Vasárnap - családi magazin, 1994. január-június (27. évfolyam, 1-26. szám)

1994-01-02 / 1. szám

Família és sport, avagy egy népszerű csallóközi család: Gergely, a focista Iskolás korában sok-sok időt töltött a sportcsarnokban. A kézilabdapályán focizott az edzésen gyakorló anyukák gyermekeivel. Ugyanakkor végigizgult számos feszült mérkőzést. Mamája mesé­li, egyszer arra ébredt, fia álmában azt kiabálta: „ Gól! Safa, gól!“ Gergely is em­lékszik a vágsellyei szurkolók fergeteges biztatására, a szorongva végigült bajno­kikra. 0 azonban a focit választotta.- Magam döntöttem. Szüleim csak a sportolás felé vezettek, megszerettem az ottani légkört, a kollektív szellemet. Egyszerűen jól érzem magam a pályán. És ez számomra mindennél fontosabb. Ekkor az apában megszólal a pedagó­gus:- Ilyen szempontból az emberek kétféle csoportba oszthatók: az önmagukba zár- kózók az egyéni sportok felé vonzódnak, a kollektív típusok inkább a csapatjáté­kokban boldogulnak. Magam is az utób­biak közé tartozom. Gergely velünk élt á csapat körül, beleivódott a közösségi szellem. Szereti a kollektívát, de nemcsak a sportbelit, a háztömbét, az iskolait is. Tán ezért vonzódik a foci felé. Adottságai a kosárlabdához és a kézilabdához ugyancsak vannak. Sportolói jövője szem­pontjából sorsdöntő' esztendők előtt áll. Igazából az lenne a furcsa, ha otthoni életükből kirekedne a sport. Hazaviszik magukkal, mert a családfő indoklása sze­rint: „szeretjük és szinte a hivatásunk lett. Nekem biztosan, feleségem már kissé tá­volodik tőle, de Gergely napjainak felét is kitölti. Természetes hát otthoni megjelené­se. Nálunk ez a közös téma. “ Amíg Joli kézilabdázott, addig arról beszélgettek. Mióta fiuk a labdát kerge­ti, róla folyik a szó. Még nehezen viseli el a szülők jelenlétét a lelátón.- Egészen boldogtalan vagyok - árul­kodik a gyermekére kíváncsi anya. - Pa­lit már megszokta, kinn van valamennyi meccsén. Ritkán látom játszani, de min­dig a legrosszabbkor. Mikor se neki, se a csapatnak nem megy. Hát nekem iylen pechem van! Apai tanács, edzői meglátás tömérdek akad. Egyetlen gondolatsor ennek alátá­masztására:- Fiunk láthatja, hogy minden hátulütő­jével együtt végeredményben nagyon so­kat kaptunk a sporttól. Legalábbis én ren­geteget köszönhetek neki, jónak tartom, hogy életemet ebbe az irányba állítottam be. Kimondva-kimondatlanul: örülnénk, ha ő is efelé menne, mert úgy érzem, a mai, sok akadállyal teli világban itt ha­ladhatna a legegyenesebben. Gyakran el­mondom neki, biztosan akadnak tehetsé­ges csapattársai, akik nem mérhteik fel, mit érhetnek el jó játékosként, mit adhat nekik a futball. Ő a példánkból meríthet. A szeretet, az akarat, meg a valóság kell, hogy összhangban legyen az emberben. Úgy érzem, jelenleg nála még így van. Más lenne, ha lehetetlent követelnénk tő­le. De nem azt teszem. Amikor kimegyek mérkőzéseire, apaként és edzőként egya­ránt figyelem. Gyűjtöm tapasztalataimat, hogy átadhassam. Sok sportoló szülője abban hibázik, hogy nézetkülönbségbe keveredik az edzővel. Nem szeretnék ilyen helyzetbe kerülni. Kirepülés NÉMETHÉK Otthon - hármasban Ki ne hallott volna már Németh Pálróll Dél- Szlovákiában, de országszerte is rengetegen is­merik és tisztelik. A biológia-kémia szakos taní­tóból lett közismert edző a nyárasdi kézilabda megalapozója, felemelkedésének meghatározó személyisége. Azóta sem szakadt el tőle, s jelen­leg is a profivilágba evező Co-Impex magánklub fedélzetén tartózkodik. Második ember a kispa- don. Neje, Némethné Dömény Jolán a csallóközi község legelső sikercsapatának egykori kulcsem­bere. Életük a kézilabda révén fonódott össze. Az edző és játékos egymásra találásának ki tud­ja hányadik példájaként. Házasságuk gyümölcse fi­uk, Gergely. Másodikos gim­nazista, és igencsak nyomába eredt szüleinek. A DAC ificsapatában futtballo- zik. Előretolt csatárként. Ok hárman egy családban. Hétköznapjaikat átszövi a sport. Benne élnek és magukban hor­dozzák. Egy estén át szokásviláguk belső rejtel­meire leselkedtem. Kitárulkoztak, otthoni énjü­ket tárták elém, ám minduntalan előbukkant va­lahonnan a kézilabda. Egy-egy sztori, komoly fejtegetés vagy szakmai magyarázat erejéig. Némethné jó féltucatnyi éve komoly tü- dőmú'téten esett át. Utána, túl a harmin­con, újrakezdte a kézilabdát.