Vasárnap - családi magazin, 1994. január-június (27. évfolyam, 1-26. szám)
1994-02-27 / 9. szám
MŰVÉSZVILÁG 1^^^ Furcsából, különlegesből, szokatlanból jeles. Információs hangosanbemondó Szőnyi G. Sándor tévéfilmjében, A pályaudvar lovagjaiban. Vonat indul, vonat érkezik, jelenti is pontosan, de közli azt is, ami egyedül csak rá tartozik. Hogy „Kovács Zoltán aljas gazember”. És ordít, nyüszít, visít hozzá, zeng tőle az egész épület. Csap alá dugják a fejét, injekciót szúrnak bele, szép szóval csillapítják és kirúgással fenyegetik, mégsem hagyja abba. Ő most szenved, iszonyúan szenved, hallja hát ország-világ, mi a bánata. Nyitott szemmel álmodó, légies színésznő Dettre Gábor rendezésében, az Intermezzó- ban. „Rágondolok minden éjszaka, látom a szemét, eljön hozzám, néz, ölébe vesz, szorít, a szája, a keze, a teste engem akar. Szeret és újra szeret. Sír. Kezemmel törli le a könnyét. (Helyey Zsuzsa felvételei) Azt mondja: nagyon boldog velem. Én hátrahajtom a fejem, és halkan kérem az Istent, hogy így legyen. Mindörökkön örökké. Mert ha nem, halott szívvel élek tovább.“ Ezt suttogja áhítattal, belső remegéssel, még mielőtt aléltan összeesne. Wolfné, Örkény István Trilla című egypercesének magányos, idegbeteg gépírónője, akit a Gothár Péter rendezte Közjátékban alakított. hideget ebédel, egyedül él és húsz éve végzi ugyanazt a munkát. „Papír, indigó, papír, becsavarja, ír, ír, kicsavarja, új lapokat vesz elő.“ A ki tudja, hányadik után kitépi a szalagot, székével veri szét a gépet, őrjöng, zokog, toporzékol; ne legyen még egy a monoton, fásító hétköznapokból. Extrém, groteszk, elrajzolt figurák hiteles életrekeltője Kari Györgyi. Hangja, habitusa, idegrendszere a magyar film összetéveszthetetlen egyéniségévé teszi, érzékenységével, külső és belső formálhatóságával, mélyről fakadó tehetségével a legjobb karakterszínészek egyike. („Színészeket válogattam a Vásár című tévéfilmembe. Básti Julit is elhívtam, és ö hozta magával, csacsogni. Bejött az ajtón, és azonnal őrá kellett figyelni. Nem volt már egyetlen szerep sem a filmben, amelyet ki ne osztottam volna, de azt mondtam magamban: ez a lány játszani fog nálam. Furcsának tűnt és kibogozhatatlannak. Barát- kozónak, mégis megközelíthetetlennek. Ránéztem és úgy éreztem, ott folyik az ereimben, közben ott álltam az őrületes nagy redőny mögül leselkedő titokzatos nő előtt. A Protokollban már nagyobb szerepet adtam neki. Ügyesen kell kezelned őt. Ha nem sikerül, rengeteg gondot okoz, de ha nyerni tudsz, elvarázsol.“ Balogh Zsolt, filmrendező) • Lassan dolgozó, nehezen megnyíló ember hírében áll, aki nemcsak az életben - a színpadon és a kamera előtt is roppant gátlásos. Alakításai szinte egytől egyig kétségekből, hatalmas lelki tusák árán születnek. Miért?- Mérhetetlen szégyenérzet van bennem, azért. Nem vagyok képes azonnal, elsőre, már a próbák legelején jó lenni. Hallom a kollégáimat, ahogy megszólalnak, látom a magabiztosságukat, hogy ők már mindent tudnak, én meg csak dadogok. Mintha olvasni sem tudnék, kántálom a szöveget, annyira félek. Velem az a legnagyobb baj, hogy én még mindig misztikusnak találom a szakmámat. Nem tudom, mi kell hozzá, hogyan születik meg egy szerep, mitől jó, ami jó. Babonás vagyok. Tárgyakhoz fohászkodom, képek az oltáraim. Kaszás Attilává játszottam a Rádioaktív BUEK-ban. Egy pszichológusnőt, akit úgy hívtak, hogy Imola. Sokat beszélgettünk Attilával a felvételek szünetében. Áhítattal hallgattam minden szavát, amelyet Ljubimovról mondott, aki sírni és nevetni tanította őt a főiskolán. Engem épp ezek a technikai trükkök, szakmai titkok érdekelnek. Temessy Hédihez is elmentem