Új Szó, 1994. november (47. évfolyam, 253-277. szám)

1994-11-10 / 260. szám, csütörtök

4 ) O

/sz

Ö MOZAIK 1994. november 10. MŰVESEÁLLQMAS DUNASZERDAHELYEN Kétszer ad, ki gyorsan ad KOMMENTÁRUNK A dunaszerdahelyl kórház csendjét hetek óta kalapácsütések, falfúrás zaja veri fel. Az ápolószemélyzet, az orvosok és a betegek mégsem zúgolódnak, tudják, rövid Idő múlva megvalósul sokuk álma: a város Jóvoltából műveseállomást adnak át a Járás rászorulóinak. - Hihetetlenül jó érzés látni, tapasztalni, hogy napról napra közeledünk az áhított célhoz vallotta dr. Baculák Veronika belgyógyász-főorvos, miközben végigvezetett a dializáló részleg valamennyi termén. Olyan lelkesen láttatta, hogy hamarosan mi hová kerül - noha a vakolatlan falakból még csak különböző kábelek, vezetékek lógtak a semmibe -, hogy határtalan optimizmusából rám is ragadt valami. Fedele s Lajos mérnök szavai visszazökkentettek a valóságba. - K/s csúszásban vagyunk, ennek ellenére szerdán megkezdődik a csempézés. Befejeztük a villany-, az oxigén- és a vízvezeték szerelését, elkészült a víztisztító berendezés különterme, valamint a dializáló központ saját áramfejlesztőjének a helye is. Mihelyt fent lesz a csempe, a szakemberek lefektetik az antisztatikus padlót, majd megkezdődhet a műszerek beszerelése. Rövid időn belül elkészülünk nemcsak a kórterem, hanem az öltöző, a teakonyha, az orvosi szoba munkálataival is. Az átépítést október 15-én kezdtük el, s azt szeretnénk, ha november végén, legkésőbb december elején fogadni lehetne az első betegeket. - A csemperakás hány napot vehet igénybe? - kérdezte a főorvosnő Viola Lászlótól, a csempézők vezetőjétől. - Egy hét alatt mindennel elkészülünk - adta az a szavát. Dr. Baculák Veronika megmutatta a még becsomagolt hat dializáló készüléket meg a királyfiakarcsai Nagy asztalosmester szekrényeit is, melyeket az osztálynak ajándékozott. - Az osztály hat műszerrel indul, de idővel tíz dializáló készülék üzemelésével számolunk. Talán hangsúlyoznom sem kell, hogy ezáltal Dunaszerdahelyen nemcsak a betegellátás korszerűsödik, hanem, s ez nagyon fontos szempont, a pácienseinket megkíméljük a fáradságos utazástól. Mostanáig ugyanis G alántára vagy Érsekújvárra kellett szállítani őket. Ezentúl viszont a négy óráig tartó dializálás után - a hosszú időt tévézéssel vagy rádióhallgatással múlathatják -, gyorsabban jutnak haza, s meg kell említenem a szállítási költségek megtakarítását is. Ha már az anyagiaknál tartottunk, nem álltam meg, hogy ne kérdezzem meg: ezekben a szűkös esztendőkben, amikor az egészségügy eladósodott, honnan van a kórháznak pénze az átépítésre, a több milliós műszerekre? - Dr. Tibor Šagát egészségügyi miniszter nemcsak szóban értett egyet a dunaszerdahelyi műveseállomás létesítésének gondolatával, hanem a tárca vállalta az építési költségek fedezését is. A legnagyobb érdem viszont a városé, hiszen közel 10 millió koronát fordítottak a régió egészségügyi intézete műszerezettségének korszerűsítésére. A főorvosnőnek feltett kérdést megismételtem Pázmány Péter mérnök, Dunaszerdahely alpolgármestere előtt is. - Ismerjük szűkebb hazánk legégetőbb gondjait, ezért is bántott, hogy az önkormányzatok kompetenciája nem terjedhet ki sem az oktatás-, sem az egészségügyre, noha tudatosítottuk, hogy