- Egyéves kihagyás után szinte a null- pontról indultam. Kegyetlen két hónap következett, nehezen tettem túl rajta ma­gam. Motivációt kerestem, de nem talál­tam. Partizánskéba kerülésünkkel (egy évet kényszermegoldásként a cipőváros­ban töltött a Németh házaspár, és bajnoki aranyig jutottak - szerző megj.) ugyanis megszakadt bennem a nyárasdi csapathoz fűződő kapcsolat. Nem tudtam már lelke­sedni érte. Anyagi előnyök akkor még nem származtak szereplésemből, kicsit mintha a férjem türelme is fogytán lett volna velem szemben a pályán. S nem akartam, hogy kifütyüljön a hazai közön­ség, úgy járjak, mint számos, magáról megfeledkezett korosabb játékos. És ek­kor jelentkezett a Tatabánya, de végül az NB I-es Győrbe mentem. Két évre. Új motivációt kaptam. De ott is csak munka mellett kézifabdáztam, mint mindig az életemben. Alkalmanként utaztam. Kivá­ló társaságra leltem, negyedikek lettünk a bajokságban. Itthon sportberuházóként dolgoztam, s a nyolcvankilences forrada­lom után elsőként erről a területről vette le a kezét az állam. Munkanélküli marad­tam. Ekkor egyik aranyosi ismerősünk jött ajánlatával, barátja egy Stuttgart köze­lében fekvő kisváros kézilabdaklubjának vezetője, és alacsonyabb osztályú csapa­tuk kiesésre áll. Tapasztalt játékosra len­ne szükségük, mert szeretnének bennma­radni. Először csak néhány hónapról volt szó. Gondoltam, kirepülésemet valaho­gyan elviseli a család. Csak ott derült ki, edzőként is számolnak velem. És én ott álltam előttük a szlovák és magyar nyelv­tudásommal. Félelmetes kép tárult elém, de maradtam. Egy hónap után azt hit­tem, megszököm, ám szégyelltem volna visszajönni. Befogadtak. Jöttek az ered­„A falusi élet vonz“ mények, kezdtek a kézilabdára járni az emberek. Később jelentkeztek csak a dilemmák, mikor Joli kinnléte meghosszabbítását fontolgatta. Ő ott, a férfiak itthon. Jó len­ne együtt Németországban, vélte a lehe­tőségébe kapaszkodó anya, ám szülőföld­jébe gyökerezett férjét meg fiát nem tudta rászedni a kiköltözésre. El-elmentek utá­na, de végleg nem maradtak. Három hó­napból két és fél kemény esztendő lett. Időközben csapatával két osztállyal fel­jebb került, és bekopogtattak a német harmadik vonalba. Áprilisban hazajött, úgy érezte, kirepüléséből elég volt a csa­ládnak. Ősszel újra hívták, de nemet mon­dott. Végül abban maradtak; tavasszal ki­megy néhány hónapra, miközben dolgo­zik majd, mint ottléte nagy része alatt, így tenne pontot pályafutása végére. Vajon mit hoztak a németországi évek „Jól érzem magam a pályán“ azon felül, hogy játékosedzősködése anyagi helyzetükön segített?- Minden kézilabdázónak az edzőskö- déssel kellene kezdenie. Eddig is edzőpár­ti voltam, ám azóta teljes mértékben meg­értem Pali régebbi reagálásait a kispadon. Ez a szakma a kiszolgáltatottság csapdá­ja. Nekem valamivel mégis jobb volt, mert játszhattam is. Németországban ugyan­csak elterjedt az eredményközpontúság, ám másképpen jelentkezik. Különösen ér­zékeny pont a cserék kérdése. Csupa ama­tőrökből állt a csapat. Tagjai csak azért utaznak 30-40 kilométert, hogy kedvtelés­ből játszhassanak. És ez így van az egész Bundesligában, leszámítva az élvonal első felét. S bár tudtam, ha beküldőm egyikü- ket-másikukat a pályára, ez alatt akár két gólt is kapunk, de meg kellett tennem, és lehetőleg úgy, hogy a legkevésbé zavarja a többieket. Legalább fél évig tartott, míg rájöttem ennek minden titkára. Egyszerű­en az edző dolga, hogy játékosai sikerél­ménnyel gazdagodjanak, megszeressék, amit csinálnak, hajlandóak legyenek el­jönni bármikor. Emellett arra is oda kel­lett figyelnem, hogy ne érjék a csapatot lesújtó vereségek. Megbántani valakit, vic­celődni szinte lehetetlen. 