Vasárnap - családi magazin, 1994. január-június (27. évfolyam, 1-26. szám)
1994-02-27 / 9. szám
Volt egyszer egy Népes A Népes olyan időkben jött a világra, amelyeket nemigen felejt el az ember. S amelyekről nemigen szokás nosztalgiázni. Azokban az években született, amelyekben a kultúra „kul- túr-t“ jelentett, és a vigasságot a Párt arra szánta, hogy „fokozza a termelést és a szocialista munkaverseny kiszélesítését“. Az irányadó nagy szovjet példák nyomán így alakult meg hivatásos együttesként a szlovák népi együttes, a SEUK, a katonai művészegyüttes, és nemsokára a Csehszlovákiai Magyarok Népművészeti Együttese. A Gyurcsó István által Népesre keresztelt csapat azonban alig két nyarat élt meg - utána a Csemadok minden vagyonát átadta a Kulturális Megbízotti Hivatalnak. A Népes dicső története ezzel véget is ért! Lő- rincz Gyula festőművész, a Csemadok akkori elnöke látványosan és (főleg) a pártközpontban egyeztetett önkritikával kijelentette, hogy hibáztak, mikor erejüket egy hivatásos együttesre pazarolták. S hogy a „magyar jellegű etnográfiai terület(!) néphagyományait“ ezentúl a SEUK fogja képviselni. Ami természetesen - a korszellemnek megfelelően - csupán egy szépen csomagolt hazugság volt. Ének, ha fölcsendül A nagy siker, a nyári turné egyben a véget is jelentette, ötvennégyig kell visszamenni az időben... Mert az ötvennégy szeszélyes nyarában tájo- ló-turnéző Népes útja valóságos diadalmenet volt. Műsorukat majd kétszázezer ember látta, közel száz faluban, községben, városban. Kiderült, hogy a hegedű nem törött el, a prímás újra meghúzta a vonón a lószőrt, ismét magyarul szállt az ének a mézízű éjszakában... Egy-egy szabadtéri föllépésen három-négy szomszédos falu népe is összejött, hogy vörösre tapsolja a tenyerét. Eldugott falvakban, ahol nem volt szabadtéri színpad, traktor-pótkocsikat toltak össze, azok helyettesítették a világot jelentő deszkákat. Óh, lelkes idők, nagy lendületek ... A nézők hordókon ültek, sebtében összetákolt ülőkéken, és csillogó szemmel a régi, büszke hagyományokra emlékeztek. Mint vizet a szomjas föld, fülük a magyar szót úgy itta. Mikor Nagykaposon megeredtek az ég csatornái, az ünneplő ruhás nézők a gépszínből kirakták a gépeket, hogy helyet csináljanak a rögtönzött színpadnak. A szereplőket a házaknál szállásolták el, minden jóval kényeztették, inkább maguktól vonták meg a falatot, hogy ők jóllakjanak. Két-három nap múlva aztán bepöfögött a teherkocsi a rekvizitlá- dákért, a táncosok, zenészek pedig dalolva vonatra szálltak, új állomások, új sikerek felé. Rechsné Varró Irén a Népes szólótáncosa volt: „Az a nyári turné hatalmas élmény volt. Tárt karokkal fogadtak mindenütt, Kassán a városligeti szabadtéri színpadon éppúgy, mint Ágcsemyőn vagy Szinán. Szívből, egy közös célért, a saját örömünkre táncoltunk, daloltunk. Akkor még nem tudtuk, hogy ez ritkaság, és visszahozhatatlan. Az összetartozásnak, egyet akarásnak ezt a szép, tiszta érzését azóta sem tapasztaltam sehol, pedig utána még évekig táncoltam a SEUK-ban, majd az Ifjú Szívekből mentem nyugdíjba.“ ötvennégy nyarán a Népes két- három hetes turnékat szervezve járta az országot. Úgy érezték, a feláradó tapsvihar igazolja létüket. Pedig helyzetük, ezen idő alatt, szüntelenül romlott. Az áhított megállapodások nem születtek meg, legalábbis nem hosszú távra. Az év vége felé, miközben sikereiktől visszhangzott a Délvidék, ők már a puszta létezésért küzdöttek. A Csemadok Elnökségében ugyanis néhányan úgy látták már, túl sok az akadály és a gond velük. Egy idő után bizony már azt sem lehetett tudni, melyik a valódi, és melyiket építették föl gondos kezek... Lássuk csak a jegyzőkönyveket, amelyek híven