támogatásra szorulnak. Tudtuk azt is, hogy a városi önkormányzat költségvetéséből erre nem futja. Pápay Zoltán mérnökkel kerestük a módot, hogyan lehetne elérni, hogy a város vagyonát képező közszolgáltató üzem eladásából származó bevétel ne csak az államkasszát növelje. A törvényben végül találtunk egy utalást arra, hogy-nonprofit célokra visszakövetelhető a pénz bizonyos része. így lett meg a közel 10 millió korona, s úgy gondoltuk, az lesz az igazságos, ha valamennyien részesülünk a közös vagyonból. Ezért esett a választás az egészségügyre. Az intenzív osztályt 3 millió koronát érő SpaceLabs monitorrendszerrel szereltük fel, a hat svéd Gambro művese és a víztisztító 5 millióba került, a gyomortükrözést megkönnyítő japán műszerekre több mint 800 ezer koronát fordítottunk, és sorolhatnám még az apróbb kiadásokat. Annak, hogy a város az egészségügybe fektette a pénzt, mindannyian hasznát látjuk. Hogy jól döntöttünk, talán az is bizonyítja, hogy Nagymegyer önkormányzata félmillió koronával járult hozzá a műveseállomás költségeihez. Azt szeretnénk persze, ha hozzánk hasonlóan másutt is élnének a törvény adta lehetőséggel. Mi megtaláltuk azt az utat, melynek segítségével a város pénzét a régió fellendítésére fordíthattuk. S ez nagyon jó érzés. PÉTERFISZONYA RICSKA Előre '89-ig Kedden este a Szlovák Tv műsorát figyelő nézők valahogy hoppon maradtak. A félórás hírműsorban, mindössze három-négy percnyi, „független, Mečiar-centrikus" belpolitikai beszámolót tekinthettek meg. Akinek arra lehetősége volt, rögtön átváltott a Nova adására, ahonnan megtudhatta, hogy Mečiar és emberei felszámolják a keddenként sugárzott Pressclub adást, hogy a naponta délben jelentkező Rádiožurnál adását kétharmaddal csökkentik, s hogy ezentúl a rádióban és a tévében kommentárok már nem lesznek. Az újságírók elleni agresszív kirohanás várható volt (jelezte ezt egyébként a Národná obroda ellen tett büntetőjogi feljelentés is, amelyről tegnap írtunk). Senki sem várta viszont, és valószínűleg senki sem veszi komolyan azt a kijelentést, hogy a tévében és a rádióban ezentúl csak hírügynökségi hírek jelenhetnek meg. Apropó, a hírügynökségi hírek összeválogatásával is manipulálni lehet a közvéleményt, és ennek tudományát állítólag a pártállamban a leninista újságírótanszéken végzettek alaposan elsajátították. Amúgy, őszintén szólva, egészen másról van szó. Ezt a játékot velünk már 1989 előtt is eljátszották. Megszűrt információkat kaphattunk csak az akkori (egységesen) állami hírügynökségektől, lapokból. A következmény természetesen az volt, hogy a hazai médiákat a reggeli kávét helyettesítő, vérnyomásemelő drogként vették kezükbe az emberek. Meciar sajtóellenes forgatókönyvének értelmében tehát visszatérünk az 1989es állapotokhoz; az állami vagy közszolgálati tv és rádió nem rúghat labdába, az emberek inkább a független napilapokat vásárolják majd (talán még hálásak is leszünk ezért), rádiójukat pedig inkább az antikommunista adók (Szabad Európa Rádió, Amerika Hangja) hullámhosszára hangolják majd át. Vagyis, mondjuk már ki egyenesen, ott leszünk, ahol éppen öt évvel ezelőtt tartottunk. Ismét csörgethetünk a kulcsokkal? FEKETE MARIAN VÁLASZ OLVASÓINKNAK 0. £.: A férjem munkáltatója tőlem kéri a betegségi biztosítási Igazolásokat az 1993-as évtől. Én