Vasárnap - családi magazin, 1994. január-június (27. évfolyam, 1-26. szám)
1994-02-27 / 9. szám
A levéltárak a történettudomány, a helytörténetírás és minden múltba visz- szatekintő feldolgozás legfontosabb forrásai. Az egyes népek s nemzetek levéltárai, levéltári hálózatai az adott közösség, illetve társadalom féltve őrzött kincsei közé tartoznak. Az írott anyag, a lét, a fejlődés, a kulturális és szellemi értékek cáfolhatatlan bizonyítéka. Enélkül megkérdőjelezhető lenne kinek-kinek a múltja és a jelene is. Nem véletlen hát, hogy a szlovákiai magyarság körében is egyre többször hangoztatott igény mutatkozik saját írásos hagyatékának megőrzése iránt. • Az elmondottak alapján beszélhetünk-e szlovákiai magyar levéltárakról? - kérdeztem Varga Sándortól, a Csemadok OV titkárságának munkatársától, aki tanult szakmája szerint történész és levéltáros.- Már 1968-ban megtörtént az első kísérlet a Csemadok levéltárának létrehozására. Az azt követő húsz évben azután annyi történt, hogy a Csemadok központi irodája által produkált iratokat sikerült külön helyiségben összegyűjteni. Leltár készítésére azonban már nem futotta az erőből. Az elkövetkező évek feladata lesz tehát, hogy a Csemadok iratanyagát pontos evidenciába vegyük, és olyan leltári jegyzéket készítsünk róla, amely tájékoztatást nyújtana az egyes iratok vagy iratcsomók tartalmáról. Ez lehetővé tenné a rendszeres kutatást s feldolgozást. A Csemadok mint a szlovákiai magyarok egyetlen nemzetiségi alapon és negyven éven át működő országos tömegszervezete, kulcsfontosságú intézmény az itt élő magyarság történelme szempontjából. Fennmaradt iratainak egy része történelmi értékű információkat tartalmaz, amelyek sok mindent elmondhatnak a (cseh)szlová- kiai magyar kisebbség életéről. • Milyen iratokat foglal magába a Csemadok levéltára?-A Csemadok levéltárában megmaradtak a szövetség megalakulásától kezdve született iratok. A pillanatnyi rende- zettségi állapot szerint viszont nehéz megmondani, hogy mennyire teljes ez az iratanyag. A lényeges dokumentumok - jegyzőkönyvek, testületi ülésekről készült beszámolók - általában megmaradtak, s ezek a legfontosabbak. Sajnos, jelenleg még nincs pontos tartalmi leltár. Ennek elkészítése a következő időszak feladata lesz. • Ha én például az ötvenes évek szlovákiai magyar társadalmának mozgásáról szeretnék valamit megtudni, találhatok erre vonatkozó adatokat a Csemadok levéltárában?-Természetesen. Igaz ugyan, hogy ehhez nagyobb mennyiségű iratot kellene átlapozni. A későbbiek folyamán szeretnénk egy olyan szakmai rendezést és feldolgozást végrehajtani, amely egyrészt pontosan nyilvántartja az anyagot; másrészt pedig tartalmi tájékoztatást is nyújt, illetve tárgy szerint precízen visszakereshetővé teszi az iratokat. • Hol vannak még a szlovákiai magyarság életével kapcsolatos levéltárak?-Tudatosítani kell, hogy mi tartozik a szlovákiai magyar intézmények és szervezetek hálózatába, illetve birtokába. Ez a Csemadok levéltár, a Bibliotheca Hun- garica Somorján lévő levéltára, és a Fábry- levelezés Stószon. Ezek már olyan írásos kéziratgyűjtemények, amelyeknek levéltárjellegük van. Természetesen, a szlovákiai magyarság történetével sokféle más irat is foglalkozik a két központi állami levéltárban, illetve az állami területi levéltári hálózatban. Ide tartoznak a járási levéltártak, amelyek, Dunaszerdahely kivételével, minden járásban megtalálhatók. E járás anyagát a Galántai járásban, Vág- sellyén kezelik. A szlovákiai levéltáraknak szinte mindegyikében lehet iratokat találni az