Vasárnap - családi magazin, 1994. január-június (27. évfolyam, 1-26. szám)
1994-02-20 / 8. szám
PUBLICISZTIKA 1. A természetben a fennmaradás egyik alapföltéteie — ha nem törvénye- a szétszóródás. A fák, bokrok, füvek létezésének „holnapja”, a holnap biztonsága a magvak hullásában, repülésében, tovagurulásában - a szétszóródásban valósul meg. Amikor- megválván az anyatesttől - földet, biztonságot, egyben az új létezéshez való otthont keresnek és találnak maguknak, ahol megtelepszenek, s gyökeret eresztenek. A növények társadalma így újítja meg magát: létezésük ritmusa és ideje ebben a mozgásban jut el — láthatóan — egy szépséges harmóniáig. A flóra e folyamatos térfoglalása vagy térvesztése, - mert ez a lehetőség is benne van az egészben - a fauna létét és mozgását is meghatározza. Természetesen az állatvilág mozgástere lényegesen tágasabb amazétól, amiáltal mozgalmasabb is. Itt már nincs az a kötöttség, ami a növényi életre jellemző, s a létezésben a véletlen szerepe is viszonylagosabb. Ezzel együtt a természetes szelekció s az élelem mennyisége - bősége vagy hiánya — folyamatos egyensúlyozó erőként van jelen. Tapasztalhatja bárki, hogy a természet sajátos egyensúlyteremtő ereje biztonságosan működik - egyelőre! A növények és az állatok birodalmában egy olyan kipróbált és hiteles demokrácia irányítja az életet, amely- hogy úgy mondjam - garantálja a teljes jogegyenlőséget. Ha az ember nem avatkozik be a fenségesen tiszta és szivárványos rendbe. Hogy beavatkozott, s hogy már- már megsemmisítette ezt az évezredes tiszta rendet és rendszert, most ne firtassuk. Inkább azt vegyük számba, hogy az ember alkotta társadalom mennyire nem képes még ma sem elismerni a természetben jelen levő jövőfilozófia lényegét. Azt az egyszerű tényt, hogy az ember alkotta rend az ember számára teljes egészében használhatatlanná vált a huszadik század végére. Hogy a civilizáció, amelyben élünk, politikailag, gazdaságilag - emberileg - teljes egészében természetellenes. 2. Még egy-két évszázaddal ezelőtt a filozófia s a rá épülő társadalomtudományok képesek voltak megfogalmazni - ma használatos kifejezéssel szólva - bizonyos jövőperspektívát, cselekvési programot az emberiség számára. Ezek a filozófiai és társadalmi elképzelések évszázadokon át éltek és hatottak, s ezek alapján szerveződött jól-rosszul az emberiség történelme. Háborúkkal, gazdasági és politikai válságokkal cifrázva, megtűz- delve-tarkítva. Ám e filozófiai, társadalmi irányzatok és eszmék a történelem zajlásában megkoptak, erodálódtak, hitelüket veszítették. Akár a vasat a rozsda: felélte őket is az idő. A két nagy, folyamatosan egymásnak feszülő irányzat — az idealista és a materialista létfelfogás - harca kettős kudarccal ért véget. Azt is mondhatnám, hogy egyazon történelmi időben kettős vereség tanúi lehetünk. Az idealista és a materialista létfelfogás nagy ideái együtt és egyszerre buktak meg. Ma már csak a naiv vagy elvakult ember hiszi — hiheti -, hogy az egyik vagy a másik irányzat győzhet, s képes lehet arra, hogy jövőképet adjon az emberiségnek. Ha mernénk őszinték lenni magunkkal szemben - de nem merünk azok lenni -, be kéne vallanunk, hogy az emberiség önmagát buktatta meg. E bukás lényege, hogy a következő évezred küszöbén glóbuszunkon nincs olyan alapelv — filozófia —, amelyre az eljövendő évtizedek emberi társadalmait felépíthetnénk. Azok a változások, amelyeknek naponta részesei vagyunk, ezt a cél nélküli, elbizonytalanodott, tétova világot zúdítják