Vasárnap - családi magazin, 1994. január-június (27. évfolyam, 1-26. szám)

1994-02-27 / 9. szám

'J Q Q Q novemberében ijúkoro- JL y O y mat juttatták eszembe az utcára tódult fiatalok. Azt az időt, amikor belém is hitet oltottak egy magyarországi népi kollégiumban. Sárospatakon álltam az Egy a jelszónk, a békét és a Kovács vagyok, ifjú a lelkem forradalmi dalt éneklő fiatalok közé. Megvallom őszintén, zavart nagyon, miért kellett lobogá- sunknak megzavarnia a katolikusok békés körmenetét a Rákóczi-vár hatalmas parkjának sétányain, s mikor Miskolcra kerülve azt láttam, hogy a Szentháromság teret elözönlő diósgyőri munkások visszakövetelik letartóztatott és elhurcolt papjaikat, már rettenetesen megdöbbentem. Olyan heves volt a térre vonult munkások ellenállása, hogy a „népi demokratikus” hatalom meghátrálni kényszerült, eleresztette a fogva tartott plébánosokat, akiknek a hívők örömükben még a cipőjüket is megcsókolták.

Nem lehetett nem észrevenni, hogy hatalmas küzdelem folyik hatalom és az egyház között, s az akkor megingott hitem azt kérdezte tőlem, mi baja az új rendszernek az egyházzal, hiszen a krisztusi tanítás a szere- teten kívül a szegények megsegítését is hirdeti? A körülmények kedvezőbb alakulásával Pozsonyban folytattam aztán életemet. Megnyílt a Magyar Pedagógiai Gimnázium, már nem volt szükség arra, hogy szökött diákként az anyanyelvemen Magyarországon tanuljak. Érettségire készülő fiatalként és az ifjúsági szervezet elnökeként tevékenykedtem az iskolában. A változás és változtatás igénye valósággal ott szikrázott a levegőben. Ez abban nyilvánult meg, hogy különösen magyarórán keveseltük az előadott tananyagban a forradalmiságot. Egyik tanárunkat közre is fogtuk valamelyik délután, és hévvel magyaráztuk neki a folyosón (mi, diákok, a tanárnak!), miért keveselljük Ady költészetében az előadott forradalmiságot. Szegény tanárunk, a már megboldogult Ozorai Ferenc, vöröslő arccal hallgatta „okfejtésünket”, és megígérte, hogy legközelebb már Ady és minden további költő esetében költészetének a forradalmiságát domborítja ki.

Ezerkilencszázötvenegy első félévében történt mindez, amikor elhitették velünk, hogy Kelet-Közép- Európának ebben a térségében hibátlannak készül a korábban helytelenített világ! Koncepciós perek lehetőségére és valóságára álmunkban sem gondoltunk. A tiszta szándékú fiatalemberek forradalmát éltük, és csak előre néztünk, a szebb jövőbe vetett hittel. Múltismeret nélkül fogadtunk el mindent. Meg sem fordult a fejünkben, hogy szülőket és nagyszülőket milyen rettenetes, igazságtalan és megalázó csapások érnek. Nacionalizmusnak nyoma sem volt akkor, mindenfelé az internacionalizmus „szent” zászlaját lengette a szél, s amit soha később nem éltem meg, ezerkilencszázötven őszén valamelyik pozsonyi laktanya udvarán felállított szónoki emelvényről iskolánk ifjúsági szervezetének elnökeként magyarul üdvözölhettem a magyar újoncokat!

