Vasárnap - családi magazin, 1994. január-június (27. évfolyam, 1-26. szám)
1994-04-10 / 15. szám
Tüske Kertiék üzenik Karisruhéból A Magyar iskolából indult című riportsorozatot Élesztős Pál docens bemutatásával kezdtem. Beszélgetésünk során egy számunkra nem mindennapi, érdekes, „nyugati” jelenségre is felhívta a figyelmemet. A Rimaszombatból származó Kerti Ádám barátjával hozakodott elő, aki „annak idején” még a Német Demokratikus Köztársaságban szerezte meg gépészmérnöki végzettségét. Ott meg is nősült, egy hasonló szakmát tanuló német lányt vett el feleségül. Azután Szlovákiában kezdték el pályafutásukat. Mindketten a Csöllei Mezőgazdasági Kutatóintézetben dolgoztak. És ott volt alkalmazásban Élesztős Pál felesége is, aki kutatómérnökként kombájnok, szénagyűjtő berendezések tervezésén fáradozott. Kertiék és Élesztősék között jó barátság alakult ki; s ez azután sem szűnt meg, amikor Kertiék a nyolcvanas évek elején Nyugat-Németországba emigráltak. A határvidéken, a Franciaországhoz közeli Karlsuhé- ban telepedtek le. Leveleztek egymással, a rendszerváltás után pedig újra személyesen is találkozhattak.- Kertiék nemzetiségileg vegyes lakosságú területen élnek - mondja Élesztős Pál. - Német földön sok a francia, a határon túl, a franciák között viszont sok a német. Ádám barátom elújságolta, hogy nincs ott bonyodalom vagy viszály, a német érti a francia szót, a francia meg a németet. A határon innen és túl is ahhoz az íratlan törvényhez tartják magukat, hogy elsajátítják egymás nyelvét. Kertiék gyermekei a németen kívül nemcsak az angolt, hanem a franciát is megtanulták, hogy az ott élő emberek ne idegenként tekintsenek egymásra, mert abban a világban, a többségben élők, nem iktatják törvénybe az állam hivatalos nyelvének kötelező használatát. Mondta is a Karlsruhé- ban lakó Kerti Ádám: milyen jó lenne, ha ez a nyugati szokás nálunk is elterjedne! Nos, ha elterjedne, értelmét veszítené a melldöngetésekkel kierőszakolt nyelvtörvény. Helyét a sokkal nagyobb értékű, íratlan törvény foglalná el, amelyet a nemzetiségileg vegyesen lakott területen élők kölcsönösen alakítanának ki. Ha a magyar nem értené a szlovák szót, a hivatali tisztségben levő szlovák megértőén, magyarul szólalna meg - és fordítva, a magyar szlovákul. A tisztségbe került magyarokkal nincs is baj, hiszen jól ismerik a többségi nemzethez tartozók nyelvét. Az ő esetükben az a hivatalos nyelv, amelyen hozzájuk szól az ember. De ezt nemigen mondhatjuk el azokról, akik a hivatalos államnyelv kizárólagos használatához ragaszkodnak. Egyébként Karlsruhe, ahol Kertiék élnek, közel fekszik Strasbo- urghoz. Ez a város számunkra is az Európába vezető út jelképe. Hogy ott, az Európa Tanácsban, Szlovákia is meleg fészket alakíthasson ki magának, jó lenne megfogadni Kerti Ádám „ajánlását” is: éljünk úgy, mint a német-francia nyelvhatáron élnek az emberek! Mert Strasbourgból figyelemmel kísérik, hogy nálunk is betartják-e az európai mércét?! (petrőci) Hét Oscar-díjat kapott a film, mely az emberiség történelmének egyik legtragikusabb fejezetéről,a Holocaustról készült. A filmen feldolgozott eseményeknek ma is élő tanúi vallanak a \lasarnap olvasóinak az ötven évvel ezelőtt történt borzalmakról. Világszerte nagy várakozás előzte meg a híres amerikai rendező, Steven Spielberg legújabb filmjének, a Schindler-listának bemutatóját. Annál is inkább, mert Spielberg ezúttal szokatlan témát választott: a náci koncentrációs táborok poklát kísérelte meg filmre vinni - a lehető legélethűbben. A szudétenémet vállalkozó, Oskar Schindler története a valóságon alapszik. Ez a gátlástalan pénzhaj hász, szoknyabolond náci arra használta fel öszeköttetéseit, hogy megmentsen a biztos haláltól 1200 zsidót, krakkói edénygyárának „nélkülözhetetlen” munkásait, öregeket, nőket, gyerekeket, akik különben sorstársaikhoz hasonlóan Auschwitz gázkamráiban pusztultak volna el. Csöppet sem veszélytelen kalandjában ellenfele a krakkó-plaszovi koncentrációs tábor pszichopata parancsnoka lett, akinek egyebek között az volt a kedvenc időtöltése, hogy villája erkélyéről lőtt célba a tábor szerencsétlen foglyaira. A film, mely fekete-fehér technikával készült, dokumentumszerű hitelességgel adja vissza a plaszovi tábor lakóinak tragikus történetét. Mégis akadtak, akik kételkedtek a történet valóságosságában, noha a Schindler-listán szereplők közül mind a mai napig többen tudják bizonyítani: valóban Oskar Schindlernek köszönhetően élték túl azt a poklot, amelyet a plaszovi tábor jelentett. Az ott elkövetett rémtetteknek Dél-Szlovákiából is voltak szenvedő alanyai. A Dunaszerdahelyről 1944. június 15-én deportált mintegy 2000 zsidó közül többen, főleg fiatal lányok, asszonyok éppen ebben a lágerben kezdték kálváriájukat. Közöttük volt Kardosné Kohn Erzsébet, a Blau nővérek, Sarolta és Zsuzsa, valamint a Weiss testvérek, Rozália és Ilona.- Az utat lezárt tehervagonokban tettük meg - emlékszik vissza a kezdetekre Kohn Erzsébet. - A vagonok ajtaját csak a birkenaui pályaudvaron nyitották ki, ahol mindjárt megkezdődött a szelektálás. Ott állt szétvetett lábakkal, csillogó csizmában egy magas, 30 év körüli férfi. Ő volt Mengele. Édesanyámat, akinek karján ott volt a nagynéném gyereke, azonnal a bal oldalra küldte. Engem, mivel nagyon vézna gyerek voltam, szintén utána küldött, de akkor édesanyám azt mondta: menjek át a nővéremhez, én pedig nem kérdeztem semmit, csak átmentem a jobb oldalra. Édesapámat 13 éves öcsémmel együtt szintén a bal oldalra irányították. Amikor nem akartunk elválni, azzal nyugtattak, hogy majd este találkozunk. Soha többé nem láttuk egymást. Bennünket a fürdőbe hajtottak, ahol le kellett vetkőznünk meztelenre, fertőtlenítettek, szőrtelínetettek és kopaszra nyírtak bennünket, odalöktek valami ruhafélét, és behajtottak a barakkba. A megaláztatástól, a félelemtől szinte megbénultunk. Körülbelül két hét elteltével, egy este, berontottak a barakkba az SS-ek. Ütlegelés és ordítozás közepette kihajtottak bennünket az udvarra, és még akkor éjjel elvittek Krakkóba, a plaszovi táborba. Itt szinte minden úgy történt, ahogy azt a fdm bemutatja. Ugyanúgy kínoztak bennünket, ugyanúgy ke- gyetlenkedtek velünk. Egy építkezésen dolgoztunk, de a munkáknak nem volt semmi értelme. Csak azért dolgoztattak bennünket, hogy elpusztuljunk. bort bővíthessék. Nekünk a lebontott kődarabokat kellett elszállítani. Nemcsak a munka volt nehéz, a körülmények is keservesek voltak. Teljesen le- kopaszítva, egy szál ruhában dolgoztunk a tűző napon és zuhogó esőben. Állandóan korbácsos felügyelő állt felettünk, aki nem sajnálta használni pálcáját, ha úgy látta, nem igyekszünk eléggé. Teljesen ki voltunk szolgáltatva. Soha nem tudhattuk, mikor büntetnek meg, vagy mikor visznek el bennünket. Este, munka után, és reggelente a sora- kozón rendszeres volt a tizedelés. Nappal, munka közben nem volt ritkaság, hogy a henyélőket egyszerűen lelőtték, vagy rájuk engedték a kutyákat, amelyek úgy voltak beidomítva, hogy a nőknek a mellét tépték le... A lágerparancsnok a szemközti hegyről fehér lovon ülve figyelt bennünket, s ha valamelyik fogoly munkája nem tetszett neki, ráuszította a kutyáját. Idővel mindent sítási számmal... Hasonlóképp érezte Blau Sarolta is, aki húgával, Zsuzsával együtt élte át Plaszovot.