ezeket az igazolásokat a munkaügyi hivataltól kértem. Ott azt mondták, nem állítanak kl nekem ilyen Igazolást, mert a munkaviszonyom megszüntetésétől a hivatalban történő regisztrálásig két hónap telt el. Ha igazolást hozok a regionális nemzeti biztosítótól, hogy erre a két hónapra kifizettem a biztosítást, akkor kiadják nekem a kért Igazolást. Ezt az eljárást őszintén szólva nem értem. Milyen Jogon kötelezhetnek engem valamiféle összeg befizetésére, ha nekem semmiféle Jövedelmem nem volt? Az utolsó kérdésére egyszerű a válasz: a háztartásbeli nőknek, férfiaknak fizetniük kell az egészségügyi biztosítást, hacsak már, egyéb indok alapján, nem rendelkeznek ezzel a biztosítással (ilyen indok lehet például a rokkantság, a hivatalosan bejegyzett munkanélküliség stb.). A regionális nemzeti biztosító a vonatkozó törvények szerint igenis jogosult arra, hogy a levelében említett két hónapra ön befizesse az egészségügyi biztosítás díját (több mint hatszáz koronát), még akkor is, ha az említett két hónap alatt seinmiféle jövedelme sem volt. Az elmondottak azonban csak a regionális nemzeti biztosítóra vonatkoznak. Egyéb hivatalok, jogi és magánszemélyek viszont csak azt követelhetik, amire őket a törvény felhatalmazza. Márpedig a törvények egyáltalán nem tartalmaznak olyan meghatalmazást, amelynek értelmében a munkaadó jogosult lenne a munkavállaló feleségére vonatkozó, olyan kimutatások követelésére, amelyet a levelében említett. Hasonlóképpen a munkaügyi hivatalnak is csak olyan igazolásokat áll jogában követelnie, amelyek megkövetelésére őket a törvény meghatalmazza (lásd a Szlovák Köztársaság Al kotmánya 2. cikkének második bekezdését), márpedig a levelében említett igazolás követelésére őket egyetlen törvény sem jogosítja fel. Dr. P. D. Magyar útkeresés Megnevezni többféleképpen lehet mindazt, ami napjainkban a közép-európai országok magyar nemzeti kisebbségi politikai életét jellemzi. Egyfajta populista éllel vagy csak az érzelmeinkre hagyatkozva esetleg viszálykodást említhetnénk. Némi tárgyilagossággal ugyanezt a jelenséget útkeresésnek tarthatjuk. Tudományos minősítésként pedig leginkább a modellkeresés tűnik a legmegfelelőbb jellemzésnek. Annyi bizonyos, hogy sehol sem eseménytelen és nem is idillikus a helyzet. Erdélyben megmaradt úgynevezett ernyőszervezetként az RMDSZ, amely különböző politikai platformokat tart össze, s kifelé egységes politikai erőként nyilvánul meg. A szervezeten belül ugyanakkor éles viták zajlanak, különböző politikai értékrendből fakadó ellentétek törnek felszínre, ám ezek csak ritkán zajosabbak a kelleténél. A Vajdaságban és Kárpátalján viszont jóval több indulat és szubjektív elem jellemezte az elmúlt hónapok történéseit, amelyeknek egyik következménye az, hogy érdekvédelmi, kulturális gyűjtőmozgalomból mindkét országban még egy magyar társadalmi-politikai szubjektum szakadt ki. Nálunk másféle utat jártunk be, hiszen idestova öt évvel ezelőtt azonnal több magyar politikai mozgalom alakult. Sokféle metamorfózis, ádáz vita és homlokegyenest eltérő helyzetértékelések után, idén értek meg az egységes magyar politizálás feltételei. Kompromisszumok és reális elemzések eredményeképpen létrejött a Magyar Koalíció. Még sincs nyugalom, mégsem szűntek meg, legfeljebb csitultak a viták, mégis