Aztán jött az érettségi vizsga és a búcsúzás a pedagógiai gimnáziumtól. A Pedagógiai Főiskolának magyar tagozata nyílt, s jelentkeztem felvételire. Rudas László: Materialista világnézet című könyve volt a felvé- teliztető Csanda Sándor és Ressl János vesszőparipája. Magyar—történelem—társadalomtudomány volt a választott szakom, de nem tanulás volt az, amit folytattunk, hanem politizálás az előadásokon, az előadások szünetében, az internátusi szobában. Az első évet olyan eredménnyel zártam, hogy a tanári kar munkáját vezető Sas Andor ösztöndíjas moszkvai továbbtanulásra javasolt. Helyettem döntött, s mindaddig simán is ment minden, míg engem is meg nem kérdezett, mit szólok a moszkvai továbbtanuláshoz? Határozott nemmel feleltem. Nem politikai megfontolásból, hanem mert akkor már szerelmes voltam abba a szép fekete hajú másodikos pedagogista lányba, akit később feleségül is vettem. Eszem ágában sem volt öt nehéz esztendőre magára hagyni.

_____MÚLTFAGGATÓ_________________________________________________________

hó

hér ne rehabilitáljon!

MIÉRT REPÜLTEM AZ ÚJ SZÓBÓL?

A következő évben is megismétlődött az ajánlás, de akkor már Budapestre, az Eötvös Loránd Tudomány- egyetemre. Ugyanabból az okból oda sem mentem. Az Új Szónak viszont nagy szüksége volt fiatal, főiskolás vagy főiskolát látogató szerkesztőkre, mert hígítani kellett a munkáslevelezőkkel feltöltött állományt. S én már könyvismertetéseket írtam! Lő- rincz Gyula magához kéretett hát a szobájába, és azzal a biztosra vehető ígérettel, hogy továbbra is nyilvános hallgató lehetek a főiskolán, felvett szerkesztőnek.

A kulturális rovatba kerültem, afféle szerkesztőinasnak Egri Viktor és Szabó Béla mellé. Nagyon boldog voltam. Úgy fogtam fel a hu-, szonegy éves életemben bekövetkezett változást, hogy az új igék hirdetőinek templomába vezérelt a mindenható sors keze, ahol minden ragyogóan fényes és tiszta, ahol a hit, az elv a lehető legszentebb dolog. Hamar rá kellett azonban jönnöm, hogy ez nem így van. Az Új Szó hasábjain naponta leírtuk az unalomig elcsépelt internacionalizmust, a valóságos élet hírei viszont merőben mást mutattak. Dühöngtem, és írtam; míg egy napon raportra nem hívott az ugyancsak nagy ember, Lő- rincz Gyula, aki a bizalmat - életre- szólóan — az 1938-ban a Csehszlovákia egysége melletti kiállásával, a tor- nóci manifesztáción elmondott beszédével szerezte meg. Magas homloka alól úgy nézett rám, mintha ölni akart volna a tekintetével. Udvariasságból rosszul vizsgázva le sem ültetett: egyből a vádló erélyes hangja szólt belőle, ahogy féktelen dühvei megkérdezte:- Milyen fasiszta lapot olvastál?- Semmilyet - válaszoltam határozottan. — Negyvenötben még csak tizennégy éves voltam. Újságot nem is láttam - hívtam fel figyelmét a koromra.

Zavarba is hoztam őt a válaszommal. Ideges mozdulattal megigazította a szemüvegét és a mindig elegáns nyakkendőjét, de hiába vártam a kedvező hatást, a hallgatás pillanatai nem juttatták jobb belátásra, és a hangját sem szelídítették meg.- Ha nem olvastál fasiszta lapot, akkor biztosan népi kollégista voltál!-Az voltam - ismertem be -, az életrajzomból sem hagytam ki.- A vezéretek, Rajk László szelleme fertőzött meg! — mondta felvilla- nyozódva, hogy nyomra talált. Csak egy ilyen Rajk szellemével megrontott, fasiszta eszmén nevelkedett újságíró tud leírni olyan felháborító képtelenséget, hogy Gorkij szexuális viszonyt folytatott az anyjával!