tudatunkra. Politika, társadalom, gazdaság, kultúra, közélet: egy helyben való tipródás sivár terepe. Belső pusztítása és pusztulása mindannak, amit egykor a természet felkínált, ami lehetőség volt, ami célt és tartást adott — adhatott — az embernek. Az egyénnek és a közösségeknek is. Az emberiség gályája megfeneklett, zátonyra futott-jutott, mégpedig olyan zátonyra, amelyet az ember önmaga épített. Nincs kibontakozás - még csak körvonalai sem láthatók -, ugyanaz ismétlődik újra és újra. Nincs haladás, csak a haladás látszatát éljük; mintha előbbre jutnánk, holott csak az idő hullámai csapnak át fejünk felett. A nagy összeomlás nem csak az októberi világépítmény pusztulását eredményezte - vele omlott a „túlsó oldal” is. Ma Kelet és Nyugat között csak annyi a különbség, hogy ott még a tartalékok egy ideig biztosítják a jólét látszatát. A mi oldalunk fokozódó és egyre gyorsuló nyomorba süllyedése azonban ezt a „jóléti látszatot” hamarosan eliminálja. Dél-Amerika, Afrika, Közép- és Kelet-Ázsia - a volt szovjet térség - jól látható nyomorzónái ezt ma már - sajnos - egyértelműen demonstrálják. És ma még csak 5,5 milliárd ember él a Földön Az ENSZ demográfiai alapjának jelentése szerint kétezerre ez a szám már 6,2 milliárd lesz, s ötven év múlva meghaladja a 8,5 milliárdot... A növény- és állatvilágban - ahogy korábban leírtam - a szétszóródás, a migráció a megújulásra és megújításra ad esélyt. A túlszaporodott emberi társadalomban ugyanez beláthatatlan katasztrófa okozója lehet. A nyolcvanas években az Egyesült Államokba 10 millió bevándorló érkezett; Nyugat-Európába ugyanebben az évtizedben 15 millió... Az említett jelentésből kiderül, hogy az „eredeti lakóhelyükről elvándoroltak” száma mintegy 10 millióra tehető. És ezen a „nagy mozgáson” belül van még egy másik is: az országokon belüli migráció, amely bennünket, szlovákiai magyarokat is érint. Úgy, hogy folyamatosan szegényedik és pusztul általa az a térség, amelyben éltünk és élünk: a szlovákiai magyar falu. Persze, ez csak amolyan pirinyó részletkérdés a nagy zajláshoz mérten ... De ez is része az egésznek. 3. Amióta Földünkön élet van, a létezésben benne van a létezés kudarca is. Van, ami eltűnik, van, ami megmarad. Ma az a kérdés, hogy a megmaradásra milyenek az esélyek; hogy van-e egyáltalán esélyünk még?! Áz emberiség e századi rombolásai, kudarc- élményei lényegében a „jövő idő tagadásában” összegződnek. Mégpedig azért, mert a huszadik század emberének életritmusa teljesen elszakadt a természet ritmusától, és ezt az aszinkronitást - úgy tűnik - képtelenek vagyunk feloldani. Megakadályoz benne a hatalom birtoklásának a vágya, az uralkodásra való minden- ároni törekvés — mindaz, ami rombol és nem épít. Megoldás lehetne lemondani a hatalomról: nem uralkodni, hanem létrehozni újra az ember és a természet egymás közti viszonyában az elveszített - lerombolt - egyensúlyt és harmóniát. Azonban kétlem, hogy ma megvolna bennünk a készség, az elszánás és főleg az alázat erre. S ha még megvolna is: miként, hol s mi módon lehetne ezt valóra váltani?! És mennyi idő kellene hozzá? Egyáltalán: egy ilyen világméretű ember—természet-korrekcióra van-e még ideje az emberiségnek?! Természetesen ez a kérdés lezárha- tatlan. Mindazonáltal úgy tűnik, hogy nem a madáchi falanszter-kép jelenti a távolabbi jövőt, hanem valami más: volt, létezett egy ember előtti világ, s feltehetően létezni fog egy ember utáni világ is. Az emberiség számára ma ez a negatív utópia jelenti a jövő