itt élő magyarság életére, múltjára vonatkozóan. Ez az anyag lehetőséget nyújt a rendszeres forráskutatásra, amely feldolgozná a szlovákiai magyarságra vonatkozó iratokat, s ezek jegyzékét közre lehetne adni. A Somorján lévő levéltárnak Archívumi felvétel viszont be kellene gyűjtenie a még kallódó, „lappangó” iratokat. Ehhez rendszeresen fel kellene kutatni azokat a személyeket, intézeteket és egyesületeket, amelyeknek a múltban produkált, megőrzése érdemes iratanyagok a birtokában vannak. Tehát: olyan történelmi értékű információkat tartalmaznak, amelyek rögzítenek, elmondanak valamit a szlovákiai magyarság életéről. Ilyenek lehetnek például az írók hagyatékai; a szlovákiai magyarság kultúrájával vagy szellemi életével foglalkozó korábbi egyesületek, szervezetek, alapítványok levéltárai. Arra is ügyelnünk kellene, hogy meg tudjuk őrizni azt, amit a jelenben produkálnak a szlovákiai magyar társadalom különböző szervezetei, s intézményei, mert ha ezek a dokumentumok megsemmisülnének, ezzel a múltunkat, a létünk bizonyítékait likvidálnánk. • Gondolkodnak-e azon, hogy a levéltár anyagát számítógépes rendszerrel is feldolgozzák?-Célunk, hogy a Csemadok keretén belül idővel számítógépes adatbázist alakítsunk ki. Sőt! Ez már részben megkezdődött. Később rákapcsolódnánk egy nagyobb hálózatra, amelyet a Magyarok Világszövetsége készít elő, s amely összekapcsolná a külföldi magyar etnikumok szervezetei által működtetett számítógépes rendszereket. Arról van szó, hogy ne csak a Csemadok szervezeteit és tevékenységét rögzítsük ebben az információs rendszerben, hanem az egész szlovákiai magyarságról szóló információkat is. Evidenciába vennénk tehát a népességi adatokat, a kultúra területén történt mozgásokat, a közigazgatási és önkormányzati adatokat, valamint a szlovákiai magyarság gazdasági tevékenységének változásait. Ezeket az információkat külföldre és belföldre egyaránt közvetíthetnénk. Kamocza Márta KISEBBSÉGPOLITIKA Különös ország, különös - megkülönböztetett — jogállású polgára vagyok születésem percétől. Mert - képzeljék csak el - Trianonban néhány aggastyán - volt közöttük olyan is, aki később bevallotta e paráznaságot- úgy írta alá a trianoni szerződést, hogy annak szövegét el sem olvasta. Ennek az érelmeszesedéses tébolynak egyik következménye lett a csehek és a szlovákok első közös állama, mely népességének több, mint egy- harmada nem volt „államalkotó“. Csak az érdekesség kedvéért jegyzem meg, hogy az I. Csehszlovák Köztársaság német népessége meghaladta a hárommilliót, míg az „államalkotó“ szlovákság lélekszáma a kétmilliót sem érte el. S ugye, mi, magyarok is túl voltunk az egymilliós népességszinten. A ruténok, ruszinok, lengyelek, cigányok - elnézést: romák -, zsidók is meglehetősen sokan voltak. A megalakulásakor mintegy 10 milliós lélekszámú Csehszlovákia a hét évtizedes etnikai tisztogatás benesi módszerével több mint ötmilliós gyarapodást ért el úgy, hogy ezenközben megszabadult a „német elemtől“; kipusztította - Tiso vezényletével - a szlovákiai zsidóságot, a rutén-ruszin-ukrán népesség teljesen feldarabolódott vagy felszívódott; lélekszáma minden tekintetben jelentéktelenné zsugorodott - azzá zsugorították -; a szepességi cipsze- rek már szórványnak sem tekinthetők, s az egykori lengyel népességből is csak mutatóban akad pár ezer. Az országosztás dicsőséges és mámoros ünneplése, lobogó- és ökölrázása ezeket a történelmi apróságokat a jótékony feledés ködébe burkolta és burkolja. A mai szlovák történészek és honatyák agyában ezek a tegnapi- mondjuk