'Halálkomolyan vesznek mindent. Belső nyugalom Itthon újra a munkanélküliség várta. Je­lenleg átképzésre jár. Számítástechnika­angol szakra. Szeretne belekóstolni a szá­mítógépes tervezésbe, amit tavasszal Né­metországban is kipróbálhatna. Ott nagy jövője van, s előbb-utóbb nálunk szintén elérkezik az ideje. Általa közelebb kerül­ne eredeti szakmájához, az építészethez. Hogy mit kapott a sporttól? Mennyire segíti mai hétköznapjaiban? Életfelfogá­sában őrzi a nyomait. Többek között a tisztességgel elvégzett munkában je­lentkezik.- Egykori csapatunkból öten-hatan sze­reztünk egyetemi diplomát. A kézilabdá­nál viszont egyedül maradtam, a többiek hivatásukat választották. Egyértelmű te­hát, hogy szakmájukban sokkal előbbre tartanak. Én lényegében kezdő vagyok. Néhány csapattársam ügyesen váltott, le­felé menő ágból lépett tovább. Ám bizto­san áldozatai is vannak ennek a sportnak. Én melyikük közé sorolom magamat? Ki­tartásomat nem bántam meg. Legalább meghosszabbítottam a fiatalságomat. Anyagilag nem volt nagy üzlet, de más téren igen. Nincsenek millióim, ám szava­hihetőségem, meg az a tény, hogy ismer­nek a járásban, előnyömre szolgálhat. Ép­pen sportbeli tulajdonságaim révén kerül­tem a köztudatba. Kétszer csalogattak visz- sza a szakmámba, de akkor fontosabbnak tartottam a kézilabdát. Ki gondolta volna, hogy ilyen gyökeres változások jönnek. Szerintem most mindenkinek váltania kell, nem csak nekem. Eddig minden biz­tos volt, ezután bizonytalanná válik. Ilyen szempontból németroszági kinnlétem jó iskolának bizonyult, azóta teljesen más­képp látom a világot. Innen az edző-férj viszi tovább a gon­dolat fonalát:- Leegyszerűsítve: nem érte meg a sportéletben gyökeret verni. Nálunk azonban ez a kérdés fel sem merül, nem bánkódunk rajta, mert erre tettük az éle­tünket. Terveink persze voltak. Családi házról álmodoztunk. A falusi élet vonz, kedvelem az állatokat, a növényeket, egyáltalán a természetet. De a bekövetke­zett társadalmi változások és a vele járó anyagi terhek elképzelésünket alighanem megvalósíthatatlanná teszik. Itthoni két és fél évükről ugyancsak megfontolva beszél:- Családunkban egymás személyi sza­badságát sohasem korlátoztuk. Mindig rábízzuk az érintettre, hogy értelemszerű­en döntsön. így volt ez Joli esetében, és szeretnénk, ha Gergelynél is ugyanígy len­ne. Mi azért vagyunk, hogy ebben segítsé­gére legyünk. Ma Németh Pál a nyárasdi női kézilab­dacsapat másodedzője. Hosszú évek lé­lektani leterheltsége után megfelelőnek tartja ezt a beosztást, egyelőre kielégíti. Új munkakörben próbálkozik. így akar hasznos lenni, nehogy azt az érzetet kelt­se a vezetőedzőben, mintha a helyére pá­lyázna, nem szeretné, ha nézetei kere­kednének felül. Egyelőre ezt sikerül tel­jesítenie, és a bajnoki év végéig minden­képpen maradni kíván. Erre utal, hogy az elmúlt időben négy ajánlatot is visszauta­sított. Mint vallja: dolgát megpróbálja be­csületesen és jól elvégezni, akárcsak egész életében tette. Maga is kíváncsi rá, meddig tart majd e belső nyugalom, s mikor tör felszínre belőle újra az ambí­ció. Mert érzi, képességeivel, tapasztala­taival több csapatnak tudna segíteni. Kérdések tehát Némethéknél is felme­rülhetnek az új esztendő küszöbén: leül-e a családfő az idén vezetőedzőként vala­melyik kispadra? S ha igen, hol és mi­kor? Megtalálja-e boldogulását a civil életben a feleség hosszúra nyúlt pályafu­tása után? Hogyan bontogatja tovább szárnyait Gergely a zöld gyepen? Mind­egyikre csak az idő adhat választ. Ezért a család élete még rengeteg olvasóközei­be hozható témát rejteget. Érdemes lesz belepillantani. _ J. Mészáros Károly ,Meghosszabítottam fiatalságo nat“ (M. Nagy László felvételei)

Next

/
Thumbnails
Contents