Vasárnap - családi magazin, 1994. január-június (27. évfolyam, 1-26. szám)
1994-04-17 / 16. szám
EURÓPAIUL UTAZTAM - 130 KILOMÉTERT Hol az alagút vége? — Egyáltalán semmi, épp csak a menetjegy ára - válaszolta tavaly nyáron egy vasutas arra a kérdésemre: mi a különbség a nálunk újonnan bevezetett Eurocity-járatok és a hagyományos nemzetközi gyorsvonatok között. A minap meggyőződhettem róla, hogy eme állítása nem helytálló. Legalábbis a Hamburg-Budapest vonalon közlekedő, az Eurocity rendszerbe tartozó Hungária esetében nem. A fehér zokni kötelező Pozsonyból percnyi pontossággal indult Pest felé a Hungária. A fűikébe lépve alig hiszek a szememnek: ragyogó tisztaság fogad, s ez eléggé szokatlan dolog itt Kelet-Közép-Európában. Főleg mert másodosztályon utaztam. Még a berendezés is egészen rendhagyó: az ismert, négyszemélyes pad helyett három kényelmes ülésben foglalhatnak helyet az utasok. (Ez a hagyományos vonaton csak az első osztálynak dukál.) A plüsshuzaton nyoma sincs piszoknak; az ablak mellett pedig huzatnak. A csomagtartó átlátszó plexiüvegből készült, a formatervezett, félkör alakú asztalka kék-szürke intarziás. A ruhaakasztóról minden fülkében egy színes folyóirat is lóg. Nyilván unaloműzőnek, ha valakinek nem volt ideje újságot venni. Igaz, a reklámokkal jócskán megspékelt magazin németül íródott. A hangszóróból viszont három nyelven szólnak az utashoz. Alighogy elhagyjuk Pozsonyt, szlovák, német és magyar nyelven jelentik be az éppen elhagyott és a következő állomás nevét, s kívánnak mindenkinek kellemes utazást. Amint később a kalauztól megtudom, a szabályzat csak a szlovák és a német bejelentést írja elő, így a vonatvezető jóindulatán - és a nyelvtudásán - múlik, hogy magyarul is szólnak-e az utashoz. A kalauz harminc év körüli, elegánsan öltözött szimpatikus fiatalember. Az Eurocityn e tekintetben szigorúak az előírások. A fiatalember elmondja, hogy fehér ing, EC-emblémás nyakkendő, sőt, fehér zokni nélkül nem is léphetne szolgálatba! De nemcsak a külsőségekre adnak. Hogy az Eurocityn teljesíthessen szolgálatot - azon kívül, hogy érettségije van -, még legalább egy világnyelvet is beszélnie kell a kalauznak. Beszélgetőpartnerem jól beszél hát angolul, de a német sem jelent számára akadályt. Megtudtam tőle, hogy Szlovákiában tavaly áprilistól közlekednek ilyen nívós, német gyártmányú vagonok. Sajnos, mindössze két szerelvény - két irányban Hamburg és Budapest között. Később, egy vámostól, azt hallottam: Németországban ez már „lefutott” típus. Nehezen tudom elképzelni, hogy akkor milyen lehet ott a „menő”. Akár egy repülőgép Végighaladva az első osztályú részlegen, olyan érzésem támad, mintha repülőgép fedélzetén járnék. Itt ugyanis fülkék sincsenek, hanem kétfelől, az ablakok mentén, dupla sorban állnak a kényelmes és forgatható ülések. És ha az ember a szomszédjával kíván társalogni, nem kell a nyakát tekergetnie, hanem egyszerűen „fotelestül” feléje fordul... A toaletteken nincs nyoma a nálunk közlekedő szerelvények vécéin szokott bűznek. A mosdóvizet sem féllábon egyensúlyozva kell „pedálozni”. Gombnyomásra éppen annyi folyik ki egyszerre a csapból, amennyi egy kézmosáshoz elegendő. Az egyik folyosó végén egy különösen széles ajtón, a WC felirat alatt, tolókocsi rajza látható. Kíváncsiságból ide is benyitok. Nagyságát tekintve akár egy bérházi lakás fürdőszobája is lehetne: egy tolókocsi kényelmesen megfordulhat benne. Ennek az első osztályú vagonnak hiányzik az utolsó két széksora. Ez a rokkantak helye, itt három tolókocsi is kényelmesen elfér egymás mellett. Sajnos, a be- és kiszállásuk egyelőre még nem teljesen megoldott. Az erre szolgáló hidraulikus berendezéssel nincs felszerelve a vonat - világosít fel a kalauz. Telefonnal