Vasárnap - családi magazin, 1994. január-június (27. évfolyam, 1-26. szám)
1994-04-10 / 15. szám
i/bsärnap 1994. április 10. publicisztika Érdemeket magadnak kell szerezne! » Ml Április 8-án volt 75 éve, hogy elhunyt a legnagyobb magyar fizikus és tudományszervező, a róla elnevezett inga megalkotója, Eötvös Loránd (1848-1919). Az évforduló alkalmából szeretném felidézni az egyetemista Eötvös alakját, akiről a leghitelesebben talán azok a levelek vallanak, amelyeket apa és fiú: Eötvös József és Loránd váltottak egymással 1866 és 1870 között. Eötvös Loránd - apja óhajának engedve - 1865 őszén a budapesti tudományegyetem jogi karán kezdte meg tanulmányait. Egy idő után azonban rádöbbent, hogy a matematika és a természettudományok iránt erősebb vonzalmat érez, s ezért engedélyt kért atyjától, hogy a hei- delbergi egyetemen, a kor legkiválóbb fizikusai - Bensen, Kirschhoff és Helmholtz - tanítványaként szerezze meg a tudományos pályán való elinduláshoz szükséges ismereteket. Keresve sem találhatott volna kiválóbb koponyákat, s bár a gimnáziumban ugyancsak szerény természet- tudományi és matematikai képzésben volt része, igyekezett ezt a hátrányt ledolgozni, amiben segítségére volt az apai buzdítás is, amely rendszerint egy jól időzített levél formájában érkezett. Eötvös József meglepő könnyedséggel tért napirendre afölött, hogy a fiú otthagyta a jogot, sőt, talán meg is könnyebbült egy kissé, hiszen ezzel elhárult annak a veszélye, hogy Loránd az ő nyomdokaiba lépve politikusként próbáljon szerencsét: „Miután félek, hogy éppen e részben benned is sok van természetemből - írta 1867. december 24- én kelt levelében -, azért valóságos megnyugtatásomra szolgál, hogy más pályán látlak. Haladj bátran előre, és ne sajnáld fáradságodat. A tudomány körében a legnagyobb erőfeszítés eléri jutalmát, mert azt nem várja az emberektől, hanem magában a tudományban találja.” Mindazonáltal őszintén aggódott is a fiú miatt, aki épp hogy a felnőttkor küszöbére érkezett, s bizony meglehetősen szertelen és köny- nyelmű is volt időnként. A levélváltásokból nemcsak az derül ki, hogy Loránd mennyire rajong világhírű tanáraiért, hanem az is, hogy a kéthavonként folyósított 500 forint néha a kelleténél hamarabb elfogy, s a fiatalember kénytelen kölcsönkérni. Természetesen a dolgot nem lehet eltitkolni, s Lorándban van annyi becsület és atyja iránti tisztelet, hogy őszintén beismeri: bizony italra és könnyűvérű fehérnépekre költötte el. „Megnyugtatásodra legfeljebb annyit mondhatok - teszi hozzá beismerő vallomásához -, hogy ez idő alatt sem egészen meg nem szűntem dolgozni, sem morálisan legkevésbé sem süllyedtem.” Az apa megértőnek bizonyul, de arra kéri Lorándot, hogy többé ne legyen ilyen könnyelmű, már csak azért sem, mivel az ő miniszteri fizetése - ami évi 12 ezer forintot tesz ki - a politika függvénye; ha megbukna a kormány, akkor lőttek az ő bevételének, s kénytelenek lennének az anyai örökség terhére költekezni. A fiatalember szót fogad és megjavul. Általában nem kell sokat noszogatni vagy kérlelni; egy másik eset is jól példázza ezt. Valamikor 1869 őszén egy Pe- termann nevű földrajztudós, aki a heidel- bergi egyetemen tanított, elhatározta, hogy expedíciót indít a sarkvidékre, s az ügynek sikerült megnyernie Eötvös Lorándot is, aki jól nevelt fiúhoz illően levélben kértre apja beleegyezését, s persze anyagi támogatását