Vasárnap - családi magazin, 1994. január-június (27. évfolyam, 1-26. szám)
1994-02-27 / 9. szám
Kristó Gyula - Makk Ferenc L i > Az orosz évkönyvben erről a következő olvasható: „1123... ugyanebben az esztendőben... Ja- roszláv magyarok, csehek, lengyelek, továbbá Vaszilkó és Volodár kíséretében roppant sereggel Vlagyimir alá jött és megszállotta azt. A városban akkor András (Andrej) volt... (Jaroszláv) még a város körül lovagolt, amidőn két lengyel kijött a hídra, s lefeküdvén elrejtőztek. Mikor azután Jaroszláv visszatérőben a hídra ért, amelynél a lengyelek lesték, ezek a hídon rávetették magukat, és kopjáikkal összeszúrták, hogy eszméletét vesztette, s még azon az éjjel meg is halt. Erre a magyarok és a lengyelek, úgyszintén Vaszilkó és Volodár szétmentek ki-ki a maga honába, miután Vlagyimirhoz (a nagyfejedelemhez) ajándékokkal bocsánatot kérő közvetítőket küldöttek.“ (Hodinka Antal fordítása alapján.) A magyar krónikából azonban tudjuk, hogy a király és seregének visszatérte Vlagyimir alól nem eny- nyire simán történt. II. István ugyanis Jaroszláv halála után még folytatni akarta az ostromot, de a királyi tanács tagjai úgy döntöttek: nem harcolnak tovább, hazatérnek, s ha az uralkodó nem vonul vissza velük, akkor otthon új királyt fognak maguknak választani. E fenyegetésre II. István kénytelen volt meghátrálni, s a király seregével együtt tért haza. Kálmánéhoz hasonlóan tehát II. István orosz beavatkozása is sikertelen maradt. Teljes volt viszont az egyetértés a király és a főurak között a dalmát kérdésben. 1124-ben a II. István vezette csapatok birtokukba vették a dalmát városokat és szigeteket. Alaptalan azonban az a nézet, miszerint ekkor a magyar király és a bizánci császár Velencével szemben szövetségesek lettek volna. A dalmáciai magyar uralom nem maradt tartós, már 1125 tavaszán a Tengermelléket ismét a dózse uralta. A sorozatos külső vereségek, amelyek tulajdonképpen a Kálmán- féle külpolitika továbbfolytatásának következményei voltak, súlyos belpolitikai válságot idéztek elő az 1120-as évek közepén. Az uralkodó osztály egy jelentős csoportja elégedetlen volt a király uralmával, és ezért a régi trónkövetelő, Álmos mögé sorakozott fel. A vak herceg 1125-26-ban összeesküvést szőtt a főhatalom megszerzésére. Álmos ezen akcióját sem kísérte szerencse, terve elbukott, és a herceg több hívével együtt - az életüket fenyegető megtorlás elől - Bizáncba menekült. Az elszenvedett kudarcok mellett Álmos újabb megmozdulása is arra hívta fel a király figyelmét, hogy az addigi külpolitika nem folytatható tovább. A királyság nemzetközileg teljesen elszigetelődött, ellenséges volt a viszony a csehekkel, osztrákokkal, a németekkel, Velencével, Bizánccal és Kijewel, de megromlott a lengyel-magyar kapcsolat is egy 1126-os összecsapás miatt. Ebből a nehéz helyzetből mindenképpen ki kellett tömi. A szorító szükség hatására ekkor a magyar külpolitikában igen lényeges fordulat következett be. 1126 őszén személyes találkozójuk alkalmával I. Szobjeszláv cseh fejedelem és II. István király rendezték országaik viszonyát. Ugyanebben az időben került sor a salzburgi érsek közvetítésével az osztrák -magyar megbékélésre. Nem fér kétség ahhoz, hogy e kapcsolatok normalizálása a német birodalom két keleti tartományával elősegítette a német császárság és a magyar királyság egymáshoz való közeledését. Miután az 1122-es wormsi konkordátum hosszabb időre véget vetett a pápaság és a császárság küzdelmének, lehetővé vált az, hogy Magyarország - a Kálmán által kialakított egyoldalú pápapártiságot felszámolva - egyformán jó kapcsolatokat építsen ki mindkét nagyhatalommal. A nemzetközi helyzetben előállott változáshoz való rugalmas alkalmazkodás kedvezőnek bizonyult II. István számára az 1127-1129-es magyar-bizánci háború időszakában. Az 1127-ben kirobbant magyar -bizánci hadakozásoknak több oka volt. II. István alatt először 1126 tavaszán jelentkeztek ellentétek a két ország viszonyában, amikor a Velencével való konfliktus idején a baszileusz a dózse mellé állt. A helyzetet tovább mérgesítette az, hogy a bizánciak akadályozni próbálták a magyar kereskedők tevékenységét görög területeken. Az ellenségeskedésekhez a fő okot azonban Álmos bizánci menedéke szolgáltatta. A vak herceget Komné- nosz János bizánci császár szívesen fogadta udvarában, és megengedte neki, hogy híveivel együtt a Balkánon egy makedóniai városban letelepedjék. II. István és Álmos viszályában Piroska-Iréné, a baszileusz felesége, I. László leánya próbált közvetíteni. A király — legalábbis a magyar krónika tudósításából erre lehet következtetni - a görög császárné üzenetéből értesült Álmos kedvező bizánci fogadtatásáról és arról is, hogy amíg János császár Álmosnak, addig felesége a királynak adott igazat. A magyar uralkodó és környezete attól tartott, hogy Álmos esetleg segítséget kap a baszileusztól, és majd görög csapatok oltalma alatt fog az országra törni. Ennek megakadályozása céljából II. István a hercegnek a birodalomból való kiutasítását követelte Bizánc urától. Ezt azonban János császár határozottan elutasította. Ekkor - 1127 nyarán - támadott, meglehetősen elhamarkodottan, II. István. Az akció megindítása előtt a magyar udvarban - mivel a betegeskedő királynak még nem született gyermeke - a korona hivatalos örökösévé nyilvánították a gyermek Sault, aki II. István nővérének, Zsófiának volt a fia. A király által görög földre vezetett pusztító hadjáratnak az volt a célja, hogy megleckéztesse és figyelmeztesse Bizáncot: ne támogassa Álmost, és ne avatkozzon be a magyar trónviszályba. A baszileusz a király lépését nem hagyta válasz nélkül, és 1128-ban óriási erővel vonult Magyarország ellen. Haram váránál súlyos vereséget mért a királyi seregre, és teljesen feldúlta s kirabolta az ország déli - főleg szerémségi - területeit. A harami csatavesztésnek is tulajdonítható, hogy az uralkodó osztály újabb csoportjai fordultak szembe II. Istvánnak E főurak elégedetlensége azonban más okokra is visszavezethető. Valószínűleg nem látszott számukra eléggé indokoltnak az, hogy az ország Álmos miatt háborúba keveredett Bizánccal. Az sem volt ínyükre, hogy a központi hatalom erősítésére törekvő uralkodó tudatosan igyekezett korlátozni a vezető egyházi és világi méltóságokat tömörítő királyi tanács szerepét az országos kérdések eldöntésében. Hol figyelembe sem vette a tanácsbeli nagyurak véleményét, hol pedig indulatosan ellentmondott nekik. Feltételezhető: ezekben az években a király az ország kormányzásában már kevésbé hagyta magát annyira befolyásolni, mint a korábbi időszakban. Emiatt vádolta őt hiú önteltséggel a krónika: „A király úgy gondolta, hogy megfontoltságában Salamonnal, a bátorságban Sámsonnal, a vakmerőségben Dáviddal egyenlő, pedig nem volt egyenlő velük.