így - huszadik századi erőszaktevések fel sem merülnek. Itt minden és mindenki makulátlan és tiszta. S aki ezt megkérdőjelezi, netán kétségbe vonja, az elvetemült perna- hajder, országvesztő, irredenta, meg revizionista, de - legfőképp - magyar! Csakhogy — a világ már ilyen- vannak szerződések, okmányok, történelmi dokumentumok, irodalom, meg korabeli sajtó is, ami és amely megőrzi-megőrizte egy-egy nép történelmi magatartását is a többi között. Például a cseh és a szlovák - na és persze a román - vezetés folyamatosan veri az asztalt a trianoni határok megváltoztathatóságáról való félelem okán. Azonban ha feltennénk azt az Méry Gábor felvétele illetlen kérdést a szlovák parlamentben, hogy ki szegte meg a Trianonban megkötött szerződést, azt hiszem, kellemetlen csend támadna a szlovák honatyák soraiban. Mert ugye Magyarország nem tartozik ezek közé. De a Cseh és a Szlovák Köztársaság - igen! És persze a volt Szerb-Horvát Királyság romjain összefércelt, s a szemünk láttára darabokra hulló volt Jugoszlávia. Azonban az is történelmi tény, hogy Románia állja a sarat! Moccanatlanul. Komolyabbra fordítva a tűnődés menetét: valóban kíváncsi volnék a szlovák parlament reakciójára és vélekedésére ebben a kérdésben. Mert az egyértelmű és ismert tény, hogy a trianoni szerződés Csehszlovákia és Jugoszlávia határait garantálja; s ennek tükrében nem volna érdemtelen történészi és jogászi vizsgálat tárgyává tenni e jelenlegi európai állapotokat. De, túllépve e nemzetközi jogra tartozó kérdéskörön, tapasztalható a mai Szlovákiában sok egyéb csoda és különlegesség is. Például lépten- nyomon hallom-olvasom, hogy a mai Szlovák Köztársaság nem vállalja a Tiso-féle köztársaság örökségét. Ez számomra teljesen érthetetlen helyzet. Mintha Európában két szlovák nemzet élne. Vagy mintha lehetséges volna egy nemzet történelméből kihagyni néhány kellemetlen évet... Ugyan miként vélekedne a világ ma a mai Németországról, ha nem vállalná a második világháborút s az abban betöltött szerepét?! Vagy a japánokról, netán az olaszokról. Ők is mondhatnák - de nem mondják -, hogy ez a nemzet nem az a nemzet... Mert a történelmi folytonosság vállalásának a dolga roppant egyszerű: a nemzetet nem lehet lecserélni. A szlovák nemzetet sem - bármilyen különösen is hangzik. Tehát a Tiso-féle köztársaság is történelem - szlovák történelem. S a mai szlovák vezetés hiába próbálna kibújni e jogfolytonosság alól - nem teheti. De nem is akar, nyilvánosan ezt nem hirdette meg. Ám a valóság sok mindent elárul; az új ezresünkön ott díszeleg nagytiszteletű Andrej Hlinka portréja, s van róla elnevezett állami kitüntetésünk is már. Ugyanakkor a Tiso-féle köztársaság alkotmányában szó szerint ez olvasható: „Slovensky národ zúcastní sa státnej moci prostredníctvom Hlin- kovej slovenskej Iüdovej strany.“ (58. paragrafus). Magyarul: „A szlovák nemzet az államhatalomban Hlinka Szlovák Néppártjának közvetítésével vesz részt.“ Ez ugye, világos és egyértelmű szöveg. És ha a párt nevét behelyettesítjük a mai vezető politikai párt nevével, minden egyensúlyba kerül. Már csak a „gárdát“ kell megalakítani ... Gál Sándor Tüske Schopenhauer írja A világ mint akarat és képzetben: „Nincs bosszantóbb, mint amikor okokkal és magyarázatokkal érvelünk valaki ellen s minden erőnket összeszedjük, hogy meggyőzzük, míg aztán végre felfedezzük, hogy nem akar megérteni bennünket; hogy az akaratával van dolgunk.” Én már letettem róla, hogy a nemzetiségi kérdés vitáinak a kesztyűjét felvegyem: nem akarok fölöslegesen bosszankodni. Most