- Tizenegy hónapig tartó lágeréletünknek ez volt az első állomása. Kubikosmunkát végeztettek velünk, egy dombot bontattak el velünk, hogy a táAkik visszatértek karjukon a soha el nem tüntethető azono(Archívunt és Méry Gábor felvétele) megszoktunk. Az állandó éhezést, a kiszolgáltatottságot. Már a haláltól sem féltünk. Tudtuk, hogy a mieink már nem élnek. Ezt megmondták a már régebben ott-tartózkodó lengyelek, mikor megérkeztünk: „Hát nem látjátok a lánA Weiss-nó'vérek, a felvétel 1943. februárjában készült Dunaszerdahelyen gokat? Ott mind a mieinket égetik...” Nekünk a húgommal az volt a szerencsénk, hogy egész idő alatt együtt voltunk, tartottuk egymásban a lelket, mert bizony sokan kivetkőztek emberi mivoltukból. Megtörtént, hogy anya és leánya esett egymásnak egy darabka kenyér miatt. Tudom, vannak, akik azt mondják, ez nem volt igaz. Mert nem lehetséges, hogy ilyesmi civilizált emberekkel megtörténhessen. Én ezeket a kétkedőket csupán egy hónapra küldeném el egy ilyen lágerbe, hogy a saját bőrükön érezzék, mi volt az. Persze, a hitet- lenkedőket is meg lehet érteni: mert ha az ember józan ásszal gondolkodik, azt mondja: ez valóban hihetetlen. Mégis igaz volt. Mert voltunk jópáran, akik végigéltük. Mint például Weiss Ilona és nővére Rozália, akiket 15, illetve 17 évesen vittek el a családjukkal együtt. Csupán ők ketten tértek vissza.- Azt nem lehet elmondani, mennyi megaláztatásban, kínzásban, szenvedésben volt részünk - mondja a most 67 éves Rozália asszony. - Nem embereknek, állatoknak néztek bennünket, és úgy is bántak velünk. Mindenéit büntettek. Egyszer például azért vertek meg, mert levágtam a darócruhám alját, hogy a levágott darabkával össze tudjam fogni a derekamon. A munkában kődarabokat kellett egymásnak adogatni, de nekem el voltak halva az ujjaim, így minduntalan elejtettem azokat. A felügyelő ezt szabotázsnak vette, és kegyetlenül összevert. Ütött, rúgott, ahol ért. A ká- pók általában lengyelek voltak, de voltak zsidó felügyelők is, akik éppen úgy kegyetlenkedtek velünk, mint a lengyelek vagy a németek. A mi kápónk egy Dzsoni nevezetű cseh zsidó volt, aki - amikor megjelent a lágerparancsnok -, mintha megvadult volna. Ütött, rúgott mindenkit, mintha ki akart volna tűnni, hogy ő milyen jól teljesíti feladatát. Most már tudom: ő is az életéért küzdött.- Soha nem felejtem el, mennyit fáztunk, éheztünk a táborban - meséli Rozália asszony húga, Weiss Ilona. - Enni csak reggel és este kaptunk, mikor visszajöttünk a munkából. A kenyér mintha fűrészporból lett volna. A levest fűből főzték. A hidegben elfagytak az erek a lábamban, emiatt már 22 éve rokkantnyugdíjas vagyok. Ma már hihetetlennek tűnik, mi mindent kellett végigszenvednünk. Hogy túléltük, egymásnak köszönhetjük. Mindig az evett közülünk, aki rosszabb állapotban volt, nehogy kórházba kerüljön, mert az egyet jelentett a halállal.- Nem mintha reszkettünk volna az életünkért - teszi hozzá Weiss Rozália. - Nem féltünk a haláltól. Ha jöttek a repülők, azért imádkoztunk, hogy lecsapjon közénk a bomba, mert ott annyira elviselhetetlen volt az élet. Mégis kibírtuk. Igaz, sokan meghaltak. Talán a tizede sem jött haza annak a kétezer embernek, akit Dunaszerdahelyről vittek el. A többségük már a Birkenauba való megérkezése napján a gázba került. Ezek után nem értem, hogyan mondhatja valaki, nem voltak koncentrációs táborok, nem voltak gázkamrák. Mi tudjuk csak igazán, mennyire voltak... Plaszov, Auschwitz, Dachau, Ber- gen-Belsen túlélői még itt vannak közöttünk, igaz, egyre kevesebben. Róluk szól Spielberg filmje. A valóságról, amit egyesek szeretnének meg nem történtté tenni. Egy németországi városkában, a fdm bemutatójának napján, bombariadó miatt ki kellett üríteni a mozitermet. Bombát ugyan nem talált a rendőrség, de ez az incidens is azt bizonyítja: vannak, akik számára a második világháború még mindig nem ért véget... S. Forgott Szilvia RIPORT \ 1994. április 10. l/BSár/TBp „M inden úgy történt, ahogy a filmben...”