tagadását, amely megélhetetlen és mégis szomorú... Q<y ‘POlHA^ <víz> Gál Sándor Röviddel a vasfüggöny lehullása után hozta úgy jó sorom, hogy alkalmam adódott — három határon átkelve — északról déli irányba átutazni Közép-Európát. Szlovákiából indulva Magyar- országról Kőszegnél osztrák földre lépve, s a Dolomitok lábainál Itáliába érve 1991-ben nem akadt szlovák, magyar, osztrák, olasz vámos, határőr vagy más efféle hivatalos közeg, aki útlevelemet kérte volna. Elég volt felmutatni a zöld könyvecskét, s ki-ki nációja, vérmérséklete szerint sürgetett továbbhaladásra. Alig két esztendő múlt el, s ez a különös előjog szinte semmivé lett. Tavaly már csak az olaszok és az osztrákok nem firtatták az útiokmányaim érvényességét, ezzel szemben franciák, svájciak igencsak tüzetesen lapoztak benne előre-hátra. Mivel Európa legtöbb országával érvényes vízumegyezménye van Szlovákiának, az effajta nagyívű körutazások során több országban is jelen vagyunk mint tranzitutasok. Szabadon és európai öntudattal. De csak addig a pillanatig, míg valamely útlevélkezelőnek vagy vámosnak eszébe nem jut az, aminek hivatalos szerepéből adódóan eszébe kell jutnia... Nem lopott-e vagy hamis az eléggé zavart úriember útlevele? Honnan tudhatná, hogy a tizenöt órás autózás viselte meg idegeit, mert a célbaérés előtt a szűkös valutakeretből és a seftelőktől vett konvertibilis valutából arra nem futja, hogy egyik éjszaka a bajor Alpokban, másik éjjel meg Grenoble környékén szálljon meg. így aztán az európai magatartás kellemes érzéseinek nyomán születő reflexek foglyaként azt sem tudja, hol keresse saját és a családja útlevelét. Máris gyanús az idegenekkel szemben legkeményebb törvényeket érvényesítő országokban. Márpedig elég két-három ilyen szituáció, hogy az ember megismerje a megalázottságnak azt a fokát, amit például Salzburgnál az osztrák-német határon a román, a bolgár, az ukrán, az orosz és a balti államok autósai igencsak rozoga Dáciáik, Zsigulijaik és Moszkvicsaik mellett naponta átélnek. Kétség nem férhet hozzá, Németország védekezik a gazdasági menekültek özöne ellen. Márpedig ez a korlátozás olykor gyanússá teszi a magyarokat, a szlovákokat, a cseheket és a lengyeleket is. Mindezt tudatosítva sem jó magyar létállapot megkülönböztetett európai polgárnak lenni. Még akkor sem, ha vannak másodrendű, sőt — az albánokra és a délszláv nemzetekre gondolva — harmadrendű európaiak is. Bárki odavethetné: ez csupán felfokozott sorompókkal, szögesdrótokkal, határbódékkal és vámhivatalokkal? Minden elválasztás szembeállítás, mert megkülönböztetésen alapul. Megkülönböztetni az európai kultúrát az európai civilizációtól - egyet jelent valamelyik kizárásával. Valahogy úgy, ahogyan 1942-ben Kodolányi János tette, miután kellő empátia híján félreértelmezte Márai és a kultúra című válaszesszéjében Márai Sándor Röpirat a nemzetnevelés ügyében című politikai esszéjét. Holott, miközben tagadja Márai fogalmát „az autonóm emberEurópa határain - állapot és magatartás érzékenység, ami kisebbrendűségi érzést takar. Lehet, de mindez, amit Európa keleti határain az utóbbi négy esztendőben tapasztalhattunk, csak aláhúzza a tényeket... „Légy fegyelmezett...” mormolom ilyen helyzetekben József Attila sorát, s mint megannyi élethelyzetben, akkor is a versbe kapaszkodom - a magyar lírába, amelynél európaibb jelenség aligha van ezen az elorzott, majd visszaszerzett földrészen mindabból, amit magyar ezen a tájékán a földtekének létrehozott. Európa határán