is, hiszen az egész önköltséges alapon szerveződött. Eötvös József egyáltalán nem lelkesedett az ötletért, s nem is csak az újabb kiadások miatt, hanem elsősorban azért, mert úgy vélte: Loránd számára hasznosabb volna, ha időben megszerezné a doktori fokozatot, és majd diplomával a zsebében szövögetne effajta terveket. A fiú ismét belenyugodott az apai döntésbe, de cserébe azt kérte, hogy akkor legalább Svájcba mehessen egy kéthónapos körútra néhány barátja társaságában. Mint utólag kiderült, ez a vállalkozás sem volt éppen veszélytelen, mivel a fiatalemberek beiktattak néhány hegymászást is, s az egyik alkalommal kis híján odavesztek a viharban. (Eötvös Loránd később is szenvedélyes hegymászó maradt, s felnőtt lányait is gyakran magával vitte egy-egy alpesi kiruccanásra.) A levelezésből kiderül, milyen sokat adott a fiú az apai véleményre, s Eötvös József is nagyon jó érzékkel ismerte fel, hogy mikor mit kell írnia. Loránd az 1869. esztendő tavaszát Königsbergben, az ottani egyetemen töltötte, miután megfogadta Kirchhoff tanácsát, hogy tanuljon egy kis elméleti fizikát is Neumann professzornál. Königsberg meglehetősen nyomasztóan hatott a kedélyére, s lelki válságáról apjának is beszámolt az egyik levelében. Eötvös József postafordultával válaszolt: „Tudod, hogy nem óhajtottam Königsbergbe költözésedet (...) De azt, hogy Königsberget rögtön hagyjad el, nem tanácsolhatom. Május végéhez értünk. Egy hó múlva július kezdetén vagyunk, és miután a kollégiumok valószínűleg Königsbergben is július közepénél alig tartanak tovább, mindössze arról van szó, hogy hat hetet oly helyen töltsék hol magadat kellemetlenül érzed, s ez életedben még többször fog előfordulni.” Eötvös Loránd maradt tehát, sőt eredményesen zárta a szemesztert. Az apa leveleiben a szeretet megnyilvánulásai és a buzdító szavak mellett gyakran szerepeltek különböző hírek és beszámolók is a családi eseményekről vagy éppen a parlamenti történésekről. De néha az apa is kitárulkozik a huszonéves ifjú előtt, mintha csak a legjobb barátjának vallaná meg lelki vívódásait és azokat a problémákat, amelyeken éjjel-nappal rágódott. S közben - szinte mellékesen - felkészíti őt arra a közéleti hivatásra, amelyet Eötvös József fiaként vállalnia kell: „Egyet elértem - írta egy helyütt -: ha ma meghalok, sok ember lesz az országban, ki rám hálával emlékezik, s örömmel fogja megragadni az alkalmat, ha neked használhat (..); ez nagy segéd, de csak annyiban, hogy érdemeid elismerésre számolhatnak; de ezen érdemeket magadnak kell szerezned, a magad erejével kell haladnod a pályán, s a név mely kezdetben segített, később, ha annak nem felelsz meg, csak teherré válik.” Eötvös Loránd - mint az közismert - jól megjegyezte az apai intelmeket. 1870. július 8-án summa cum laude minősítéssel elvégezte a heidelbergi egyetemet és néhány hét múlva megkezdte a pesti egyetemen azt a széles körű tudományos tevékenységet, amely halhatatlanná tette a nevét. Lacza Tihamér azt azért mégsem. De talán: Svájc. Elküldi a svájci manust kisneje gyógyszerért, mert fáj a torka. A pasast hívjuk talán Teli Viliamnak, bé nejét Vilma Tellovának. Egyszóval, azt mondja Vilma asszony: Te, Vilikém, ugorj már le a patikába aszpirinért meg Stopanginért. Kellemes tavaszi este van, amúgy is van pár fölös kilód, legalább jársz egyet. Akkor még egyikük sem sejtette, mi lesz a kis sétából. Azért