viszont igen: a hangulatos berendezésű étkezőkocsi mellett egy érmére működő telefonautomata található. Szlovákia területén, sajnos, nem használható; de nem azért, mert valutás érmével üzemeltethető, hanem mert hazánkban nincs kiépítve az ennek megfelelő távközlési hálózat. - Németországban rendesen működik, s Pesthez közeledve ismét bejön a szignál - magyarázza önkéntes kísérőm. Méghogy mi vagyunk Európa szívében?! Érsekújvár és Párkány között a belföldi forgalom egyébként kizárt. Újvárban felszállnak a határőrök és a vámosok; de ebben a környezetben mintha ők sem lennének annyira marconák. Az ilyen vonatokon talán ez a viselkedés a normális? Én legalábbis úgy éreztem: végre egyszer „európaiul” utazom! Messze még Kurópa Másnap rögvest tapasztalnom kellett: mi egyelőre messze vagyunk még Európától. Erről Pozsonyba visszatérőben bizonyosodtam meg - sokadszor. Pedig megint egy „nemzetközi” járattal utaztam: a Párkány-Bohumín vonalon közlekedő gyorssal. A másodosztályú vagonok szokás szerint tömve voltak, a kalauz nyegle, aki arrogánsán utasította rendre a zsúfolt másodosztályról az elsőosztály fülkéibe telepedőket. Néhá- nyan a veszekedést kerülendő, itt is inkább a folyosón állva folytatták az utat, de a két-hároméves gyerekével utazó fiatalasszony inkább megfizeti az első osztályú pótlékot. És a nyugdíjas anyjával együtt utazó fiatalasszony szintén. A kalauz nagy kegyesen kiállítja nekik a jegyeket, persze, a kezelési pótlékot is beleszámítva. Nem is lenne ebben semmi különös - hiszen ez a normális eljárás - ha nem éreztetné olyan pökhendi módon, hogy ki parancsol itt. A mitugrász kalauz odébbáll, s az utasok némi morgolódás után talán napirendre is térnének az eset felett, ha a nyugdíjas néni lánya nem sokallná a kifizetett pótlékot. Meg is állítja a kis idő múlva visszafelé igyekvő jegykezelőt. Annak pedig, csodák csodájára, egyszeriben elillan a nagy hangja, és a nagy melegre hivatkozva, a szomszéd vagonba hívja az asszonyt, hogy ott vitassák meg a problémát. Már el is tűnik, úgyhogy a fiatalasszony kénytelen utána sietni. Visszatérve elújságolja, hogy a kalauz beismerte „tévedését”, majdnem a dupláját számlázta. A fiatalasszony pedig fogadkozik, hogy bepanaszolja az illetőt. Hát kérem, ez itt Európa közepe. Utólag elárulom: az Eurocityre én bármiféle jegy nélkül szálltam fel. A kalauz azonban kellemetlenkedő megjegyzések nélkül, készségesen kiállította jegyemet. Persze, kezelési pótlékkal, de ő éppen annyit kért, amennyi dukált. És közben egyáltalán nem igyekezett olyan benyomást kelteni, mintha az utasok lennének a kalauzért, s nem fordítva. Talán ezt a színvonalat kellene egyszer elérnünk. Nemcsak a Hamburg-Budapest járaton. Gaál László T i avaly olyan kellemesen éreztem magam Párkányban a Fő utcai Molnár Vendéglőben, mint a háború utáni évtizedekben a pozsonyi kávéházakban, ahol a tollforgató egy-két kávé mellett órák hosszat írhatta riportjait, felesleges zavarás nélkül... Most viszont meglepetés fogad a két részre osztott vendéglőben. Üres a söntés és az éttermes kávéház is. A pult mögött unatkozó fiatal pincérlány az első pillanatban úgy tekint rám, mintha arról vallatna: mit is keresek náluk? Már nem főznek, sőt, kávéról sem gondoskodtak. Mi történt? Tulajdonoscsere lesz? A város legforgalmasabb utcájában sem ment az üzlet? Ő csak a vállát vonogatja. Mit is mondhatna... A mai, anyagilag szűkös időkben az emberek inkább a kocsmában isszák meg az egy-két koronával olcsóbb sörüket.- Ha egy pohár tonikot kaphatnék, beülhetek a kávéházba?