mindez bumerángként üt vissza. A kiirtott erdősávok hatására szikesedés, másutt belvizesedés kezdődött, amit még újabb nagyberuházások erőltetésével igyekeztek korrigálni az államkasszából és persze az adófizetők zsebéből. Másutt meg a böjti szelek jöttek. A pótolhatatlan termőtalajt vagonszám emelték fel, azután fullasztó porviharok söpörtek végig a tájon úgy átrendezve a körülményeket, ahogy a Szaharában vagy a Góbiban szokták. Hadd említsem pusztán két példáját a már megvalósult, vagy éppenséggel még csak megvalósítandó - korábban szocialista, újabban mélynemzeti - giagantomániának: 1) Bős; 2) egy, a Magas-tátrai Nemzeti Parkban megrendezendő téli olimpia megvalósításának agya- lágyult gondolata! Mindezt akkor, amikor javában hull ránk a savas eső, esetleges szmogriadó hírére kapjuk föl a fejünket, s vészesen pusztulnak oxigént adó erdeink. Hogy viszonyuljon hát a ma embere környezetünk siralmas állapotához? Szerintem: kezelje közérdekű magánügyként! A századvég emberének legégetőbb magánügye ugyanis milliók magányügye. Mindannyiunk célja olyan környezetben élni, amely a természet ősi tisztaságát őrzi. A nagyvárosok óriási sejtrendszerének részét alkotó lakótelepi lakásban éppen úgy, mint a kertes családi házban, ahol még jobban érzékelhető, ha elvész a környezet hamvas tisztasága, és a paradicsomi állapotot felváltja valami átmenet a gondozatlan dzsungel és a sivatag között. Ez az a pont, ahol a magánügy közüggyé válik. Olyan furcsa közüggyé, amely minden egyénnek megszabja a maga feladatát. Azért kinek- kinek a saját feladatát, mert sokszor ugyanazon a frontszakaszon védekezünk is, támadunk is. Sajnos, rengetegszer előfordul, hogy a védők és a támadók személye ugyanaz. Ezért nehéz különválasztani a magánérdeket a közérdektől, a magánügyet a közügytől. Mondjuk,van valakinek egy szépen gondozott kétszázöles telke, amelyre takaros hétvégi házat épít, de az építési törmeléket suttyomban kifuvarozza az erdő szélére, lerakja és otthagyja Isten nevében. A kétszáz négyszögölön példás rend és tisztaság uralkodik, a kétezer hektáros erdőt egy terjedelmes szemétkupac csúfítja mindaddig, mígnem a kupac egyre nagyobb lesz s halommá válik. A példa ragadós... Furcsa küzdelem ez, amelynek vannak szervezetei, s vannak szervezett ellenlábasai. És ha volt valaha sokfrontos küzdelem, akkor a természet és a környezet védelme az. Ebben a küzdelemben nincsenek megmerevedett harci szokások, esetleg „csak“ mélynemzeti szempontok vannak. Itt minden „ütközet“ egyéni fortélyok szerint megy végbe; itt a törvényekhez igazodva, de a helyszínen s az adott pillanatban kell kitalálni: hogyan és milyen fegyverrel hárítható el a környezetet romboló támadás. A tények, az adatok szárazak és kimagyarázhatatlanok. Vízzel elöntött tengerparti városok; a középkori járványok méreteivel és megállítha- tatlanságával terjed a bőrrák, a herpesz; a szürke hályog; aszály perzseli ki a búzatermő síkságokat; a világtengerek pótolhatatlan táplálékbázisa jórészt eltűnik; a halogénezett hidrogének hatására állandóan csökkenőben van a Földet védő ózonpajzs. Ezzel szemben: annak a pénznek a feléből, amelyet a világ naponta a fegyverekre költ, fedezni lehetne a trópusi erdők megmentésére kidolgozott nemzetközi akcióprogram teljes egyévi költségeit; kétnapi fegyverkezési kiadás összege elég lenne a sivatagosodás megfékezését célzó ENSZ-program egy évére; tíznapi katonai kiadásból tiszta vízhez juthatna az egész harmadik világ, ahol a betegségek 80 százalékát a vízszennyezés okozza; mindössze 10 órai fegyverkezésről kellene lemondani a családtervezés hatásos előmozdítása költségeinek előteremtéséhez. Úgy tűnik, ezek túlontúl bonyolult hadműveletek... Marad tehát a Földet óvó környezetvédők buzgólkodása, akik a pusztuló földön állva, kínlódva, állam- és nyelvhatárokon felülemelkedve, „szárnyatlan szárnyalással“ űzik a valameny- nyiünket fenyegető rosszat. Észérveik mellett legfőbb szövetségeseik a szavak: szétroncsolt és mérgekben fuldokló tájainkról, infarktushelyzetbe kényszerített folyónk partjairól, városaink elviselhetetlen betondzsungeléből, bizalmatlanságot gerjesztő atomerőművek közeléből ép és értelmes mondatokkal kell cselekvésre ösztönöznünk. Ki kell tartanunk; s ezzel egyenrangú kötelezettség, hogy a gyermekeinket szintén arra neveljük: ismerjék meg, szeressék, kíméljék, védelmezzék az erdőt, a folyók vizét, a levegő tisztaságát - az egész természetet. Akárcsak az életüket. Miklósi Péter LÉGSZOMJ