olykor kitapintható a feszültség egyes politikusaink s ezáltal politikai pártjaink között is. Bizonyos mértékig mindez természetes. Politikában, közéletben ugyanis nem lehet állóvízszerű nyugalom, normális állapotnak tekinthető a szüntelen mozgás, átalakulás. Szembetűnő jelenségeket is csak ideig-óráig lehet eltussolni, bármilyen ideológia nevében kalodába zárni. Következésképpen nem lehet az egységes magyar politizálást sem mitizálni, hamis eszményképek alapján mozdulatlanságra kárhoztatni kisebbségi közegben sem. Sokkal célravezetőbb olyan modellt kimunkálni, amely a valós helyzetből, a reális nemzeti, politikai igényekből formálódik. A mai reális helyzet pedig az, hogy az említett kisebbségi közösségek szeretnék megőrizni nemzeti identitásukat, miközben politikai önazonosságukat sem akarják elveszíteni. Ennek a természetes igénynek a kifejeződését viszont viszálykodásnak, széthúzásnak, mi több: árulásnak tartják azok, akik tekintélyelvű nemzetiségi politizálásról ábrándoznak, egy-egy személy vagy párt mindenhatóságát vélik üdvözítőnek. Hiszik és hirdetik, hogy csakis az ő akaratuk érvényesülése jelentheti az úgynevezett magyar egységet. Nálunk is akadnak, akik a Magyar Koalíció működését ilyen rendezőelv alapján képzelik el, látszólag demokratikusan, többségi szavazattal (huncut, aki most a szlovák parlamentben történtekre gondol...) szeretnének mindenről és mindenben dönteni, létszámban, politikai súlyában szinte azonos erejű partnerüket a statiszta szerepébe szorítva. Másféle elgondolások hallatán szerződésszegést emlegetnek, holott csupán a dokumentum egyes fejezeteit kell igazítani a valós igényekhez. Így lesz működőképes a két magyar parlamenti frakció, amely nem gyengíti, hanem erősíti a konszenzuson alapuló, ezért valóban egységes magyar politizálást a többség, bármilyen személy diktátuma nélkül, ugyanakkor a választók által meghatározott erőviszonyokat sem figyelmen kívül hagyva. Pártjaink így őrizhetik n olitikai identitásukat, tágíthatják mozgásterüket, életképes modellt felmutatva határainkon túlra is. Nehéz idők, súlyos próbatételek várnak Szlovákiára. Ránk is. Ilyenkor a politikai gőg, az indulat még nagyobb közösségi károkat okozhat. Itt és most ez nem közhely, hanem nagyon is reális veszély, amelyről egyetlen politikusunk sem feledkezhet meg. SZILVÁSSY JÓZSEF AHOGY ÉN LÁTOM Igy is megfogalmazhattam volna a fenti kérdő mondatot: Vajon mivé válik a Szlovákiai Munkásszövetség? Mivé fejlődhet az a párt, amelynek néhány egyszerű, a politikában tapasztalatlan munkás vezetésével fél esztendő alatt volt érkezése megalakulni, alapszervezeteinek hálózatát kiépíteni, a választásokon indulni, a parlamentbe bekerülni, majd ott fontos posztokat elfoglalni, mégpedig úgy, hogy térnyerésével majdnem meghiúsította a Demokratikus Baloldal Pártjának bejutását a parlamentbe? A kérdés megválaszolására törekedve azzal követhetnénk el a legnagyobb hibát, ha kizárólag Vladimír Mečiart démonizálva, konkurenspárt-felforgató hajlamát kritizálva próbálnánk vizsgálni a jelenséget. Magyarországon is, Szlovákiában is azt tapasztalhattuk, hogy az 1990 körüli pártstruktúra-kialakulás óta nehéz számottevő új pártot létrehozni, illetve az érdekek alapján kialakult természetes rokonszenvstruktúrát átalakítani. MagyarMerre