Vasárnap - családi magazin, 1994. január-június (27. évfolyam, 1-26. szám)

1994-04-10 / 15. szám

vasárnap 1994. április 10. riport Ba logh Mária 1994. február 11-én egészségesen, kiegyensúlyo­zottan vonult be az érsekújvári kórház szülészetére, hogy világra hozza második gyermekét. Férjétől és 11 éves kisfiától azzal bú­csúzott, hogy nemsokára ismét együtt lesznek. Négyen. A való­ságban soha többé nem találkoztak. Másnap, február 12-én, az 56 centiméteres és 4,65 kg súlyú magzat szülés közben megfulladt, az anya pedig belehalt a szülést követő komplikációba. A 38 éves Balogh Mária és a kis Tamás azóta már a köbölkúti temetőben alussza örök álmát. A búcsúztatásukon megjelentek - több szá­zan voltak - leplezetlen haraggal orvosi felelőtlenségről, műhibá­ról beszéltek. Balogh István, a megözvegyült férj - noha tudja: fe­leségét és kisfiát nem támaszthatja fel - úgy érzi, hogy a többi szülő nő érdekében nem hallgathat. megbeszélésre nem hívta meg a szülést levezető orvosokat, az egy szakvizsgával rendelkező dr. H-t és a tapasztalt dr. F. K.-t. Csak azt bizonygatták, hogy a szülés normálisan megindult. A feleségem szo­batársnőitől viszont tudom, hogy hajnali kettőtől reggel nyolcig, amikor a jóslási fájdalmak jelentkeztek, injekciókkal siet­tették a folyamatot. Az ultrahangos ki­vizsgálás utalt a magzat nagyságára, s ha az ügyeletes orvosok vették volna a fárad­ságot, hogy átnézzék a szülésre váró kis­mama kórlapját, lett volna rá idejük, hogy észrevegyék: 11 évvel ezelőtt vákuummal szült, a vérzés miatt problémái voltak, Ráadásul én a szülés kezdetekor nem is voltam jelen, az eseménynek tehát csak közvetett résztvevője voltam. Noha 25 éves gyakorlattal rendelkezem, ilyen eset­tel még nem találkoztam. Sajnálatos, hogy így alakultak a dolgok.- Miért nem vették figyelembe a rizi­kófaktorokat? Miért nem alkalmaztak császármetszést?- Ugyan kérem, minek?! Mi indokolta volna? A szülés megindult, a medence tá­gulása megfelelő volt.- Mit szól ahhoz, hogy önről és fiatal kollégájáról az a hír járja, hogy munka­időben nem vetik meg az alkoholt?- Vizsgálatot indíttatok annak megállapí­tására, hogy a szülést levezető orvosok valóban mindent megtettek-e annak érde­kében, hogy a gyermekem világrajöttét megkönnyítsék. Szerintem kötelességmu­lasztás történt: a szülészek nem vették fi­gyelembe azokat a rizikófaktorokat, ame­lyek a császármetszés szükségességére utalak. Ráadásul az a meggyőződésem, hogy a doktor urak nem voltak józanok... Mindez nagyon is összefügg egymással... Félek, hogy a szélmalomharcom sikerte­len lesz, mert nem foglaltam le azonnal a feleségem kórlapját, illetve a szülés lefo­lyásáról készített jelentést. Nem vagyok orvos, hanem csak biológia szakos peda­gógus, de mindig az embertan érdekelt a legjobban. Amikor bekövetkezett a tragé­dia, áttanulmányoztam a szakkönyveket, hiszen tudni akartam, mi miért követke­zett be. Ezért állíthatom: ha Marika csá­szármetszéssel hozhatta volna világra gyermekünket, ma együtt lehetne a csa­lád... A feleségem ugyanis nemcsak a ko­ra miatt számított veszélyeztetett terhes­nek. Balogh István elmondta, hogy az első gyermekükkel várandós feleségének