tanúskodnak az • Elnökség tagjainak a pálfordulá- sáról: Az együttes költségvetése állandó vita tárgyát képezi, ami abból adódik, hogy a Csemadok az ötven- négyes évre is az ötvenhármas szintet kapja. A rendelkezésünkre álló dokumentumok szerint a kérdés nem is tisztázódott soha. • Az együttes létszámát - az Elnökség jóváhagyásával - fölemelik 70-ről 100-ra, majd az egészet önkényeskedésnek állítják be. Ennek kapcsán olyan javaslat születik, hogy „a Népest el kell választani a Csemadok- tól, másképp fölemészti az egész költségvetést“. Lőrincz Gyula bogarat ültet az Elnökség fülébe, mondván: „... az együttes legyen olyan, mint a MATESZ, vagyis területi, és tartozzék a Kultúrügyi Megbízotti Hivatalhoz.“ Május 22-ét mutat a naptár, határozat a javaslatról egyelőre nem születik - kísért még a Népes berobbaná- sának nagy sikere. Júniusra azonban már nincs pénz a fizetésekre - míg az együttes diadalútját járja, fenntartó szerve nem folyósítja a fizétéseket. Fölsőbb berkekben egyre többet emlegetnek egy párthatározatot, mely 30 (majd 60) főben határozta volna meg a taglétszámot. (A határozat természetesen sohasem került elő, egyesek szerint nem is létezett.) Augusztus 21-én Varga János, a Csemadok KB főtitkára, aki egyéves központi pártiskolázásról tér vissza, emelt hangon követeli a bűnösök felelősségre vonását. Hatására az Elnökség egy része módosítja az előző üléseken tanúsított álláspontját. Béres József, az együttes igazgatója kijelenti: „Én magam tárgyaltam Prágában és Pozsonyban az Akciós Bizottságon (ez a szerv folyósította a dotációt). Ott azt mondták, a Csemadok belső ügye, miként osztja el' a pénzét. Egyedül a megadott bérkeretet nem szabad túllépni.“ A tervezett béralapot a Csemadok nem is lépte túl; bebizonyosodott, hogy a gondokat házon belül is meg lehet oldani: elég a jó szándék és kis következetesség. Az év vége felé mégis egyre uralkodóbbá válik a Lőrincz által fölvetett gondolat: adjunk túl a Népesen! Kezdeni, ha nulláról kell Márpedig a Népesre fontos feladatok vártak volna, ha élni hagyják! Takács András az együttes tánckarának vezetője és koreográfusa volt ötvenhárom őszéig, mikor elvitték katonának: „21 éves gömöri gyerek voltam, éltem-haltam a néptáncért, a SEUK-ban táncoltam. Fellegi István, az akkori főtitkár hívott át a Csemadokba. Na, fiam, mondta, te leszel a koreográfus! ötvenkettő január elsején munkába is álltam. Hamar kiderült, mégse lesz olyan köny- nyű az indulás, egyrészt nem volt pénzünk, másrészt a semmiből kellett kezdeni. írott anyagai a tánckultúránknak szinte nem is léteztek, a két háború közötti Gyöngyös bokrétás mozgalomnak, mely a folklór színre- vitelét tűzte ki célul, nálunk alig volt hagyománya. Nem volt más választásunk, gyűjtőútra indultunk Ág Tiborral, aki akkor már az apparátusban dolgozott. A Csemadok vett egy magnetofont, akkora volt, mint a fél asztal, de már rögzíteni tudtuk vele a zenei anyagot. Jártuk az országot, kutattunk az őstehetségek és a népi táncosok, zenészek után. Az emberek nehezen oldódtak, a kitelepítés, az üldöztetések emléke még kísértett. Néha fél napba is beletelt, míg lehozták a tárogatót az eresz alól. Oda rejtették ugyanis, mert az új rendszer nacionalista hangszernek minősítette és kíméletlenül elkobozta. Ág Tibor a Népes művészeti vezetője és karnagya volt. „A háború után népzenei anyag, kiadvány alig került át hozzánk Magyarországról. Amihez mégis hozzájutottunk, azt előbb cen- zúráztatni kellett, s ha előfordult benne a „magyar“ szó, félredobták. Többek között ezért is húzódott az indulásunk. ötvenkettő elején ugyan már alakítottunk egy harmincöt tagú zenekart, jobbára cigányzenészekből. Szorgalmasan gyakoroltak, persze csak amatőrként, annak reményében, hogy egyszer majd profik lesznek. Bíztak, hisz példaként ott lebegett előttük a SEUK híres cigányzenekara. Végül mégis széteresztették őket. Saját kezdeményezésből hangversenyt rendeztek a Várban, és mivel a bevételt elmosta az eső, kitört a gyalázat. Ez is mutatja, milyen volt az „elvtársak“ hozzáállása az ügyhöz. Hogy végül dűlőre jutott a Csemadok a Népes dolgában, véleményem szerint Béres Jóskának, az igazgatónak volt köszönhető, ötvenhárom áprilisában kicsikart egy határozatot az Elnökségtől, melynek értelmében megkezdődtek a tehetségvizsgák.“ Takács András: Az együttes végül ötvenhárom június elsején alakult meg, Budmericén. A Szlovák írók Szövetségének kastélyát kaptuk kölcsön a politikai iskolázásokra. Jöttek a fiúk, lányok az ország minden részéből, Somorjáról, Tornaijáról, Fülekről, Rozsnyóról, az amatőr tánccsoportokból, énekkarokból. Néhá- nyukat mi kutattuk föl az országjárásunk során. Olyanok is voltak, akik falujukat is odahagyták, eladták a házukat, mint például Tamásék, és beálltak közénk. Béres a feleségét, három gyerekét hagyta Kassán, s csak ritkán jutott haza. Óriási volt a lelkesedés. Letelt azonban a három hét, s fölvetődött a hogyan tovább? Mert hiába született döntés arról, hogy biztosítani kell az együttes végleges elhelyezését, a felelősök nem cselekedtek. Mígnem Béres Jóska fogta magát, és fölment Prágába, egyenest a miniszterelnökhöz, Sirokyhoz. Mire befutott a vonat a pozsonyi állomásra, már megérkezett a levél, hogy a Galánta melletti Hody kastélyt kapja a Népes. Ez sok szempontból is félmegoldás volt. Én például a gazdasági vezető irodájában aludtam, de a többiek is szűkösen voltak, nyol- can-tízen egy szobában. A házaspárok, Tamásék, Csákék, külön aludtak, később aztán átalakították a cselédlakásokat számukra. De még így se volt elég hely, a próbateremben ettünk, a gyakorlótermünk alatt volt a vallásos szlovák falucska egyetlen kápolnája. Míg mi próbáltunk, alattunk a hívők imádkoztak. A gond akkor kezdődött, mikor két legjobb táncosunkat és Takácsot behívták katonának. A munkáját Hemerka Olga vette át, egy személyben volt tánckarveze- tő, pedagógus, koreográfus. Hiába kértük, hogy küldjenek magyarországi szakembereket, kérésünk süket fülekre talált. Végül a magyarul is jól beszélő Kvocák József jött át a SEUK-ból, előtte pedig Szíjjártó Jenőt szerződtették énekkarvezetőnek. ötvenhárom ősze szorgalmas tanulással telt el. Nem volt könnyű, hisz kezdőkkel dolgoztunk, szakmai előképzés akkor még nem létezett; s őszintén szólva, mi is akkor tanultuk a szakmát. _________RIPORT______ Ha zamennek a zenészek Ebben az időben már egész Szlovákia odafigyel Hodyra. A Fáklya című lap képes beszámolót közöl az együttes életéből: „Vajon mi lehetett itt a múltban? Bizonyára egy-két jóllakott vadászkutya fetrengett az udvaron, vagy éppen egy mezítlábas szolga robotolt a kastély parkjában. Ma a dolgozó nép fiai, felszabadulva a kizsákmányolás terhétől, boldogan élnek itt egységes kollektívában.“ - írta a lelkes újságíró, amiből az egységes kollektíva igaz is volt. A Népes úgy élt a régi kastélyban, tisztán és boldogan, mint egy nagy család. Varró Irén: „Még ma is kicsordul a könnyem, ha azokra az időkre gondolok. Olga nénit valóban az anyánknak, s Béres Tatyit valóban az apánknak, tatánknak éreztük. Szövődtek a barátságok, és házasságok is köttettek, sőt az első Népes-gyerek, Csák Pisti is megszületett. Persze a gondok is szaporodtak, bővíteni kellett volna az épületet, a Csemadok foglalkozott is a dologgal. De nem lett belőle semmi.