biztos, ami biztos, Vilma asszony Viliamnak dugott pár hamuban sült pogácsát a zsebébe, ne éhezzen az úton. S Viliam, szófogadó férj módjára, útnak eredt. Ment, mendegélt, egészen a közeli patikáig. Megállt az ajtó előtt, elolvasta az ajtóra függesztett táblát: „Műszaki okok miatt zárva”, hümmö- gött egy sort, s ment, mendegélt tovább. Néhány kilométerrel arrébb volt a következő patika. Zárva volt az is; de az már tábla nélkül. Mit tehetett szegény Vilmos mester, kutyagolt tovább. A következő patika ki volt világítva, mint a rosseb, de az ajtaja annak se nyílt. Az ajtó mellett talált egy csengőt. Megnyomta. Megjelent egy hölgy, széttárt karokkal kérdezte, mit akar. Természetesen gyógyszert, mondta volna Viliam, de a hölgy megelőzte: „Nem látja, hogy zárva vagyunk?” „Azt látom”, válaszolta a maga svájci türelmével Vilmos. „Legalább azt mondja meg hölgyem, hol találok nyitott patikát.” A hölgy megmondta. S Vilmos tovább ballagott. Közben feljött a Hold, a csillagok szépen ragyogtak, s Vilmos, mert amúgy is kedvelte a tavaszt, egészen jól érezte magát. Csak az a fránya gyógyszer lenne végre. De hogy szavamat ne felejtsem, Vilmos mester fiának aznap volt a születésnapja. Tellová asszony parádésan megterített, a hamuban sült pogácsából jutott az ünnepi asztalra is. Az asszony meg a gyerek, egymással szemben, körbeülte az asztalt, s várta a család szorgos fejét, jöjjön vacsorázni. Tervezgették, majd eléneklik a Happy Birthday-t, felszeletelik az ünnepi hamuban sült pogácsát, belakmároznak, s bár Tellovának fáj a torka, azért igyekeznek jól érezni magukat. S csak vártak, várakoztak türelmesen. Mialatt... Mialatt Vilmos mester már a hatodik patika előtt álldogált értetlenül. Még most sem gyűlt fény a fejében, pedig nem volt fafejű. Csak valahogy nem értette, mi történik az ő szép országában, ahol legszebben ragyognak a csillagok, a legkeményebb fickók a ho- kisták. meg minden. S bár kezdte unni a dolgot, nem adta fel a reményt, keresgélt tovább. Egyre fáradtabban, egyre üvegesebb tekintettel bolyongott a városban. Rácsokat rázott meg, kapualjakba kukkantott be, hátha talál egy eddig ismeretlen, eldugott kis patikát, ahol egy Borgia ügyességű alkimista keveri a jóféle Stopangint. Lakatokat csodált meg, kilincseket próbált lenyomni, mindhiába. Már kezdte azt hinni, nem is az ő szeretett Svájcában kerengőzik, amikor végre rámosolygott a szerencse, s talált egy gyógyszertárat, ahol ráadásul Stopangint is árultak. Boldogan szaporázott hazafelé, keblét büszkeség feszítette, mint az ősemberét, amikor a legnagyobb darab húst sikerült kihasítania a mammut- ból. Mégsem nyámnyila, semmirekellő ember ő, Viliam Teli, aki, íme, megszerzi, ami kell a kis családnak. A kis család meglehetősen hűvösen fogadta. „Biztosan nője van”, gondolta Vilma asszony, amikor meglátta a holtfáradt, de sugárzó arcú Viliamot. „A papa megint a kocsmákat járta, pedig megígérte, hogy falhagy vele”, morfondírozott Teli Vilike, az utód, látva apja zilált állapotát, bárgyú vigyorát. Így aztán haraggal a lelkűkben, szótlanul elköltötték a hamuban sült pogácsát, valamiféle happy-t is elmormoltak, aztán Viliam elnyúlt a televízió előtt, s meghallgatta a felelőtlen svájci parlament és a felelőtlen svájci köztársasági elnök által megbuktatott miniszterelnököt, aki arról beszélt, hogy igen nagy veszedelem tört rá az országra. Az osztrák tőke