“ Szerfelett bántotta a magyar főurak büszke önérzetét az is, hogy a király bizalmát helyettük egyre inkább idegen — német, vallon, besenyő - jövevények élvezték. Az egyházi vezetők előtt pedig azért nem volt népszerű II. István uralma, mert a király - atyjához hasonlóan - igen szűkmarkúnak mutatkozott velük szemben. Ennek bizonyítéka lehet az, hogy - a kétes hitelű váradhegyfoki premontrei monostor alapításától eltekintve - II. István nevéhez egyetlen jelentősebb egyházi adomány vagy alapítás sem fűződik. Az elégedetlen főemberek Bors ispán és Iván személyében ellenkirályokat választottak, valóra váltva ezzel az 1123-as oroszországi fenyegetésüket. Minden bizonnyal két különböző főúri frakcióról volt szó, s mindkettő akciója csődöt mondott II. István és megmaradt híveinek gyors és határozott fellépése nyomán. A király velük szemben is - mint általában összes ellenfelével szemben - kemény szigorral járt el: Ivánnak fejét vétette, Bors ispánt országából kiűzte, számos hívüket pedig elevenen égettette meg. A kegyetlen megtorlás után II. István előkészítette újabb hadjáratát Bizánc ellen. 1129-ben a magyar királyt cseh csapatok is segítették, s ez az 1126-ban megkötött magyar-cseh szövetség eredménye volt. A túlerővel szemben a baszileusz nem merte vállalni a küzdelmet. A görög történetíró a visszavonuló császár nagy érdemének tekintette, hogy a bizánciaknak sikerült elkerülniük II. István meglepetés- szerű támadását, s ily módon a bizánci sereg sértetlenül került ki a rá leselkedő csapdából. E hadjárat előtt a magyar király szövetségre lépett a raskai szerbekkel, akik függetlenségi harcot kezdtek a baszileusz ellen. E szövetség megpecsételése volt a szerb fejedelem leányának, Ilonának és Álmos herceg fiának, Bélának a házassága. A vak herceg nem követte apját Bizáncba, hanem a király haragja elől Magyarországon rejtőzködött el. II. István, aki Bélát halottnak hitte, csak 1128-1129 fordulóján szerzett tudomást arról, hogy vak rokona él. S ekkor a kegyetlenségre hajlamos király megmutatta, hogy tud nagylelkű és megbocsátó is lenni. Ahelyett ugyanis, hogy halálos ellenségének - a Bizáncban 1127 őszén elhunyt Álmosnak - a fiát zaklatni vagy üldözni kezdte volna, kibékült vele, magához vette, és királyi rokonhoz méltó ellátást nyújtott neki. Majd megkérte Béla számára feleségül szerb szövetségesének leányát. Mindezt II. István nem egészen önzetlenül tette. Arra számított, hogy a gyakori összeesküvések miatt eléggé megrendült hatalmát azáltal tudja megszilárdítani, ha királyi kegyet gyakorolva Bélát és híveit megnyeri magának. A királyi kegy jóvoltából a főurak üldözött személyekből ismét az uralkodó osztály megbecsült és tekintélyes tagjai lettek. II. István számítása annyiban bevált, hogy Béla és emberei, illetve a király között valóban jó viszony alakult ki. Erről tanúskodik a magyar krónika azon megjegyzése, mely szerint II. István szerfelett örvendezett, amikor hírt kapott Béla első fia, Géza megszületéséről 1130-ban. A király úgy gondolta, hogy Béláék nemcsak őt, hanem a hivatalos trónörököst, Sault is támogatják majd. Ebben azonban tévedett. II. István 1131 március elején vérhasban halt meg, miután előzőleg a bűnbánat jeléül szerzetesi ruhát vett fel. Váradon I. László mellé temették el. A halála után kirobbant trónviszályban Saul alulmaradt Bélával szemben, akit 1131 április végén királlyá koronáztak. II. BÉLA II. Béla Álmos herceg és Predszláva orosz hercegnő fia. Álmos, I. Géza magyar király fia és Predszláva, Szvjatopolk kijevi nagyfejedelem leánya 1104-ben kötöttek házasságot. E frigyből három gyermek származott: Ádelhaid születése 1106 tájára, Béláé az 1108-1110-es időszakra, Hedvigé pedig az 1110-es évek elejére tehető. A gyermekek nevei