EPH-gesztózisa és magas vérnyomása volt. Tudták, hogy a vércsoportja RH-ne- gatív, s amikor a szűk medencéje miatt csak nehezen (vákuum segítségével) tudta világra hozni az újszülöttet, huzamosabb ideig szorult orvosi ellátásra. A szülők legnagyobb bánatára a szellemileg ép kisfiú veleszületett rendellenességgel jött világra, aminek következtében fokozot­tabb gondoskodást igényelt és igényel majd élete végéig. Nem csoda hát, hogy a házaspár további gyerekre vágyott. Más­fél évvel ezelőtt fel is csillant a remény, de a terhesség spontán vetéléssel végződött.- Amikor Marika újra várandós lett, semmit sem bíztunk a véletlenre. Tudato­san készült az anyaságra: egészségesen étkezett, tornázott, s ami a lényeg, rend­szeresen látogatta a terhességgondozási tanácsadót. Kiváló közérzete ellenére magzatvízelemzésnek vetette alá magát, és mindketten genetikai kivizsgáláson is részt vettünk. Megállapították, hogy a magzat ép, egészséges és hímnemű. Mari­ka hét hónapon át rendszeresen dr. G.I. orvosnőhöz járt, akiben határtalanul meg­bízott. A szülés terminusát az orvosnő február tizedikére határozta meg, de mert Tamáska addig a napig mégsem akart vi­lágra jönni, abban egyeztek meg, hogy másnap, február 11-én, befekszik a szülé­szetre. Reggel azzal kísértem be, hogy délután telefonon jelentkezem. így is tör­tént. Az ügyeletes orvos közölte, hogy a kismamának még nincsenek szülési fáj­A kettős halál oka: dalmai, s legyek nyugodt, „eltart egy ide­ig”, amíg szülni kezd. Amikor szombaton délben felhívtak a kórházból, éppen nem voltam odahaza. Hazaérve azonnal az egyik ismerős orvos számát tárcsáztam, de nem sikerült beszélnem vele. Ideges lettem, a 11 éves fiammal bevágódtunk hát az autóba és Újvárba hajtottunk. Dr. Bauer Ferenc, az újszülött osztály főorvo­sa közölte, hogy Tamás meghalt! Később megtudtam, hogy a feleségem állapota szintén súlyos. Kérdezősködésemre végül valaki a harmadik emeletről a másodikra küldött, ám ott sem állt szóba velem sen­ki. Az osztályra vezető ajtó előtt toporog­tam. Mellettem több orvos járt fel-alá, ügyet sem vetve rám. Nagyon fura érzés kerített hatalmába. Közel háromnegyedó­rás várakozás után dr. Július Lintner, a nőgyógyászati-szülészeti osztály főorvosa és két kollégája - dr.S. és dr. F.K. - kö­zölték velem feleségem halálhírét. Ügy magyarázták, hogy a gyermekem képtelen volt a világra jönni, hiába próbálkoztak vákuummal, a medencében fennakadt a válla, s amikor megfordították, a köldök- zsinór beszorulása a magzat fulladását okozta. Azt is mondták, hogy Marika 11 óra 40 percig jól érezte magát. Állítólag 11-kor indították el a szülést, de azután mellkasi fájdalmakra, tüdőszúrásra kez­dett panaszkodni. Sem az infúziók, sem a két liter vér nem segített rajta, és 13.50- kor meghalt. A halál a tüdőembóliát kö­vető elvérzés miatt állt be. Az embólia ki­alakulásának okát akkor csak feltételez­ték: Marika vérébe levegő vagy vérrög került, illetve felszívódott a magzatvíz. Én az ügyeletes orvosnak, dr. F. K.