pofátlanul nyomul be Svájcba, s már az ország nyugati tartományainak felét uralja. „Hát persze!” csapott a homlokára Teli. „Ezért vannak zárva a patikák!” Tellová asszony pedig fogta a Stopangint, hogy lespriccelje sajgó manduláit, lángoló torkát enyhet adó, bacilus- irtó hűs oldattal. De a flakonból nem spriccelt semmi. Reménytelenül be vala dögölve. Forgatták, nézegették, rázogat- ták. Semmi. Még csak annyit se mondott: Suss! Ha a Stopangin Susst mondott volna, az én mesén is tovább tartott volna. Tanulság: Sötétben a svájci tehén is kikerüli a gyanúsan kivilágított ablakokat, nehogy fejbe dobják Stopanginnal. Aludjatok jól, jó éjszakát, gyerekek! Kövesdi Károly Tiszta Amerika! <£ g cr '/> o ljíj4%. ‘Víz Szeretnék elszigetelődni. Mai államtól, mai politikától. Ezek objektív, tőlem függetlenül létező, működő vagy nem működő társadalmi struktúrák. Ennek ellenére naponta átgázolnak rajtam, ami lehet magánügy, de lehet a kultúra naponkénti megtiprása. Ez a két perspektíva nem zárja ki egymást, sőt feltételezi. Hiszen az egyén gondolkodása és érzelemvilága a társadalom felé megnyilvánuló erkölcsben követhető nyomon. Aligha véletlen, hogy a gátlástalan állam és az erkölcstelen politika azon nyomban erkölcsi összeütközésbe kerül az egyénnel és a kultúrával. Egyáltalán nem ezért szeretnék elszigetelődni. Engem a szabadság vágyása űz. Márpedig az állam és a politika - de pontosabb, ha állampolitikát emlegetek - mindegyre irányítani akar. Megszabja, mivel és hogyan közlekedjem. Rendreuta- sít a munkahelyem bejáratánál. De közben igazoltat, ellenőriztet, kollégám táskájából a besurranó tolvaj elemeli a pénztárcát. Újságíróként felelős vagyok minden hibájáért, állami alkalmazottainak ostobaságaiért. Belőlem csinálnak balekot az adóhivatalban, amikor nem létező tavalyi jövedelmemről adóbevallást kell készíttetnem adószakértővel, mivel tavalyelőtt megjelent egy könyvem. Csak azt nem mondják meg, miből fizessem meg a munkáját. Biztosan arcomra van írva: Csapj be! Használj ki! Ne tájékoztass! Én ostoba vagyok! Csak az államot szolgálom! Vagy nem is tudom, miről ismernek meg a hivatalokban. Aztán nem is olyan biztos, hogy én vagyok én. Nem is biztos, hogy vagyok. Elszakadtam, pedig nem akartam. Szuverén lettem, de nem önálló. Vezetgetnek, mint a bikaborjút. Ugye, a vágóhíd még messze van? Nyelvemet azért már vizsgálgatják. Kérdezik, vajon államnyelvű-e a dadogásom? Belelesnek a pénztárcámba. De átkutatják a zsebeimet is. Mert szerintük csalok. Egyetlen életcélom, hogy ne legyek állampolgár, s ne menjek el az anyakönyvi hivatalba a létemet igazoló kerek pecsétért. Jobb, ha nem becsmérlem a hivatalt. Mert az a jogállamot képviseli? Egyáltalán: ez már a jog is? Vagy csak az állam. Lesz-e itt álomállam? Tele szabadsággal. Nem ostobaság. Yehudi Menuhin már csak tudja. Szerinte Európában az ember addig nem lesz igazán szabad, amíg államokat zavar, hogy a cigányság nem élheti a lelke mélyéből születő vándoréletet. Elfogult a jóságos öregember? Idealista a nagy művész? Aligha. Egy olyan nép szenvedi el az európai államok mindenkire kötelező korlátozásait, amelynek lelke még most is egy más kultúrába vágyik. Illetve, még megőrizte a kultúrát, amit Goethe természetként látott. „Nem az emberszív a mag a természetben?” kérdi, miközben talán maga is tudta, hogy milyen ostoba és kérlelhetetlen ellensége a szülőanyatermészetnek