egyszer. Premier plánban kellett zokognom a kamera előtt, de úgy, hogy még csak egy félfordulatot sem tehettem közben. Gondoltam, ő majd elmondja, hogy csináljam. Meg is mutatott mindent, amit évek hosszú során, otthon, négy fal között kikísérletezett, hogy bármikor, bármilyen szóra sírni tudjon és olyan mélyen vagy olyan magasan, ahogy kívánják tőle. Megpróbáltam, nem ment. Gombnyomásra ma sem indulnak el a könnyeim. Csákányi Eszterrel játszom most a Kolibri színpadán Forgách András darabjában, a Tercettben. Móricz Zsig- mondról és két feleségéről szól az előadás, Eszter az első asszonyát, én Simonyi Máriát, a színésznőt keltem életre. Csak ámulok és bámulok, ahogy Eszter, miközben a búcsúlevelet írja Móricznak, minden este ugyanazon a hőfokon produkál zokogógörcsöt. Én vajon hogyan oldanám meg ugyanezt a jelenetet? Mivel tudnám ilyen helyzetbe hozni magam? Tudathasadásos állapot ez nálam. Én a hitelesség beteges híve vagyok. Jordán Tamás meg is jegyezte egyszer: te tisztességes színész vagy. És igaza volt. Ha nem jön belőlem őszintén, szívből az érzés, akkor a hamisat nem erőltetem ki. Csakhogy ez kifejezetten amatőr álláspont. Ezért szeretnék tudni mindent a szakmáról, ami elsajátítható. „Imádom. Nagyon jó színésznő. Tud egy dolgot, amire irtó kevesen képesek: a szélsőséges figurákat hozza tökéletesen. Kedves, szeretni való ember, de szörnyeteg is tud lenni. Egyszer egy próbán, még Kaposváron, esernyővel estünk egymásnak. Szétvitte a próbát ahelyett, hogy beilleszkedett volna. Szóvá tettem neki, és rámtámadt. Püfölni kezdett, hát védekeznem kellett. Rapszodikus alkat, de mondom, ha neki való szerepet kap, nagyon jó. “ Csákányi Eszter) • • • Hol az a pont, amikor úgy érzi: most már menni fog? Mikor kezd fékek nélkül játszani?- Amikor már ismerem a környezetem és elfogadom, szeretem a partnereimet. Tíz próba nem elég a felmelegedéshez. Nekem ahhoz egy egész hónap kell, ami nem kis idő, tudom. Gothár szóvá is tette egyszer, amikor a Kurázsi mamában a néma lányt játszottam Kaposváron, hogy borzasztó ez az átmenet nálam. Amíg a civil állapotból a darabbeli helyzetbe kerülök. Igen, nekem is szörnyű ez a kontraszt. A sémáktól is félek. Nem akarom ismételni magam. Egy színész azt tudja a legjobban, ami rá jellemző. Engem nem is zavar, ha a hisztérikáról rám gondolnak. Az ilyen erős karakterű figurák nagyon érdekesek, csak arra kell vigyáznom, nehogy kétszer ugyanolyan legyek. („Furcsaság, izgalmas vibrálás van benne, tele van szenvedéllyel, ezért is képes olyan különleges dolgokra. Rettenetesen érzékeny, igazi művészalkat, de az ilyen típusoknak ritkán kedvez a mindennapi élet. Nem tud kemény lenni, védekezni. Többször volt partnerem. A Mester és Margarifában, a Mesél a bécsi erdőben, a Mario és a varázslóban... a legjobban a Hermelinben tetszett. Mancit, a színésznőcskét játszotta, de úgy, hogy még Szomory is megnyalta volna az ujját, ha látja. “ Koltai Róbert) • Márai Sándor könyvét, az Egy polgár vallomásait nem olvasta véletlenül? Ott, az ő világában biztosan jól érezné magát.- Tudom, olvastam. Ismerem én jól Márai magányosságát. Jó, ha ezt az ember kifejezheti a munkájában. Bizonyos fokig legalább megszabadulhat tőle. Engem minden szerep boldogít, amelybe belevihetem a szomorúságomat. Könnyít a lelkemen. Ha kemény fából faragtak volna, máshogy néznék erre is. De nem, még csak kapaszkodóim sincsenek. Élni sem tudok mindennap, ez fáj a legjobban. Szabó G. László Huszonhét évvel ezelőtt ment el minden idők legnagyobb olasz színésznője, Anna Magnani. De mára mintha megfeledkeztek volna róla. Olaszországban nincs egy hely, utca, tér, emlékmű, amely rá emlékeztetne - írja a Gioia című olasz hetilap. Lehet. Ám aki látta Pier Paolo Pasolini Mamma Roma című filmjét, aligha felejtette el azt az energikus, harcos-karcos prostituált asszonyt, Mamma Romát, aki foggal-körömmel harcol Ettore fiáért. Es persze azok se tudják szívükből kitörölni soha, akik közel álltak hozzá, akiket szeretett. Köztük a most 50 éves Silvano Spada, a 7o- di Festival művészeti igazgatója, így vall kapcsolatukról a lap riporterének: „Életének utolsó két évében, kétségtelen, én álltam hozzá a legközelebb. Ott voltam nála mindennap a Palazzo Altieriben, otthonában. Utolsó óráiban is rám gondolt, engem hívott fel utoljára a klinikáról, én hallottam a hangját utoljára. Barátság volt köztünk, nem szerelem. Nagyon sokat kaptam tőle. Mindenben támogatott, tanítgatott, tanácsokat adott, hogyan boldogulhatok az életben, javítgatta a viselkedésemet, a magatartásomat. Pygmalion volt számomra. Kába voltam már a gondolattól is, hogy egy ilyen nagy művész és egy ilyen csodálatos asszony észrevett, és szeretettel figyelt rám, az ismeretlen pályakezdőre. 1956-ban találkoztunk először. Franco Zeffirelli bejelentette, hogy szeretné visszahozni Annát a színpadra, szerepet ad neki Giovanni Verga A farkas című darabjában. Annának, aki akkor már évek óta nem lépett színpadra, ez a szerep a nagy visszatérést jelentette, és a lehetőséget, hogy kitörjön abból a magányból, amelyben élt. Aznap, amikor Anna bejött a színházba, a találkozóra Zeffirelli magával vitt engem is, aki a baráti köréhez tartoztam, meg Osvaldo Ruggierit, akire A farkas férfi főszerepét osztotta, és több fiatal színészt és színésznőt. Mi, fiúk nagyon izgultunk, hiszen Magnani mítosz volt, na meg ugye, férfifaló hírében állt. Kíváncsiak voltunk, vajon felfigyel-e valamelyikünkre, s ha igen, kire. Két nappal később egy étteremben találkoztunk újra. Zeffirelli vacsorára hívott bennünket. Osvaldo ott tudta meg, hogy a darabban ő lesz Anna partnere, s ettől a hetedik mennyországban érezte magát. Anna már aznap este nagyon megkedvelt mindkettőnket. Ekkor született meg a nagy szerelem közte és Osvaldo között, és a barátság, amely nekem jutott. Féktelenek, vidámak voltunk együtt, gondtalanok, s mindig kitaláltunk valami újat, szórakoztatót. Később azt beszélték, Anna vette rá Zeffirellit, hogy Osvaldónak adja a szerepet, de ez nem igaz. Franco már sokkal korábban kiválasztotta Ruggierit, anélkül, hogy bárki is beajánlotta volna neki. Nem nagyon ismerték az igazi Annát. Sokan még ma is úgy beszélnek róla, mint elviselhetetlen természetű, heves vérmérsékletű, sőt erőszakos asszonyról. Ilyennek is mutatkozott, biztos, de ő sokkal összetettebb egyéniség volt annál, mintsem hogy pusztán ezekkel a tulajdonságokkal lehetne őt jellemezni. Például nagyon erős volt benne az anyai érzés. És ez nemcsak a fia, Luca iránt nyilvánult meg. Engem is a fiának tekintett.“ Anna Magnani tizenhat évesen kezdte el a színművészetit, tizenhét évesen már színpadi szerepet kapott Eugene O’Neill egyik drámájában. Első filmjét huszonhat éves korában forgatta. Egyetlen házassága, Goffredo Alessandrini rendezővel, 1933-tól ’40-ig tartott. Aztán jöttek a viharos szerelmek. Előbb Massimo Serato, egyetlen fia, Luca apja. Aztán Roberto Rossellini, aki elhagyta őt Ingrid Bergman miatt, de szerelmük gyümölcse, a Róma, nyílt város 1945-ből filmtörténeti remekmű. Végül Osvaldo Ruggieri - az utolsó munkák s az utolsó szerelem. Ami Silvano Spadához fűzte, az- már másfajta érzelem volt. Barátság. A legszebb, a legjobb, a legtisztább. így lett a jó megjelenésű római fiú Anna Magnani „fogadott fia“. Feldolgozta: (tallósi) Mamma Roma „fogadott fia”