-nak csak néhány kérdést tettem fel. Például azt, ő kitől vette át reggel a szolgálatot? Azt felelte, nem emlékszik rá, de már fon­tosabb kérdésekre sem tudott válaszolni. Az volt a benyomásom, hogy nem józan; hétfőre találkozót beszéltünk meg, hogy közölhessék a halál pontos okát. Balogh István a hétfői megbeszélésre felkészült: laikusként felsorolta azokat az okokat, amelyek - az irodalom szerint is - a császármetszés elvégzését indokolták volna. A főorvos, illetve dr. S. és dr. G. I. hiába magyarázták a megrendült féijnek, hogy a sajnálatos tragédiáért nem felelős senki, ő másképp látta - és látja a dolgo­kat ma is:- Furcsának tartom, hogy a főorvos e hogy keskeny a medencéje, hogy 38 éves... Persze, mindehhez józan fejre lett volna szükség... A megözvegyült férj ezután a kórház igazgatójánál is meghallgatást kért, és fel­kereste a kórház jogi tanácsadóját is. Az igazgatónál sem találkozott a szülést leve­Balogh István (Fotó: Méry Gábor) zető orvosokkal. Amikor az asztalon meglátta felesége kórlapját, rádöbbent, hogy előbb kellett volna azt szemrevéte­leznie, hiszen az eltelt öt nap alatt, utólag, bárki bármit beleírhatott. Az igazgató em­berileg sok mindenben egyetértett Balogh Istvánnal. Közölte, hogy az osztályon ren­det kell teremteni és intézkedni fog. ígére­tet tett arra is: az ügyet alaposan kivizs­gáltatja és szakértői bizottságot állít fel. A riporternek nincs oka kételkedni Ba­logh István szavainak igazában. Ennek el­lenére a műhiba, az orvosi mulasztás, az esetleges ittasság vádját bizonyítani kell(ene). Az ügy kapcsán felkerestem hát az oly sokat emlegetett szülészeket, dr. F. K.-t és dr. H-t. Szerencsém volt, mindketten ügyeltek. Dr. F. K. azonban nem volt hajlandó nyilatkozni. Azzal utasított el, hogy ép­pen lefekvéshez készülődik, de aztán mégis „kommentálta” az esetet: - A vizs­gálótiszt, illetve az ügyész jogosult arra, hogy kérdéseket tegyen fel. A laikus, te­hát az újságíró sem értheti, mi történt. Meg kell várni a részletes kórbonctani je­lentést, abból majd kiderül, vétettünk-e?- A városban sok mindent összehordanak az emberek. Azt aján- lom, ne foglalkozzanak az üggyel addig, amíg a szakértői bizott­ság nem dönt. Én tudom, hogy miért halt meg az anya, ott voltam a boncolásnál. Az ott rögzített adatokat a számítógé­pemben tárolom. Amikor közöltem vele, hogy felkere­sem dr. H.-t is, türelemre intett, s telefo­non átüzent kollégájáért - akitől szintén nem tudtam meg semmit. Dr. F. K. ugyanis megtiltotta neki, hogy nyilatkoz­zon. Néhány perces rábeszélés után - amikor végre úgy tűnt, hogy a lassan, ál­mosan reagáló orvost mégis szóra bírom - továbbra is dr. F. K. válaszolt.- Ön netán dr. H. szóvivője? - szakítot­tam félbe szakmai kiselőadását.- A kolléga fiatal még, nincs mondani­valója. A riporter nem fogadhatja el csak Ba­logh István esetmagyarázatát; nem nyu­godhat bele az említett orvosok felszínes, hézagos helyzetelemzésébe - ám a meg­érzéseire sem hagyatkozhat. Bizonyíté­kokra van szüksége ahhoz, hogy néven nevezhesse mindazokat, akik miatt két ember meghalt.- Kiderülhet az igazság? - szegeztem hát kérdésemet az érsekújvári kórház igazgatójának.