az ember. Igazából megdöbbenésnek is olvashatjuk a német zseni kérdését. Hát nem az? Mégsem képes természetes létfeltételeihez igazítani társadalmát? A kigondolt államot? Mindent alávet ennek a teremtett világban párját ritkító önpusztító hatalomnak? Felülkerekedve önmagán, megalkotva az államot, már észre sem veszi: elvette önmagától a döntés szabadságát. Valakik mindig helyette döntenek, s ő csak választ a lehetőségek közül. A rossz államban alattvalóként él. A jobbfajtában állampolgárként. Legrosszabb akkor lenne, ha megmaradhatna polgárnak. Az állam keretein belül szabadon lehetőségeket teremtő embernek. Nem vágyom az anarchiára. Veszélyérzetem az anarchiát vezérlő elvként választó államhatalom láttán nő. Ez pontosan átgondolt módon használja ki saját céljai elérésére a demokráciát. A népfelség, a népuralom fogalmak számára a döntés hatalmát jelentik. Meg tudja szerezni, mert minduntalan a népről szónokol, s a néppel azonosítja magát. Hisznek neki, mert az elrabolt egyenlőség illúziója helyett új hitet kínál. A nemzet egyedülvalóságának illúzióját. Az egyén, a polgár mostanság újra és ugyanúgy gyanús kezd lenni, mint volt a kollektivista ideológia uralma idején. Aligha véletlen egybeesés a nacionalizmus és a kommunizmus másságellenessége, harcos kizárólagossága és szüntelenül aktualizált ellenségkép - keresése. Szeretnék elszigetelődni. Abszolutista államtól és etatista politikától. Tudom, mindez vágyálom, amiben a polgár sóvárságát a szabadság és az erkölcs iránt csupán felerősítette a napokban újra megkapott lehetőség. Hamarosan lehet választani. Micsoda abszurd szituáció! Ismét jó és rossz között választhatok. Mások is ezt tehetik. Nekik talán éppen a rossz lesz a ,jó”. És majd következik az összegzés. Demokratikusan, jogállamot színlelve valakik győzni fogA szív valósága nak. Tudom, hogy a jóra most is sokáig kell még várni. „Nem az emberszív a mag a természetben?” Nem bizony, tisztelt Goethe úr. Túlteng életünkben az államiság, amelynek megfelel a csordaszellem. Az iszunk, ha itatnak; az eszünk, ha etetnek; a kimegyünk a szabadba, ha kihajtanak. Minden polgár elbitangolt jószágnak tekinthető, ha maga veszi kezébe sorsának irányítását. Már ha az effajta elbitangolásnak esélye van, az ostort csattogtató államhatalommal szemben. Történjen bármi, ebben az esetben nekünk kötelező lesz úgy viselkedni, mint a fegyelmezett, demokráciát és jogállamot óhajtó állampolgárnak. Hallgatni és lapítani fogunk, ha ezek újra visszajönnek, illetve, el se mennek. Mi az a három vagy hat hónap? Kibírják ők addig. Persze, mert ezek a mostaniak ismét komolyan veszik a demokráciát, az adott szót. Nem tisztogatnak, nem fosztogatnak, nem hazudoznak. Igazat mondanak. Adott állapotában ez az állam és ez a gazdaság nem kíméletes az alattvaló szellemmel szemben. Nem szépítgethetnek az új politikusok, nem is fogják szeretni őket az alattvalók. A polgárok, az önmaguk sorsát kezükben tartó állampolgárok viszont igen. Ők nem alamizsna fejében óbégatnak a parlament előtt, nem mennek verekedni a köztársasági elnöki iroda elé. Nekik dolgozniuk kell, ha élni, létezni akarnak. Holnap is. Minderre ráadásként kapják a csúf bélyeget és a hallgatás kényszerét. Egy szusszanásnyi időre megpihenhetnek a polgárok. De nem pihennek az alattvalók és a zsoldosok. Szeretnék elszigetelődni. A szív valóságába. Eötvös Loránd diákévei I