közül Adelhaidé viszonylag gyakori volt az Árpádok családjában, Béláé I. Béla királyra, a dédapjára emlékeztetett, míg Hedvigé teljesen új volt a dinasztiában. Álmos politikai tevékenysége, pályafutása meglehetősen mozgalmas és kalandos volt, s ez rányomta bélyegét családja életére is. Források ugyan nem szólnak róla, de nem kizárt, hogy felesége és már életben levő gyermeke elkísérték Álmost azokra a külföldi útjaira, amelyeken 1105 és 1108 ősze között idegen - lengyel és német — segítséget igyekezett szerezni hatalomszerzési kísérleteihez. Ha nem így volt, és a herceg hű emberei kíséretében, hozzátartozói nélkül járta a különböző országok útjait, családjának élete akkor is eléggé zaklatott és nyugtalan lehetett, hiszen az otthoniaknak nemcsak Álmosért, hanem önmagukért is aggódniuk kellett. Joggal tarthattak ugyanis attól: Álmos egy-egy vakmerő lépéséért előbb-utóbb egyszer nekik is szenvedniük és bűnhődniük kell. A későbbi események igazolták, hogy félelmük indokolt volt. Miután 1115 körül Álmos újabb akcióját hiúsította meg Kálmán, a szigorú megtorlás nemcsak a herceget, hanem annak néhány éves kisfiát is elérte. A király parancsára Álmos herceget - több emberével együtt - megvakították, és ez lett a sorsa a kis Bélának is. A kétségtelenül kegyetlen büntetésnek az volt a rendeltetése, hogy Álmost és fiát a megvakítás révén alkalmatlanná tegye a hatalom utódlására. Érdekesen adja elő a történteket a magyar krónika két különböző része. Az egyik fejezet, amely Kálmán-párti szerzőtől származik, a gyermek Béla megvakítása kapcsán tulajdonképpen még dicséri is Kálmánt, amiért csak megvakítással s nem súlyosabb ítélettel büntette Álmos fiát. Sőt azáltal is enyhíteni próbálta a király tettét, hogy a büntetés kezdeményezését nem Kálmánnak, hanem tanácsadóinak tulajdonítja. Ez a beállítás a következőképpen hangzik: „Kálmán... Álmos herceg fiát, a még kisded Bélát, néhányak- nak tanácsára, elragadva anyja öléből, megvakítatta. De minthogy rokonság fűzte hozzá, ezért nem ölte meg őt, hanem csak megfosztotta szeme világától, hogy ne legyen méltó a szent király (I. István) koronájának viselésére.“ Ezzel szemben a másik, későbbi krónikarész, amely az Álmos-ági királyok (II. Béla, II. Géza) akaratának megfelelően haraggal és gyűlölettel szólt Kálmánról, nem védi a királyt. A megvakításban a főszerepet szerinte Kálmán játszotta, s a még nagyobb szerencsétlenségtől csupán az ítéletet végrehajtó személy jószívűsége mentette meg Bélát. Az Álmos-párti szerző így meséli el az eseményt: „A király elfogatta a herceget és fiát, a kisded Bélát, s megvakíttatta őket. De azt is megparancsolta, hogy Bélát, a kisgyermeket heréljék ki. Hanem a megvakító — félvén az Istentől és a királyság elárvulásától - kutya- kölyköt heréit ki, s annak heréit vitte a királyhoz.“ Feltehető, hogy a Béla férfiatlanítására vonatkozó történet pusztán a krónikás kitalálása: ezzel is sötétebbre és gyűlöletesebbre kívánta festeni Kálmán alakját az utókor előtt. A megvakítás után Álmost az általa létesített dömösi prépostság- ba vitték. Valószínű, hogy vele együtt itt élt családja is. A dömösi papok nem maradtak hálátlanok egyházuk alapítója iránt, és erkölcsi kötelességüknek tartották, hogy gondoskodjanak róla és hozzátartozóiról. Ez egyébként természetes jelenség volt az úgynevezett magánegyházak gyakorlatában. (Folytatjuk) II. Béla hívei a/ aradi országgyűlésen hosszul állnak a király megvaki- lása miatt. Miniatúra Kálti Márk Képes Krónikájából. ilUNMIK Itülf K'