- Szeretném, ha fény derülne erre a saj­nálatos, szerencsére, ritkaságszámba menő esetre. A főorvos részletesen tájé­koztatott, kezemben van dr. F. K. számí­tógépes feljegyzése a szülés egyes fázisai­nak pontos leírásáról, a beavatkozások menetéről. Megérkezett a részletes kór­bonctani jelentés is. A rendelkezésre álló iratokat egy szakértői bizottság tagja fog­ja felülvizsgálni és megállapítja: történt-e mulasztás a szülés levezetésekor? Engem az érdekel, s arra kérek választ, - hangsú­lyozta dr. Tibor Öuriä -, vajon a spontán szülés választása helyett indokolt lett vol- na-e császármetszést alkalmazni? Balogh úr ugyanis panaszt tett, hiszen laikusként úgy véli, ha ezt az eljárást választják az orvosok, megelőzhető lett volna a tragé­dia. Mi tagadás, belgyógyászként én is így gondolom. Tény viszont, a szülészek azt állítják, semmi nem utalt arra, hogy a magzat, noha nagy volt, nem tud világra jönni... Amikor az igazgatónak beszámoltam az orvosokkal folytatott beszélgetésről és a gyanúmról, hogy nem tűntek józannak, ő nem csodálkozott. Sok mindenről tud, sok mindent hallott, de bizonyítékok hí­ján...- Etikusnak tartja dr. G. I. eljárását, aki annak ellenére, hogy Balogh Mária határ­talanul megbízott benne, s előzetesen be­leegyezett abba, hogy a szülést levezeti, „cserbenhagyta” a 38 éves asszonyt?- E kérdés megvitatására felkértem a regionális orvosi kamara tagjait. Meg kell vitatni, hogy az orvosnő - noha a terhes­ségi könyvben megjelölte az előző terhes­ségkor fellépő valamennyi rendellenessé­get, s Balogh Máriát veszélyeztetett ter­hesként tartotta nyilván - miért nem jelöl­te meg, hogy esetleg a császármetszést javasolja. Döntsenek a szakértők. A kettős halállal végződő szülés kap­csán kötelességemnek éreztem megszólí­tani dr. G. I. orvosnőt is. A reakciója meglepett:- Az ügyben nem vagyok hajlandó nyi­latkozni. A lelkiismeretem tiszta - mond­ta a rendelő ajtajában, s mire szóltam vol­na, az orrom előtt becsapta azt. Szlovákiai oszágos szülészszakértője a napokban kézhez kapta Balogh Mária kórlapját. Talán már ki is nevezte a bizott­ság tagjait, akik rövidesen kimondják majd: dr. F. K.-nak és dr. H.-nak császár- metszéssel kellett volna-e világra segíte­nie a magzatot, vagy sem?! *** Tény, hogy orvos orvost nemigen ma­rasztal el. Tény, hogy Balogh István ennek el­lenére nem adja fel. Szorítok neki! Péterfi Szonya (Archívumi felvétel) Egv házasság viszontagságai Tudjuk, hogy a második világháború befejezését kö­vető kitoloncolások, deportálások rengeteg dél-szlo­vákiai magyar családot érintettek. Panyidarócról a magyar határra vitték ki a családokat és kézi- poggyásszal Isten hírével „új hazájuk” felé indítot­ták őket. Másokat Cseh- és Morvaországba telepítet­tek ki. Az alábbi írás főszereplői még kiskorúak vol­tak, amikor a családjukat kitoloncolták, illetve kite­lepítették. A véletlen folytán találkoztak, de a többit halljuk az érintettől.