Vasárnap - családi magazin, 1994. január-június (27. évfolyam, 1-26. szám)
1994-02-27 / 9. szám
IRODALOM Bizonyos értelemben csupán a tükörképe vagyok annak a férfinak, aki hagyta, hogy lecsalogassák a kis belvárosi pincegalériába az idős onirista festő kiállítására. Budapesten átutazóban tartózkodtam, miskolci rokonaimat jöttem meglátogatni, és délután kellett volna továbbutaznom. Mint az örvény szippantott be lármás délelőtti nyüzsgésébe a város, s már a bazilikát is elhagytam amikor régi pesti barátom, Markó Zoli toppant elém a föld alól, s elrabolt, hogy egy csöndes presszóban felidézzük régi barátságunk néhány fakó emlékét. Három és fél éve nem láttuk egymást. Még meg sem melegedtünk, máris noszogatni kezdett, nézzük meg a Mester kiállítását, amely itt van öt percre, s a Mester első kiállítása harminchét év óta. Tulajdonképpen már a miskolci gyorsra kellett volna loholnom. Tanácstalanságomat tetézte, hogy vajmi kevés fogalmam volt az onirizmusról, miként az idős mester neve sem mondott többet a lapok napi krónika rovatában olvasható tucatneveknél. Akkor győződtem meg róla először, hogy a férfinak, akit Markó Zoli barátom szinte letuszkol a lépcsőkön, én a tükörképe lehetek csupán, s hogy a rabszolgát függősége felmenti bárminemű felelősség súlya alól.- Na mit szólsz? — kiáltotta lelkesen barátom, s egy magasztos mozdulattal rögtön jelezte, mit kell szólnom. Bólintottam, mert bár a kedvemre valók voltak ezek a Magritte modorában festett képek, annyira mégsem tetszettek, mint barátomnak, aki szeretett kötözködni, s ha már fejébe szállt a bor, nem tűrt ellentmondást. Hagytam, hogy belém karoljon és vezessen, minden képhez volt egy elismerő szavam, és a katalógusba is belelapoztam. A képek egy része a negyvenes évek végén készült, a többi a hatvanas években és a közelmúltban. Az öregkori képek stílusa semmiben sem ütött el a korábbiakétól, a Mester csupán az azokban kipróbált modort és ötleteket variálta. Idegesített, hogy az idő múlása, a stílusok és a divatok változása nem hagyott nyomot a művészetén. Nem a bizarrságuk, hanem az időnkívülisé- gük riasztott meg. Mindegyik kép más volt, mégis minden következő mintha az előzőt utánozta volna. Ez a leverő és fárasztó egyhangúság nyugtalanná tett. Óhatatlanul arra gondoltam, hogy az ember ugyanabban a testben kénytelen leélni egész életét, ki van szolgáltatva a húsának és bőrének, s ez nem valami vigasztaló dolog. Hogy legyőzzem sötét gondolataimat, mégiscsak mondtam valamit.- René Magritte az egyik kedves festőm. Eközben éppen az egyik festményt tanulmányoztam. A kép közepén tágra nyitott szárnyas kapu volt látható, s a kapun élettelen arcú, meztelen nő lépett ki a tavaszi színekben pompázó ligetes tájba. A kapu mögött tintakék éjszaka volt, s reflektorok fényével pásztázott obeliszk emelkedett a magasba. Az obeliszk csúcsán keskeny újholdsarló világított.- Gratulálok - hallottam valakinek a rekedtes hangját a hátam mögött, s éreztem, hogy egy tenyér ereszkedik a vállamra. A Mester állt mögöttem.- Aki Magritte-ot szereti, rossz ember nem lehet - tréfálkozott, és kacsintott. Meghajoltam és bemutatkoztam. A Mester kétszer megismételte a nevemet, s erőteljesen megropogtatta benne az r hangot. Grendel Lajos be mehettem a szabadságnak, anélkül, hogy kockázatot vállalhattam volna. Másnap a megbeszélt időpontban és a megbeszélt helyen, az Astoria előtt várakoztam a Mesterre. A Mester nem jött, ellenben jött egy fiatalember, aki így mutatkozott be:- Én a Mester titkára vagyok, jöjjön velem. Felszálltunk a metróra, és átmentünk Budára, majd a Moszkva téren villamosra szálltunk át. A Mester egy pasaréti villában lakott, a villát övező elhanyagolt kertet felverte a gaz. A titkár a verandára vezetett, aztán gyorsan eltűnt, s kisvártatva megjelent helyette a Mester lila mintás vászontunikában, amely megfeszült — És a valóságban? — Az álom valóság - szögezte le a Mester. - Hiszen látta a képeimet. Az álom igazibb valóság... Sokfelé jártam, Chicagóban, Hongkongban, a pápuák földjén. Útlevél nélkül - mondta, és nevetett. — Az álom belül van, s ami bennünk van, attól nem foszthatnak meg bennünket. Az álom a mi bosszúnk a csúf történelmünk fölött. Nem így gondolja? Jeges csönd feszült közénk. Megnyugtatott, hogy a veranda ablakait nem kormányozhatatlan misztikus erő, hanem az utcai csúcsforgalom lármája remegteti. Hogy a nem mesz- szi megállóba menetrend szerint érkezik a villamos, s a kerti fák lombjának zöld színe valóságos zöld szín, — Tetszik? — kérdezte azután a pucér nőre villantva tekintetét, s be sem várva a feleletet, így szólt:- Holnap megismerkedhet Bellával. Jöjjön el négyre hozzám. Rövid életemben, mely bármelyik pillanatban kioltható, s nem remeg bele a világ rendje, és nem rendül meg tőle a lányok szíve, sokszor kerültem választás elé, amely utólag bizonyult sorsdöntőnek. Fiatalabb koromban szerettem kipróbálni a szabadságot, s megvetettem az okvetet- lenkedőket, akik felelőtlennek tartottak emiatt. Az óvatosoknak azt magyaráztam, hogy a szabadságnak elébe lehet menni, ha megérett a szándék és idő a szembenézésre a sorssal. Ezért a Mester ajánlatán nem sokáig törtem a fejemet, hanem még egy napig Budapesten maradtam. Budapesten sem éreztem magam jobban, mint másutt, igaz, rosszabbul sem, s habár jólesett hallanom, hogy körülöttem mindenki az anyanyelvemen beszél, már régen leszámoltam azzal az ünnepélyes illúzióval, amely fel- magasztosította a szememben akár a rablót is, ha az történetesen magyarul szólt hozzám. Természetesnek tartottam, hogy magyar vagyok, és soha többé nem lehetek más. Megszoktam, hogy mindenütt átutazó vagyok, s a kinőtt bensőségesség iránti nosztalgián kívül nem éreztem nagyobb megrendülést szülővárosomban sem, mint akármelyik romos ferencvárosi bérház körfolyosóján. Miskolci vérrokonaimat kevésbé ismertem, mint Markó Zolit és másokat, akik nem rokonaim, ezért csak kötelességből és illendőségből szerettem őket. Beletörődtem, hogy a családom tagjai között is egyedül vagyok, hogy a feleségem vagy a gyerekeim mások, mint én vagyok, jóllehet egymás gondolatait is kitaláljuk gyakran. Beletörődtem, hogy nem velem kezdődött az élet a földön, és hogy meg fogok halni. Bátran lehettem hát szeszélyes és kiszámíthatatlan, s eléMonoszlóy Dezső Non transit Tímeának Mint madarak párzás után kik kétfelé tipegnek mogorván indulok én is szólj rám mondd nem igaz ami történt mi nem itt valahol máshol éltünk szerelmünk szemérmünk kikezdhetetlen fénylő a mesékben továbbra is bármit fecseg a szarkahad az égi pár marad te a menyasszony én a kérő 0 0 René Magritte emlékének előredomborodó hasán. Nemcsak a haját és szakállát festette, hanem a száját is rúzsozta, mint az egykori román királyi hadsereg tisztjei. Ha nem tudtam volna, hogy festő, keleti mágusnak vagy veszedelmes szélhámosnak néztem volna. A derekát fájlalta, és két kispárnát gyömöszölt háta és a fal közé a kereveten, amelyen nagyokat nyögve helyezte kényelembe magát. — Romokban heverek - mondta nyájasan, s felsorolta tizenkét betegségét. - A test nem engedelmeskedik többé, már az ágyben sem - panaszkodott. - A test elhagyni készül engem. Nehezebben nem is indulhatott volna a beszélgetés. Hová csöppentem, kérdeztem a férfitól, akinek a tükörképe vagyok, én, rabszolga, a javíthatatlan racionalista. A Mester észrevette zavaromat, és tapintatosan hangot váltott. — Szóval Pozsonyból jött? — Igen — mondtam. — És Pozsonyban vannak még magyarok?-Vannak - mondtam mogorván.- Például én is. — Érdekes — tűnődött a Mester.- Egyszer jártam már Pozsonyban. — Régen? — kérdeztem. — Nagyon régen. Az álmomban. s nem tökéletlen utánzata a Mester vásznairól világító, szorongást kifejező és szorongást keltő, metsző zöld színeknek. Kint délután volt, kissé fülledt nyári meleg, amely mégsem hoz estére zivatart, csak a hársfavirág illata lesz áthatóbb benne. Feleségem és gyerekeim jutottak eszembe, majd miskolci rokonaim, akik tegnap is, ma is hiába vártak vacsorával.- Minek jött ide? - kérdezte a Mester váratlanul, de nem gorombán. Miután választ nem kapott, további kérdéseket tett föl.- Miért szokott utazni? És:- Mi az élet? És:- Mi a jelentése az olyan szavainknak, mint halál, szerelem, magyarság? S miután feleletet egyik kérdésre sem kapott, ő maga felelt helyettem.- Nos, ezeknek a szavaknak bizonyára van valami jelentésük. Kinek- kinek más. Sokféle felelet van a kérdéseimre. Annyiféle, hogy szinte már érdektelen. Tele van az életünk buta kérdésekkel, s azzal telik el, hogy buta kérdésekre bután felelünk. De hát valamivel ki kell tölteni ezt a roppant űrt, és meg kell tölteni a nagy csendet. A Mester alattomosan cserkészett be, minden egyes mondata hínárként tapadt rám. Itt volt a legfőbb ideje, hogy jövetelem céljára térjek. Szerkeszti: Mislay Edit Török Elemér Hej, homo sapiens! i „Mert az idő, nem gonosz ő, de hű tanító mester; azon fárad, hogy emberibb legyen a föld s az ember;...“ Illyés Gyula I Jajdul nyelvedről, mint már annyiszor égre pipacsló remény—sikoly... Arcodra ürömkeserű mosoly dermedt... hatvan éve alázzák az embert benned... Nincs rév se már, mely befogad, hogy kiköthesd csónakodat... Jöhet nyár, ősz, tél vagy éppen tavasz: sorsod itt mindig ugyanaz... Beárnyékolja a félelem kiszolgáltatott életed... Rád mindenfelől gyűlölet lángol, nincs hova s merre futni szülőhazádból... Uramistenem, hát mit akarnak! Bűn, hogy ide szült anyád magyarnak?!. Mit kell itt még megélned, lehet jobbra reményed?... Félő, hatvan éved is kevés arra, hogy befogadjanak és megértsenek: Neked se kell több, mint másnak... Naponta mégis, miért báninak?... Kinek fáj itt a nyugalom, hogy e táj neked is otthonod!?. Hej, homo sapiens, hát ide jutottál!?... Többről, másról álmodtál?... Megfoghatóbbról?... Hiszen minden relatív. — Engem a lány érdekel. — A lány... Hát persze, maga még fiatal — mondta. — Hol van az a lány? A Mester megigazította dereka körül a párnákat. — Bella? — kuncogott. - Hiszen itt ül mellettem. Értelmetlen lett volna a kérdés, hogy a lány, akit a Mester Bellának hívott, hogyan került a Mester mellé a kerevetre. Az ajtón nem jött be, a veranda ablakai pedig zárva voltak. Tudomásul kellett vennem, hogy Bella egész idő alatt közöttünk volt, csak én nem láttam, mert a Mester nem nyitotta fel a szememet. Ó, az oniriz- mus csodái, gondoltam. — Érintse meg - mondta a Mester. Miután nem voltam hajlandó, hanem két kézzel kapaszkodtam a székbe, amelyen ültem, a Mester, láttam, már-már megsajnált. — Csókolja meg. A száját vagy a mellbimbóját, vagy ahol akarja. Csak hogy meggyőződjék róla, valóságos, noha káprázat. — Nem merem — mondtam. — Akkor vigye el vacsorázni. — Nem.-Pedig ilyen egyszerű az egész. Minden a magáé, ha le tudja győzni a kishitűségét. A kishitűség mondanivalójának kulcsszava lett. Hosszú okfejtésbe kezdett, amelyet mintha félálomban hallottam volna, s bár, emlékszem, tetszett a gondolatmenet, később minden szavát elfelejtettem. Egyetlen mondatára emlékszem csupán. — Lélekvesztőn a semmi két partja között. Sietve hagytam el a házat, s elhatároztam, még az emlékét is kitörlöm életemből a férfinak, akinek a tükörképe voltam, s aki ott maradt a házban, hogy mint énem jobbik, szabad fele, hiányával a szabadságra emlékeztessen, és meggyötörjön. — Csak haladékot kaptál — kiáltotta utánam. Sikerült felkapaszkodnom a villamosra, mielőtt meggondolva magát, üldözőbe vehetett volna. Utolsó szavai sokáig visszhangoztak bennem. Miskolci rokonaim régen nem élnek már, s bár messze még az ébredés, a létfenntartáshoz nélkülözhetetlen szerepekbe hamar beletanultam. Boldog vagyok, mint az állatok. Létezésem legkülső körét annak a rettenetes miliőnek a kordonja veszi körül, amit a jó modor, törvények és egy csapat éjszakai rendőr vigyáz. Az ember sok mindent megél, didergeti tél, ő tavaszt remél... Néha konok, magában dohog, olykor kivár, hallgat vagy fejjel megy a falnak... Te már csak tudod... 6 Persze, nehéz az örökös várakozás a félelem árnyékában... De még itt vagy... Vagyunk... 7 Ami tegnap cél volt és remény, csak úgy feladnád? Megállnál az út felén?... Nem bújhatsz el magad elől... Kiálts... Beszélj!... Itt nincs menekvés, se más esély, hogy megmaradj: Csak a fegyelemmé szigorodott folyton-küzdés... 8 Mert rendbe tehető még minden itt, ha teszel... teszünk... közösen, valami igazán szép emberit... Lelesz, 1993.