élek. Magyarként szlovákiai kisebbségben. Helymeghatározás? Ez annak is kevés. Európa politikai határán élek, mert politikai döntések alapján ismét a határra - ha nem a határon túlra - szorultunk. Leszünk újra védőpajzs? Oszthatatlan mezsgye a világhatalmi megosztásban, leosztásban, felosztásban, kiosztásban és beosztásban. Szépen arányosan, hatalom a területhez, terület a hatalomhoz. És ismét reszket a Nyugat? Civilizációját és kultúráját félti. Vagy egyiket? Vagy másikat? Egyiket is, másikat is? Az ,,és”-re meg fittyet hány? Elválasztható-e az egyik a másiktól, holmi ről”, vagyis a „nem függő emberről”, nem regisztrálja, hogy Márai ezeket a gondolatokat a bolsevizmussal állítja szembe. Tehát az európai kultúra és civilizáció ugyanolyan szellemi kifosztásával, mint amit Kodolányi állít - sajnos, általánosítva - ez európai civilizáció kultúr- ellenességéről. Kérdés volt — és ma is ez képezi a magyar értelmiség körein belül folytatott viták alapját -, hogy mennyiben tagadható meg és választható le az európai civilizáció az európai kultúráról. Kodolányi állítja: „A régi ember — s a „primitív” ember - függő ember volt. (...) A régi embertípus transzcendens jelképrendszerben gondolkodott, a mai okban és okozatban. Az autonóm ember önmagából indul ki, és önmagába tér vissza. (...) A kultúrához még leginkább az esztétikája hasonlít, mert ebben a »szép« varázsfényében élnek ősi szimbólumai, de természetesen nem mint valóságok, hanem mint metaforák. ” Kérdem én: Miért zárja ki magából feltétlenül az egyiket a másikért az ember? Igaz, könnyű dolgom van, hiszen azóta megszületett a világirodalom néhány olyan alkotása és filozófiai műve, amelyeket a vitázók akkor még nem ismerhettek. (Camus: Sziszüphosz mítosza, Ajtmatov: Az évszázadnál hosszabb ez a nap, G. Marquez: Száz év magány, Sütő András: Anyám könnyű álmot ígér, Erich Fromm: A szeretet művészete) Az emberiségnek ebben a szellemi útkeresésében érthető meg igazán, mennyire tévúton járnak azok, akik kétkedéstől vezérelve egymást kizáró igazságokat látnak Márai és Kodolányi alábbi állításában: „Márai szerint »magyarnak lenni nem állapot, magyarnak lenni magatartás« Ezzel szemben, mint mondja: »Mi nem akarunk európaiak lenni, mi európaiak vagyunk«. Azt hiszem, fordítva igaz: magyarságunk állapotában vagyunk, s európai a magatartásunk. A döntő az állapot, s nem a magatartás." Ezt továbbgondolva nyilvánvalóvá lehet mindenki számára, hogy a magyarság, mint állapot (szerintem: létállapot) magatartás nélkül nem ér egy fabatkát sem. Ezt leginkább mi, kisebbségi magyarok tudjuk. Itt Európa határán. Mint ahogy az európai magatartás sem érték a nemzet számára, ha nem társul hozzá a magyarság, mint létállapot. Ebben a korban — de már 1940 tájékán is — a magyarság és az európaiság ilyetén való megkülönböztetése politikai vitákat és érdekérvényesítéseket szolgál. Mitől mástól lesz az én emberként való létezésem teljes, ha nem „állapotomtól” és „magatartásomtól”? Magyarként és európaiként: magyar európaiként, európai magyarként. Emberi hatalmaktól függetlenül, hitemtől függve, magyarként állapotomban európai magatartással, viszont európai állapotomban magyar magatartással. A most dúló észveszejtő vitából kilépve: elegendő átlépni Európa határát ahhoz, hogy meglássuk szánalmasságunkat. Mert ezt a határt, sajnos, mi kezdtük el újra erősítgetni. Magyarok és nem magyarok a Morván, a Lajtán és az Isonzón innen. így hát ismét J. A.: „Ne légy szeles...” Príkler László illusztrációs felvétele