“ Ha valaki próbált már széllel szemben járni, az ismerheti azt a keserves érzést, amely a Népes tagjait ötvennégy őszén elfogta. Lőrincz Gyula ugyan elismerő szavakkal nyilatkozik az ősbemutatóról („Hozzáértő emberrel beszéltem, szovjet koreográfussal, aki nagyra értékeli az együttes munkáját!“) - az Elnökség mégis egyre nagyobb nyűgnek érzi a fönntartását. Ag Tibor: A „Fogjuk meg és vigyétek!“ szemlélet volt a legjellemzőbb ebben az időben a felelősökre. A nagy hórukk, a virtus ugyan megvolt, de a munkától már félreálltak, azt másra hagyták. Az én különbejá- ratú véleményem, hogy a SEUK megirigyelte a sikereinket. A zenekarunkban játszott Szlovákia két legjobb cimbalmosa, s a táncosok is tehetségesek voltak. Arról nem is szólva, hogy a SEUK is járta a magyarlakta falvakat, de mi nemhogy olcsóbbak voltunk, tódult is hozzánk a közönség. így aztán a SEUK vezetői „odahatottak“. Béres József, a Népes volt igazgatója: „Az az igazság, hogy senki nem nézte jó szemmel a tevékenységünket. Eredetileg 36 emberrel számoltunk az együttesbe, de aztán föltornáztuk a létszámot 56-ra. Szükség is volt rájuk, a nívó miatt. Az elején próbáltak rávenni, álljak kötélnek, magam vezényeljem a föloszlatást. Sok csúnya dolog megesett, amiről nem szívesen beszélek, ellenőrzést küldtek rám, ésatöbbi. Zöldséget is termeltünk, pár malackát neveltünk, megparancsolták, hogy adjam át a disznókat a SEUK-nak, mire levágtuk őket. Hát ezért is följelentettek, hogy nem adtam be a bőrüket. Hogy beadjam a derekam, megígérték, én leszek a SEUK-ban az egyik igazgató. Azt mondták, a SEUK-ban fogunk működni nemzetiségi részlegként, de már a fölvételiknél kilógott a lóláb.“ Miért adta át a Csemadok a Népest a Kultúrügyi Megbízotti Hivatalnak? Állítólag föladták neki a leckét: vagy az apparátusát építi le, vagy a Népest támogatja. A végkifejlet azt mutatja, megtalálták a megoldást. „A népi együttesek, a SEUK, az ukrán, a magyar népi együttes átszervezés alatt állnak.“ — jelentette be Lőrincz Gyula. „A jövőben a SEUK név alatt egy szlovákiai népi együttes működik majd, mely az összes etnográfiai terület dalait, táncait fogja őrizni.“ Ág Tibor: „A SEUK első nyugati kőrútjára készült, ez volt az adu a kezükben. Azzal érveltek, hogy a többi nemzetiség néphagyományait is prezentálni szeretnék, ezért a legjobb zenészeinket, táncosainkat átveszik, így két legyet ütöttek egy csapásra: megszűnt a konkurencia, és amúgy is föltölteni készültek az együttest. Természetesen azok a lányok és fiúk, akik átigazoltak, soha nem énekeltek magyar dalokat és nem táncoltak magyar táncokat.“ Takács András: „A Népes föllépéseinek óriási nemzetébresztő hatásuk volt, s ez nem tetszett. Ez is közrejátszott abban, hogy fölszámolták az együttest. Keserves dolog volt azt mondani az embereknek, hogy vége, menjetek haza. A Csemadok részben úgy oldotta meg a dolgot, hogy néhá- nyukat, táncost, énekest a járási titkárságokon helyezett el instruktornak. Pár táncost, a zenészek java részét átvette a SEUK, de a szakvezetők közül senkire nem tartott igényt.” Tény, hogy a SEUK-tól a Csemadok soha nem kérte számon ígéretének teljesítését. Az ukránok - látván, hogy számukra itt babér nem terem - a beolvasztás után egy egy évvel újjáalakultak, hivatásos együttesként (Bilak elvtárs segítő támogatásával). A magyarok 1957-ben csupán egy félhivatalos együttest hoztak létre, az Ifjú Szíveket. A Népes ügyében az utolsó fejlemény: „Az Elnökség megbízza a Titkárságot, hogy adjon Béres József elvtársnak, az együttes volt igazgatójának igazolást arról, hogy a Népest rendben átadta.“ A Titkárság az igazolást kiadja. S ezzel lezárul az egyetlen hivatásos csehszlovákiai magyar népművészeti együttes, a Népes története. Nagyvendégi Éva (Archívumi felvétel) Az „ Üveges“ gyakorlása