- Hároméves voltam, amikor szekérre ültettek ben­nünket és kivittek a falu feletti hegyre - kezdi élettör­ténetét a losonci Baiti István. - Mivel édesapám aradi származású volt, nem maradtunk Magyarországon, Romániában telepedtünk le. Arra még most is emlék­szem, hogy nagyon vágytunk haza, Panyidarócra na­gyanyámhoz, de éveken keresztül hiába kérvényez­tük, nem kaptunk útlevelet. Legelőször 1956-ban utazhattunk haza, de mivel Magyarországon közben kitört a foradalom, ott is rekedtünk. Csak 1957 janu­árjában térhettünk vissza Aradra. A következő évben rövid időre ismét hazalátogattunk, 1959-ben pedig végleg hazaköltöztünk. Csak később költöztem Lo­soncra. írásom másik főszereplője Kriston Júlia. Az ő csa­ládját egy gömöri faluból, Gesztetéből telepítették ki Morvaországba. Rövid morvaországi tartózkodásuk után Magyarországon, Salgótarjánban telepedtek le.- Kriston Júliával tavaly márciusban házasodtunk össze - eleveníti fel a tavaly történteket Baiti István -, de akkor még szó sem volt arról, hogy a feleségem itt-tartózkodási engedélyéért ennyi herce hurcát kell végigcsinálni, és ennyi képtelen követelésnek kell eleget tenni. Feleségem új nevére kiállított személyi okmányaival felkerestük a losonci útlevélhatóságot. Ott közölték velünk, hogy vásároljunk ötezer koronás okmánybélyeget. Megjegyzem: azon a napon (sem) voltunk egyedül ilyen kérelemmel az útlevélosztá­lyon. Olyan házaspárt is láttunk ott, akik nem tudták azonnal megvásárolni az okmánybélyeget. Nos, ami­kor én megvettem azt, felkértek, hogy mutassak fel egy 150 ezer korona készpénzt igazoló bizonylatot. Ezt tulajdonképpen azzal indokolták, hogy bizonyíta­nom kell: el tudom-e tartani a feleségemet? Nekem nincs ennyi készpénzem, s amikor ezt közöltem ve­lük, csodálkozva néztek rám, mert tudták rólam, hogy magánvállalkozó vagyok. A válaszuk erre az volt, ha nem tudok ilyen bizonylatot felmutatni, nagyon saj­nálják, de a feleségem nem kaphatja meg az itt-tartóz­kodási engedélyt. A 150 ezer koronát állítólag úgy állapították meg, hogy a minimálbért beszorozták hat­van hónappal, mert öt évre szól majd Júlia itt-tartóz­kodási engedélye, aki egyébként rokkantnyugdíjas. Budapesten felkerestük a nyugdíjintézet illetékes osz­tályát, ahol kiállítottak egy igazolást arról, hogy a fe­leségem, forintban, továbbra is kapni fogja a nyugdí­ját: az összeg szerencsére eléri az itteni minimálbért, ezt ezért az útlevélhivatalban elfogadták. Gondoltuk, most már nincs akadálya a kért engedély kiállításá­nak, de tévedtünk! A feleségemnek - tíz hónapi há­zasság után - egy AIDS-vizsgálatnak kellett magát alávetni, pedig egészségi igazolvánnyal rendelkezik, Magyarországon az egészségügyben dolgozott. Fel­utaztunk Besztercebányára és a saját költségünkön el­készíttettük a vizsgálatot. Az útlevélosztályon közöl­ték velünk, hogy már csak egyetlen vélemény hiány­zik: meglátogatnak majd bennünket egy bizottság tagjai, akik felülvizsgálják a lakáskörülményeinket. Ez is megtörtént, jött két civilruhás rendőr... Nem pa- naszkodhatom rájuk, mert nem kutattak, nem keres­tek semmit, elfogyasztottak egy kávét, közben beszél­gettünk. Távozáskor közölték velünk, hogy részükről minden rendben van. Az egészben az a felháborító, hogy mindezt a már érvényes házasságkötés után ké­rik. Mert mi történik abban az esetben, ha története­sen a 150 ezer koronás feltételt nem tudja valaki telje­síteni? Váljon el a feleségétől? Arról hadd ne szóljak, mennyire megalázó ez az egész! Lejegyezte: Farkas Ottó ... ha egy férfi külföldről nősül

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents