Vasárnap - családi magazin, 1994. január-június (27. évfolyam, 1-26. szám)
1994-02-27 / 9. szám
Ismerős arcok Akik ismerik, akik látták őt munka közben, vagy találkoztak olyan emberekkel, akikkel együtt dolgozott, tudják, Jókai Mária életének értelme a néphagyományok őrzése, gyűjtése és továbbélte- tése. Nem egyszerű megszállott ő. Fanatizmusa sokkal mélyebb indíttatásá. Annál eltökéltebb, annál elszántabb és tudatosabb, minél inkább érzi, látja: az utolsó órába értünk. Pedagógusként, hagyományőrzőként egyaránt a Zoboraljához kötődik. O ott lett azzá, aki, a Zoboralja pedig neki köszönheti, hogy határon innen és tál felfedezték értékeit. Több évtizedes munka után most búcsúzni készül a vidéktől, az emberektől, akikhez annyira közel került, akikért annyit tett. Jókai Mária hazamegy, a szülőföldjére. • Mit jelent a hagyományőrző számára a szülőföld?- Erre nem olyan egyszerű válaszolnom. A gyerekkorom, az eszmélésem. amihez egész életem kötődik, ez a szülőfalum, Felsőaha, melyet nagyon becsületes, dolgos, nyílt szívű emberek laknak. Szerencsémre, én még abban az időben születtem, hogy részem lehetett egy hagyományos életű falu- közösségben. Itt nőttem fel, itt kaptam az első élményeket, az indíttatást, és tulajdonképpen ezekből táplálkozva, ezekből merítve erőt kezdtem el dolgozni, s ezt tudtam hasznosítani életem során. Az életem másik része viszont ide, a Zoboraljához kötődik. A legtermékenyebb, a legmozgalmasabb éveimet itt éltem le. Ezért az én szülőföldtudatom kettős: a gyerekkori szülőföld és a munkásságom szülőföldje adja meg az egységét. Az elsődleges a gyerekkor. Az a környezet, ami a szülőfalumban körülvett, amiért, ahogy idősödöm, egyre inkább hálás vagyok, mert egyre inkább értékelni tudom, amit ott kaptam. Sajnálom a most felnövekvő nemzedéket, amelynek már nem lehet része abban, amiben nekünk volt. Mert lehet, hogy szűkölködtünk, de olyan légkör vett körül, ami a képzeletemet fejlesztette, megtanított gondolkodni, megtanított a becsületességre, az emberek iránti nyíltságra, őszinteségre. Abban az életformában teljes természtességgel tudtunk visszanyúlni a múltba, a gyökereinkhez, a hagyományainkhoz, mert nagy- szüleink révén úgy kapcsolódtak egymásba a jelen és a múlt pillanatai, mint a láncszemek. És állítom, azt a sok megaláztatást, elnyomatást, szorongatta- tást is úgy lehetett csak átvészelni, hogy az emberek ragaszkodtak egymáshoz, a múltjukhoz, a gyökereikhez. • Miként lehet összekapcsolni a szülőfölddel, a múlthoz, az ősök hagyatékához való ragaszkodással a magyarságtudatot?- Szerintem abban, hogy az emberek tudatosítsák hovatartozásukat. Nagy szerepe van a szokásaikhoz, hagyományaikhoz való ragaszkodásnak, mert azokon keresztül kötődnek a gyökereikhez. RIPORT végül hálás vagyok érte, mert Kalász után, itt szinte ömlesztve találtam meg mindazt a szokásanyagot, ami ott már csak felhígult formában létezett. Emlékszem, az első évben csak néztem, mikor a gyerekek jöttek és mesélték, hogy villőzni, pünkösdölni voltak. Akkor ezek a szokások még mind éltek. Részük volt a falu életében. Mikor 1965-ben egy járási folklórverseny indult, arra gondoltam, feldolgozzuk ezeket a szokásokat. Tulajdonképpen én azt vittem fel a színpadra, amit a gyerekek a faluban csináltak. Azt követően kezdtem el tudatosan gyűjteni a hagyományokat, amelyek közül néhány - mint a tananaj, a balázsolás - talán ennek köszönhetően maradt fenn. A hagyományőrzés itt, Gíme- sen azóta is folyamatos, a gyerekek most is minden évben járnak villőzni, pünkösdölni. • Miért érezte szükségét annak, hogy ezeket a szokásokat összegyűjtse?- Arra gondoltam, hogy meg kell örökíteni őket, mert idővel elkopnak, elvesznek. Ezért kezdtem el gyűjteni nemcsak Gímesen, hanem a többi zoboralji faluban. Arra is gondoltam, ha nem jegyezzük fel amit lehet, ki tudja, lesz-e aki továbbadja ezt az örökséget az új generációnak. Most pedig látom, hogy azok, akiknek a szülei még magyaroknak vallották magukat, most a gyerekeiket még magyarul sem tanítják, nemhogy az őseik szokásaival megisSzülőföldtől szülőföldig Beszélgetés Jókai Máriával szülőföldről, magyarságról, hagyományőrzésről Hogy én már gyerekkoromtól kezdve tudatosítottam ki vagyok, hová tartozom, abban nagy szerepe volt annak a közösségnek, ahol éltem, a családnak, ahol születtem, nevelkedtem. Pedig már az én gyerekkoromban sem volt könnyű itt magyarnak lenni. 1938-ban Ahánál húzták meg a szlovák-magyar határt. A háború után még nehezebb idők jöttek. Ám az elnyomatás mindig ellenállást vált ki. Édesapám konok, dacos magyar ember volt. Annyira kitartott a magyarsága mellett, hogy nem reszlovakizált. A faluban rajta kívül ezt csak két család merte vállalni. Mi is megkaptuk a kitelepítési papírt, de már nem került ránk a sor. Szóval otthon is mindig azt láttuk, hallottuk a szüléinktől, hogy mi magyarok vagyunk, s erre büszkének kell lennünk. Édesapám nem volt tanult ember, de tájékozott volt, érdekelte a földrajz, a történelem, a politika. Sajnos, én az alapiskolát szlovákul végeztem. A háború után nem volt más választásom. Amikor az ötvenes években megnyíltak az első magyar iskolák, és én a komáromi óvónőképzőbe kerültem, bizony megéreztem, mennyire hiányos a tudásom. Bár olvasni nagyon szerettem - ezt édesapámtól, édesanyámtól egyaránt örököltem - mégis rettenetesen keveset tudtam irodalomból, történelemből. Sokat kellett pótolnom. Szerencsére jó tanáraim voltak, akik elláttak útravalóval. Tulajdonképpen az első munkahelyen, Kalászon is arra építettem a munkámat, amit a szülőfalumban láttam, tapasztaltam. Akkor még csak ösztönösen kezdtem el foglalkozni hagyományőrzéssel, de miután 1962-ben Gímesre kerültem, ez az ösztönös munka tudatossá vált. Én soha nem vertem a mellem, nem magyarkodtam különösebben, de azt hiszem, azzal, hogy a pedagógusi munka mellett felvállaltam a hagyományőrzést is, megmutattam az embereknek az irányt, merre kell fordulniuk, mihez kell kötődniük. • Mi adta az indíttatást, hogy éppen a néphagyományok őrzésére tegye fel az életét, s milyen szerepe volt ebben annak, hogy ide került, a Zoboraljára?- Zoboraljára, Gímesre teljesen véletlenül kerültem. Ugyanis akkor éppen itt volt üresedés. De mertetnék őket. A szokáshagyomány összefügg az anyanyelvvel. Aki a nyelvét elhagyja, az a szokásokat is elfelejti, és úgy kivetkőzik magyarságából, mint annak idején a falusi emberek a viseletűkből. • Apropó, viselet! Ön szerint mikor és főleg miért vált az élő, a mindennapokhoz tartozó hagyományokból folklór?- A viselet elhagyásának és sok szokás elmaradásának lett oka a szövetkezetesítés. Amikor az emberektől elvették a földet, amikor minden tulajdon közös lett, akkor a földhöz való viszony is megváltozott. Akkor szűntek meg az első szokások is, mert már nem érezték fontosnak, szükségesnek a megtartásukat. A megváltozott életmóddal kapcsolatos a viselet elhagyása is, mert a buszra sietve már nemigen lehetett a sok szoknyás népviselettel bajlódni. Amikor ide kerültem, már látható volt, hogy hol tart ez a folyamat. Akkor kezdtem el én gyűjteni a még létező szokásokat, hagyományokat, a viseletét, meg a régi népi élet többi értékét. Á hatvanas évek elején így hoztuk össze Lédecen a néprajzi gyűjteményt, eg} tén cer ag dez líz. Lel éve talt figj kái alj; is ii a ( A i vez föl< szó sze töti bér val Ion elé, < álti má Jói ön lát hit Mi szí Csikorog az érckakas Méry Gábor felvétele Negyvennyolc végén telepedtem le Pozsonyban, hogy a háború utáni első magyar újság munkatársa lehessek. Addig Losoncon laktam. S azután, hogy a szüleim is utánam jöttek, egyre ritkábban látogattam el az ifjúkoromra emlékeztető városba. Megváltozott, a szememben idegen lett. Bérházakkal tömték tele. Azt az épületet is lerombolták, ahol a lakást béreltük. Az utcán már alig- alig hallottam magyar szót. A város szülöttjéről, Kármán Józsefről elnevezett gimnáziumra is úgy tekintettem, mintha semmi közöm sem lenne hozzá, pedig ott érettségiztem negyvenháromban. A háború befejezése óta magyar szó már nem hangzott fel ódon falai között. Losonc szlovák város lett. A lakosságát tizenegynéhány ezerről hu- szonkilencezerre duzzasztották fel. A legutóbbi népszámláláskor csupán 4830-an vallották magukat magyarnak. Igaz, már ezerrel többen, mint tíz esztendővel korábban. Lehet, hogy a legközelebbi összeíráskor még mások is meggondolják magukat. Mert volt re- szlovakizáció is, meg önkéntes behódo- lás, érvényesülést befolyásoló nemzetiségváltás. De ez sem igen változtatna a mérlegen, a mostani többség továbbra is megtartaná elsőségét. A háború utáni első két esztendőben nagy volt a népvándorlás. A határok viszszaállításakor sok magyar önként távozott. S jött a kitelepítés. Az északra fekvő falvakból a magyar szót nem értő családok elözönlötték a várost. Kezükbe került a közigazgatás is. A hivatalok ajtajára kiszögezték az ökölnagyságú betűkkel írott figyelmeztetést: Na Slo- vensku po slovensky! Nem tudtam egy szót sem szlovákul. Nehéz volt ezt a nagy változást kibírnom. Örültem is, hogy a feszült légkör csillapodása után a fővárosban kereshettem menedéket. Losoncon - érettségizett fejjel s miskolci joghallgatóként (ahová a háború utáni években is csupán a beíratásokra és a vizsgákra jártam) - csak pékinas lehettem, és segédlevelet szerezhettem. A jó Isten a megmondhatója, nem vágyódtam vissza. A szüléimét, a húgomat is Pozsonyban temettük el. Azóta csak a sírjaiknál idézgettem a múltat. De elfogott engem is a kortüneti „betegség“. A múltat nemcsak a szülők jelentik. Elhatároztam, hogy ősz fejjel újra, talán utoljára, ifjúkorom városába látogatok... Most is körbejártam legszebb éveimre emlékeztető iskolámat, a gimnáziumot. Koraesti lámpafényben, a fő utca felé tartva, megálltam a református templomnál. Ez még a régi Losonc része. Ybl Miklós tervezte 1853-ban, tornyán ma is ott forog a hatalmas érckakas. Itt Kövy Attilára, gimnáziumi osztálytársamra emlékeztem. Sok dioptriás szemüveget viselő édesapja, aki a Losonci Hírlapot is szerkesztette (a hetente megjelenő újságban közölte első cikkeimet), ebben a templomban hirdette az igét. Most elgondolkodva, ráérősen álldogáltam ott a járdán, amikor megpillantottam a felém közeledő, korosabb, bundás hölgyet. Ismerősnek tűnt az arca. Ó lenne az a kislány?!... Tétováztam. Köszönjek? Három lépésnyire tőlem ő is rám meresztette a szemét, s megszólalt szlovákul: Maga az?! Ha ki is fehéredett a bajsza, ugyanolyan, mint „akkor“ volt... Kölcsönösen örültünk a találkozásnak. Több mint négy évtizede nem láttuk egymást. A háború után költözködtek a szomszédságunkban megürült, nagyobb villának is beillő családi házba. Jávorpálos, hetyke, fekete bajszos legényként ismertem meg. Jó néhány évvel fiatalabb volt nálam. Összebarátkozott a vele egykorú húgommal. Egymástól tanulták a városban használt két nyelvet, a szlovákot és a magyart. Amikor a szüleim is a húgommal együtt a fővárosba hurcolkodtak, jó szomszédokként magukhoz vették a Cézár névre hallgató farkaskutyánkat. És most tudajta velem:- Cézár már régóta nincs... Csak sopánkodhattunk hát: bizonybizony, elfutottak az évek! Én nagyapa vagyok, ő meg nagymami... Talán a húgomra való emlékezés okán meghívott: nézzem meg új otthonukat. A régiért, mielőtt lebontották volna, szép summát kaptak az államtól. Ezen is jó pénzt kerestek. A háború után a magyar családtól elkobzott házat előbb csak kiutalták a részükre, azután a hős partizánként viselkedő idősebb fivére révén (aki bele is halt az alkohol nyakalásába), potom pénzen meg is vásárolhatták... Illedelmesen dicsérgettem az új, emeletes házat. Megismerkedtem a férjezett, negyven év körüli lányával, s a gimnazista unokájával. Abban a helyiségben üldögéltünk, ahol a tévét is nézik. Jóval fél nyolc előtt be is kapcsolták. Egyetlen nap sem mulasztják el az esti szlovák híradót.- Igen érdekel bennünket a politikai cirkusz - mondja mosolyogva a nagymami.- Hacsak cirkusznak veszi, az még jó - felelem.- Mami csak a cirkuszt emlegeti! Sokkal rosszabb ez a cirkusznál, amikor a Duray szítja ell lalt meg szenvedi szádunk lánya. Nt cseng ki hangjábó tét: ne csodálkozz szél, a lánya nagy- Csak azért en is losonci? - kérd magyarázhassam, átváltozása is ke Miklós nézetének mondhatom tóvá a szavamba vág:-Elég baj, hogy is a magyarok, mi gatják azokat, ak apjuk, az anyjuk r lik őket arra, val magukat... Mi jog- Ha a szülők n szerint az utódok- Hagyják bél a magyarok akarr itt nem tetszik r ahová a szívük hú- Hová menjen itt a szülőföldjük?- Mi is itt szüli föld! - jelenti ki t zista fiú.- És Durayék marad! - teszi ho: Én a nagymami nia kell, hogy a fi láskor hová, mily<- Maguk is csal Losoncra, mint se Dermedten néí regkeverő“ lenné nem is tántorítha tói. Falra hányt b vem? A legszívesi