Mint akinek kő esett a fejére, kábul tan hallgattam. Egy pillanatig sem kételkedtem Lőrincz Gyula szavaiban. Sápadtan, lesújtva, kiszolgáltatottan álltam előtte, miközben egy képzeletbeli lift elindult velem a föld mélye felé, a poklok fenekére. Lőrincz Gyula, fölényét élvezve, újra beszélni kezdett, de indulatos szavaiból már csak annyit értettem:- Ki kellene rúgnom téged, hogy a lábad se érje a földet. De lásd, kivel van dolgod, megkönyörülök rajtad. Próbaidőre áthelyezlek a mezőgazda- sági rovatba. Ott majd bizonyíthatod, hogy nem vagy olyan, amilyennek most látlak! Elmehetsz! - mutatott az ajtóra.

A kulturális rovatban semmit nem kérdeztek tőlem. Kézirat fölé hajoltak, és úgy tettek, mint akik semmit nem tudtak raportra hívásomról és áthelyezésemről. Én sem szóltam semmit, fogtam a motyómat, és jelentkeztem Méry Ferencnél, a legosz- tályharcosabb rovat vezetőjénél.

Máig érthetetlen számomra, miért nem kerestem a cikkem, miért nem akartam elolvasni újra, hogy lássam a saját szememmel is, hogyan eshetett meg velem ekkora gondolatfűzési ficam? Nyilván abból indultam ki, hogy ha a vád ennyire súlyos, akkor megalapozott. A félelem elhatalmasodott rajtam. Ha elindult ellenem valami, folytatódni is fog a próbaidőben, hamarosan kiröpítenek az új idők templomának hitt helyről és minden bizonnyal a főiskoláról is.

Másnap azonban váratlan fordulat történt. Gály Iván szerkesztőtársam kíváncsi volt a recenzióra, megkereste és elolvasta, s a kéziratlapokat lobogtatva rohant Lőrincz Gyulához, hogy vonja vissza, amivel vádol, mert egy szó sem igaz az egészből. Azt nem tudom, hogy Lőrincz Gyula mit mondott Gály Ivánnak, az azonban kiderült a beszélgetésük után, hogy a nagy ember el sem olvasta a cikkem, „jóakarómra“ hallgatott, a kulturális rovatba azonban így sem helyezett vissza. A háttérben álló bajkeverő elérte a célját. Pártgyűlésen is téma volt az esetem, s Szőke Lőrinc szerkesztőségi titkár azzal eresztett el a gyűlésről, hogy azonnal menjek a bíróságra, és jelentsem, ami velem történt, mert az a nyaktörésnek egy tipikus formája.

M

egköszöntem az emberséges tanácsot, de a bíróságra nem mentem el. Örültem, hogy a szerkesztőségben maradhattam; bár a legosz- tályharcosabb rovat nem tett jót újságírói és írói indulásomnak... Közben Lőrincz Gyula megelégelte a fő- szerkesztői állást, azzal okolta meg hirtelen távozását, hogy festeni akar. Sokan gyávaságot véltek felfedezni a távozásában. Jobb volt félrevonulni, mint az érdekeinket egyre leplezetlenebből sújtó történések ellen fellépni. Az ötvenes évek első felében ugyanis érezhetően felerősödött a magyarellenesség. A Pedagógiai Tankönyvkiadó magyar szerkesztőségéből hozzánk eljutott hírek is le- sújtóak voltak. Arról szóltak, hogy baj van Ady Endre Góg és Magóg fia vagyok én című versével, illetve annak egyetlen sorával, (Szabad-e betörnöm Dévénynél új időknek új dalaival?) ami miatt a költemény nem kerülhetett bele a magyar gyermekek olvasókönyvébe. Mert hogy Dévény már Devín, és magára vessen a huszadik század egyik legnagyobb magyar költője, amiért nem súgták meg az ösztönei, hogy Trianon sötét ege borul Magyarország fölé hamarosan... Baj lett Csák Máté földjén című versével is, az sem kerülhetett bele az itteni magyar gyermekek olvasókönyvébe, mert első versszakának utolsó két sora úgy szólt: Csák Máté földjén ti vagytok az Isten. / Előre magyar proletárok! A kihagyás meg- okolása: Csák Máté földje már nem a magyaroké. Arany Jánost sem kímélte a nacionalista elvakultság, hiszen szeretett Toldi Miklósával legyő- zette a cseh bajnokot...