menetel a munkásosztály? országon ugyan májusban bekövetkezett az MSZP javára egy meglehetősen radikális átalakulás, ez azonban csak a dolgok természetes rendjének visszaállításátjelentette. Az állampárt összeomlását követően a Magyar Demokrata Fórum népnemzetinek deklarálta megát, és ekként nyerte el a választók legnagyobb hányadának rokonszenvét. Antall József politikájának az volt a lényege, hogy a népnemzeti irányvonalat heteken belül keresztény-nemzeti kurzusra változtatta át, a két háború közötti Horthy-rezsim számos rekvizitumát kiemelve a történelem süllyesztőjéből. A Fidesz ambiciózus vezetői azzal követtek el helyrehozhatatlan hibát, hogy látva a lakosság MDF-től való elfordulását, a választók megnyerésére törekedve nemzeti liberálisnak nyilvánították magukat. Lehet hogy jól gondolták, akkorra azonban a „keresztény" jelzőn kívül a „nemzeti"-t is sikerült diszkreditálnia az MDF-nek. Azért csúszott vissza a Fidesz a parlamenti politika peremére, mert a választópolgár Orbán Viktorék irányváltoztatásából azt szűrte le, hogy „ezek hasonlítani akarnak az Antall József által megálmodott pártra". Európának ebben a régiójában sem könnyű mostanában egy új pártot (különösen fél év alatt) létrehozni, és hozzá számottevő szavazóbázist teremteni. Ezt csak egyvalami könnyítheti meg. Ha valamelyik nagy tettekre hivatott párt óriási hibát követ el, és más, tudatos vagy ösztönös pártalapítők számára kiüríti a terepet. A Demokratikus Baloldal Pártja ezt tette. Sem Peter Weissnek, sem Pavol Kanisnak, sem a többi pártvezetőnek minden más állítással ellentétben nem egészen volt tiszta az „átkeresztelkedés" után a lelkiismerete. Egyiküknek sem volt még csak parányi ellenálló múltja sem, sőt a második vonalban, többnyire ideológiai területeken, mindannyian nyakig benne voltak a pártállami struktúrákban. Lélektanilag így megmagyarázható, hogy vágtában, szociáldemokrataságukat mindenáron bizonyítani kívánva, a köpenyt túlságosan gyorsan, éppen ezért nem egészen hitelesen kifordítva vették a kanyarokat. Teljesen elhanyagolták természetes szövetségesüket, a szakszervezeteket. A még nagyon is az ROH-ra hasonlító „érdekvédelmi" szervezet részben Mečiarék martalékává vált, részben teljesen dezorientálódott. Érdemes nyomon követni, hogy a pártállami szakszervezeti boncok miként váltak - természetesen bennmaradva a struktúrában - a Mečiar-mozgalom zászlóvivőivé. Ilyen körülmények között az lett volna természetellenes, ha nem akad egy Ľupták, aki „begyűjti" azokat, akik pártrokonszenv szempontjából hontalanná váltak a Weissék által kiürített terepen. Bizonyos jelekből már arra lehet következtetni, hogy a Demokratikus Baloldal Pártja a vereség után mindezt tudatosította. Annyit már megtettek, hogy a szívükhöz oly közel álló lapban, a Pravdában egész oldalas riportot közöltek Ján Luptákról és családjáról. Ez nem sok, sőt a semminél is kevesebb. Ľupták „becserkészésével", csak a Munkásszövetség puha fotelekbe befészkelődött főfunkcionáriusainak esetleges megnyerésével semmit se tudnak változtatni a helyzeten. Hogy jó irányba menetel-e a munkásosztály, az azon múlik, érzik-e a munkások (vagy korszerűbb kifejezéssel élve: a bérből és fizetésből élők), hogy a magát szociáldemokratának valló DBP az ő érdekeiket képviseli. TÓTH MIHÁLY