- Csak menjen be nyugodtan, maga lesz az egyedüli vendégünk - mondja mosolyogva a szép szemű, nyílt tekintetű lány. Örülök, hogy egy régi vágású, hosszúkás kávéházi asztal mellé ülhetek. Megkapom az üdítőt, s egyik cigarettáról a másikra gyújtva jegyzetelek. A pincérlány a söntésből amikor elvégeztük az iskolát, szélnek eresztettek bennünket, menjünk, ahová tudunk. Sokan munkanélküliek lettünk. És amikor letelt a segélyezés időszaka, még örültem, hogy tavaly, a szakma kitanulása nélkül, pincérlány lehettem... Magam elé teszem a sebtében piros tollal teleírt papírlapot. Soraiban egy-két helyesírási hibát fedezek fel. Kapkodva írhatta, csakhogy mielőbb papírra vesse? De más oka van ennek. Mondja is: A pincérlány, aki verseket ír nyíló bejáratnál tekintget az asztalom felé. Amikor hamutartót cserél, kíváncsian érdeklődik:- Szabad megkérdeznem, mit ír?- Újságíró vagyok. Átutazóban vagyok, s itt dolgozhatok is...- Én meg verseket írok... Nagyon szeretem a költeményeket. Már alapiskolásként eljutottam a szavalóversenyekre, ahonnan díjakkal jöttem haza. Középiskolásként is ott álltam a dobogókon. Például Kassán, egy országos versenyen. Ott szokatlan dolog történt velem, amikor elhangzott a nevem: Tóth Anita következik! Fölmentem a színpadra, maghajoltam és szokás szerint be- mondtam a szerző nevét: Tóth Anita... Lentről figyelmeztettek: - Nem kell megismételnie a nevét! - Bocsánatot kérek, én a nevemet csak azért mondtam be, hogy elszavalhassam a saját versemet...- Hogy fogadták szavalatát?- Az első-díjjal!- Miről ír verseiben?- Ami az életben történik. A szerelemről, az évszakokról, de arról is, ami aggaszt... Ha marad még, akkor leírom magának az egyik új versemet... Percek múltán piros tollal teleírt papírlapot tesz elém:- A barátnőmről írtam. A címe: A vádlottak padján... Tóth Anita most is fejből mondja el versét, mintha a színpadon állna.- Milyen szavalóverseny volt akkor Kassán?- A vasutas fiatalok országos versenye.- Pincérlányként hogy került a vasutasokhoz?- Nem a vendéglátóipari szakmát tanultam. A trencséni vasúti szakközépiskolába jártam. Minden álmom az volt, hogy vasúti bemondó, operátor legyek, hogy olyan szakmában dolgozhassak, ahol beszélni kell, ahol a hangomat használhatom.... Sajnos, ez nem sikerült. Két éve,- A szüleim szlovák iskolába járattak...- Ott aligha tanulhatta meg a magyar írást, a nyelvtant...- Édesanyám tanított meg a magyar betűvetésre. Ő szokta kijavítani az írásaimat. Most nem tehettem eléje... Az édesanyja varrónő, az édesapja a lakásszövetkezeméi dolgozik. Az egy évvel idősebb bátyja pincér a billiárdteremben.- Magának mikor lett szenvedélye a versírás?- Öt-hat éve. A szüleim sokáig nem is tudták, hogy verseket írok. Egyszer aztán anyu elé tettem a teleírt papírlapokat: Ezeket én írtam magyarul! Biztattak, ne hagyjam abba! Hogy is tudnám abbahagyni, ha kikívánkozik belőlem?! Olvasni is nagyon szeretek... Júlia-regényeket, Agatha Christie könyveit... Anitának mást is olvasnia kellene. Sok szép magyar regényt, sok-sok magyar költőt, hogy gazdagíthassa nyelvezetét. Annál inkább, mert benne megvan az akarat, érzi a kötődést, a gyökerekhez való ösztönös ragaszkodást. És ez már egyben kapaszkodás is, hogy teljes értékűnek érezhesse magát abban a közösségben, amelyhez tartozik.- Ha a szülein kívül másoknak is megmutatja verseit, nyilván a városban is találhat támogatókat. És a Csemadokban is szavalhat, talán a saját verseivel is felléphet... Hirtelen két név jut az eszembe, akiktől tanácsot kérhetne. Egy jegyzetlapra leírom az ottani magyar gimnázium két tanárának nevét. Tóth Anita megígéri, hogy felkeresi őket. Így hát a tanár urak ne nehezteljenek rám, ha váratlanul betoppan hozzájuk ez a szép szemű, nyílt tekintetű „kislány”. Szüksége van az útbaigazításukra, hogy magyarként is megtalálja helyét az életben. Hogy visszatalálhasson a gyökerekhez. Petrőci Bálint (A szerzőfevétele) (Méry Gábor felvétele) RIPORT 1994. április 17.