A szerkesztőség folyosóján és falai között hangosan szót emeltem a fölülről irányított tankönyvszerkesztői

brutalitás ellen; de csak unnyit értem el, hogy én keveredtem a mindennel elégedetlen, örökké akadékoskodó nacionalista ember gyanújába. Azt mondták: a nagy dolgokra figyeljek, ne a kicsiségekre. Ne akarjak a bolhából elefántot csinálni. Ez, persze, már a Lőrincz Gyulánál jóval óvatosabb, puhányabb főszerkesztő-utód figyelmeztetése volt. A pártközpont Dénes Ferencet iktatta be a Lőrincz Gyula helyére. A Kassai Kerületi Nemzeti Bizottság volt „magyar” alelnökének beköszöntő szavai a butaságuk révén ragadtak meg az emlékezetemben. Az őt beiktató pártközponti ember jelenlétében, akit akkor még nem ismertem, a sok zagyvaság között ezt is mondta:- Elvtársak, nekünk, magyaroknak, nincs szükségünk Csehszlovákiai Magyar Könyvkiadóra, hiszen annyi magyarra fordított szovjet regényt hozhatunk be Magyarországról, amennyit csak akarunk!- Micsoda ostobaság! - súgtunk össze többen. - A kiemelésnek és a fontos posztra helyezésnek ilyen ára van?

Hosszan elnéztem a beiktatás hosz- szü és kínos perceiben az asztalfőn, a pártközpont ellenszenves embere jobbján ülő új főnökünket, ridegséget sugárzó szürke öltönyét, feltűnően hegyes orrát, élénk vagy inkább éber tekintetét, fejének büszke tartását, csapott homlokát, amely mintha az osztályöntudatától, vagy a gőgjétől szenvedett volna. Alig tudtam róla valamit. Életrajzát a pártközpont olvasta, nem mi, s abban sem láttam összefüggést, hogy vele egy időben került a pártközpont sajtóosztályára a Magyarországról negyvenöt után Szlovákiába települt Sirokay, akinek még a szeméből sem nézett ki semmi jó. Ö iktatta be Dénes Ferencet a funkciójába. Mindketten Kassáról indultak el felfelé a szamárlétrán, nem csoda hát, ha megértették, támogatták egymást.

Dénes Ferencről akkor még csak annyit tudtam, hogy régi kommunista, a Szovjetunióban élt, s ott lágerparancsnok volt. Különösebben nem érdekelt a múltja, azt azonban a vak is látta, hogy jó szelet fogott a hátába. Nemsokára megválasztották a Szlovák Nemzeti Tanács magyar alelnökének. Pedig a nemzetiségéről sem lehetett tudni bizonyosat. A szlovákok magyarként futtatták, de hivatalos okmányokra szlovákosan bigy- gyesztette a nevét: Frantisek Dénes. Érteni kezdtem szerepét, illetve kiszemelését a főszerkesztői posztra. Ő maga hívta fel erre a figyelmet egy rögtönzött szerkesztőségi gyűlésen.- Elvtársak, most jövök a pártközpontból, ahol egyes elvtársak érzékenyek arra, hogy mi az Új Szóban Zólyomot és Zsolnát írunk! Ezek szlovákok által lakott települések, Zvolent és 2ilinát kell írnunk!

Síri csend követte a bejelentést.

Mindenki mélyen hallgatott, és talán arra gondolt, mi köze a helynevek írásának a szocializmus építéséhez; s mi baj származik abból, ha mi a nyelvünkben meghonosodott helyneveket írunk? Huszonegyné- hány éves voltam, csupán másodpercekig tudtam hallgatni:- Nagy baj, igen nagy baj, ha a pártközpontban ilyen érzékeny emberek ülnek! - mondtam. - Mert fölöttük már nem ül senki, aki elmagyarázná, milyen veszélyes az „érzékenységük”.