egy nemzetiségi vitáról mégis szólnom kell, legalább egy jegyzet erejéig. A szlovák értelmiség egy csoportja nyílt levélben fordult „Európa értelmiségéhez”. (Ez volt a levél címe, s a szlovák írók hetilapja, a Literárny tyzdenník közölte, 1994. jan. 14-én.) Nincs kedvem a magyarságot Európa destabilizációs elemeként megbélyegző s a célzatos pontatlanságoktól hemzsegő levelet minősíteni, minősítse inkább J. $., a szlovák költő és publicista, aki ebben a pillanatban ha nem is Mocsáry Lajosa, de legalább Gáspár Imréje a szlovák szellemi életnek. Cikke a kassai Domino cffcktben jelent meg, s már a címe is beszédes: A gyűlölködés vízkereszti memoranduma. Egy mondat a cikkből. „Sehol jelét sem találom annak az igyekezetnek, hogy a magyar-szlovák viszony s a szlovákiai magyar nemzetiségi kisebbség bonyolult, érzékeny s látensen robbanékony problémakörét mélyebben s elemező igénnyel akarnák megvizsgálni..., sehol jelét sem látom a témaszemlélet értelmiségi kiterjedésének”. Szóval a „memorandum” azoknak a nacionalista pamfletteknek az egyike, amelyekkel az utóbbi időben a szlovák sajtó jelentős része tele van, s amelyek ellenében valóban teljesen fölösleges lenne okokkal és magyarázatokkal érvelni, mert a szerzőiknek nem az értelmével, hanem az „akaratával van dolguk”, s ha most mégis szóváteszem a dolgot, akkor azért teszem, mert nem hiszem el, hogy a levélnek mind az ötven aláírója akarja, amit a levél megszövegezői akarnak (ti. a magyarságot kollektive megbélyegeztetni). Az ötvenből kettővel (két egyetemi oktatóval) ugyanis szinte nagyon el tudom róluk képzelni, hogy ha holnap mondjuk J. $. egy ellenkező eszmeiségű memorandumot tenne eléjük, azt se ítélnék el. Tudom, tudom: az ilyen emberekről szoktuk mondani, hogy akaratgyengék, sőt hogy jellemtelenek. De vajon érvényesek-e ezek az erkölcsi normák-terminusok minden helyzetben, mondjuk akkor is, mikor az egymást kölcsönösen és féktelenül gyűlölő felek és világok akarata között szinte már csak az ilyen emberek sztoiciz- musa jelenti az átjárást, a közlekedést, a kapcsolatot, mikor a sztoikus Zénón és Krüszipposz után jó kétezer évvel a kategorikus ítéletek helyett megint a feltételes kijelentések látszanak embertartalmúabbaknak, célravezetőbbeknek? A „szlovák értelmiség” memoranduma után következő ötven nevet egyébként azért tanulmányoztam át, hogy vajon találok-e köztük szlovák Bjömsont? A J. §. cikkét felháborodottan visszautasító aláírók szerint ugyanis memorandumukat nemsokára úgy fogják emlegetni Európa-szerte, ahogy Björnstjerne Bjömson századunk elején született cikkeit emlegetik (!), amelyekben a zord norvég író az egykori Magyarország területén élő szlovákokat védelmezi. Megnyugtatom az érdeklődőket: a szlovák Björnsonok nem írták alá a pamflettet. így hát nekem tulajdonképpen a memorandumból csak a két sztoikus barátom aláírása fáj. De őket is meg tudom érteni- Tőzsér Árpád Zénón és Krüszipposz aláír Mi található a Csemadok levéltárában? Csupa Európa Príkler László felvétele napjában találkozom, nagyon jól ismerem őket, s tudom, hogy egyszerűen képtelenek a gyűlölködésre. S hogy a levelet mégis aláírták, azt csak úgy tudom elképzelni, hogy ők a gyűlölködőket is képtelenek gyűlölni. Odavitték nekik a szöveget aláírásra, s ők képtelenek voltak azt mondani, hogy nem. Nem akartak az egyik eszmével egy másik eszmét szembeszegezni, mert tudták, hogy az eszmék nevében mindig üldöznek valakit. Nem akarták megtagadni barátaikat pusztán amiatt, mert azok egy bizonyos dologban más véleményen vannak, mint ők. De