A csönd változatlanul döbbenetes maradt. Dénes Ferenc nem tartotta érdemesnek, hogy egy tacskó újságíró megjegyzésére válaszoljon. Szélnek eresztette a társaságot, a lektoroknak pedig szigorú utasítást adott, hogy mától kezdve a szlovákok által lakott vidékek helységneveit csak szlovákul lehet írni! Sirokay sajtóosztálya, amint az várható volt, nem érte be az egyszeri érzékenységgel. Egy másik villámgyorsan összehívott szerkesztőségi gyűlésen Dénes Ferenc újabb bejelentést tett.- Elvtársak, a pártközpntban egyesek érzékenyek arra is, hogy mi csak a magyar vidékekről írunk. Nem tartják jónak ezt a látványos elszigetelődést. Azt akarják, hogy az Űj Szó egész Szlovákiáról írjon!

Megint feneketlen mélységű lett a csend. A kínos hallgatásban az fordult meg a fejemben, hogy miért baj, ha a magyar olvasóknak a magyarokról írunk? A gyűlés most sem tartott sokáig. Dénes Ferenc, úgy látszott, a nagy bejelentéseket és tudomásulvételeket szerette. Alig értem vissza a szobámba, már hívatott is. A tőle megszokott parancsoló, ellenvetést nem tűrő hangon mondta.- Szlovák vidékre utazol, és riport- sorozatot írsz!- Árvát választhatom? — jutott eszembe Móricz Zsigmond, aki az árvái szegénységről szívhez szóló melegséggel írt.- Természetesen — bólintott Dénes Ferenc.

Elégedetten nyilatkozott az árvái utamról. Elnyerték tetszését a szlovák falvakról és emberekről írt riportjaim. Talán a bizalmába is fogadott volna, ha nem ártom bele magam annyira a magyar ügyekbe. Tankönyvírás, helységnévírás stb. Mivel folytonfolyvást zaklattam, nyugtalanítottam az észrevételeimmel, feszes, kimért távolságban tűrt meg a közelében. És csak akkor tárgyalt velem, ha valami számára nem tetszőt mondtam vagy tettem. Ismételten a fülébe jutott például, hogy hangosan - és sohasem visszafogottan - voltam magyar Pozsonyban és vidéken. Azokban az években pedig magyarnak lenni, s azt nyíltan vállalni, az érdekeinket ki is fejezni az egyet jelentett a legveszedelmesebb nacionalizmussal. Árvái riportjaimat gyorsan felejtve, Dénes Ferenc egyre bizalmatla- nabbul nézett rám. Akkor már a számára leggyanúsabb társaságban; írókörökben is megfordultam.

P

ersze, gyanakvásának politikai színezete is volt. Hallott róla (minden főnöknek voltak megbízható informátorai), hogy 1953-ban, Nagy Imre miniszterelnökké történt kinevezése után, nyíltan rokonszenveztem annak emberségesebb politikájával, s egyik legterjedelmesebb írásomban, a kürti Danczi Boldizsár középparaszt internálásával, vagyonának teljes elkobzásával foglalkozva (nem lépett be a szövetkezetbe) - s őt a handlovai bányából hazahozatva - majdnem a nyakam törtem. Néhány nappal írásom megjelenése után tiltakozott a falu összes szervezete, az ítéletet meghozó járási és kerületi bíróság, a járási és kerületi pártbizottság, s engem az ügytől azonnal félreállítva, az Új Szóból háromtagú bizottság szállt ki Kürtre, s míg a kivizsgálás tartott, nekem nem volt nyugodt napom és éjszakám. Tudtam, ha a bizottság nem nekem ad igazat, röpülök az Új Szóból. Szerencsére, semmi olyan nem volt az írásomban, aminek ne lett volna valós hitele. Így a Danczi Boldizsárról szóló második cikk riportalanyom számára már az ítélet alóli teljes felmentést, a visszakapott ingó és ingatlan vagyont s a végleges hazatérést jelentette.

(Folytatjuk)

Fotó: Prandl Sándor