Új Szó, 1994. október (47. évfolyam, 227-252. szám)

1994-10-31 / 252. szám, hétfő

1994. OKTÓBER 31. A belsői fényt Töredékes körkép az amatőr színjátszásról ÚJSZÓ' RIPORT Különbözőségük ellenére is hasonlóak. Azzá teszi őket társadalmi helyzetük, önmagukért és másokért vállalt felelősségük, a mai középosztály legkevésbé sem politikai és gazdasági értelemben vett egyetlen lehetséges meghatározó szerepének - az értelmiségi létformának - a vállalása. Másmás léthelyzetben élnek, hivatásuk a humán pályák kapcsolódási pontjain rokonítható is. Mégis, inkább a párhuzamosság a jellemző arra, amit a szlovákiai magyar amatőr színjátszásban évek óta tesznek, más-más pontján a mindegyre a színházművészet kritériumainak megfelelni akaró szellemi játszótérben. Pedagógusok, népművelők és színikritkus. • • • Évekig kereste helyét, kereste a lehetőségét annak, hogy mindazt, amit megtanul, a gyerekeknek átadhassa. Az a tény, hogy ő az egyetlen szlovákiai magyar diplomás drámapedagógus, önmagában nem jelentene semmit. Legalább tucatnyian vannak olyanok, akik az utóbbi két évtizedben pedagógusi munkájuk során, vagy esetleg annak ideológiai kényszerűségeitől menekülve megkeresték a drámajáték, a drámapedagógiai ismeretek forrásait. Zsélyi Katalin a gútai Nagyboldogasszony Magyar Gimnáziumban tanít. Az iskola Rizsegők színjátszócsoportja az idei Duna Menti Tavasz egyik nagydíját kapta meg. - Az én szemszögemből ítélve nagyon sokat és jókat sejtető időszak következik. Már az idei Duna Menti Tavaszt megelőző évadban érezhető volt, hogy a drámapedagógia, köszönhetően a személyiségközpontú pedagógiai rendszerek térnyerésének, belopta magát a pedagógusok szívébe. A tanárok már ezen módszerek ismeretében eljutottak odáig, hogy az iskolai színjátszásban is ehhez a nevelési eszközhöz nyúlnak. Gimnáziumunkban a drámapedagógia elsősorban a drámaköri foglalkozásokon és a színjátszásban hasznosul. De már tavaly is volt olyan napunk, amikor hosszabb időtartamot kaptam egy kötelező olvasmány felvezető órájára, konkrétan A Pálutcai fiúkra. A gyerekek nagyon szeretik, s a kollégák az újdonság varázsától megérintve keresik benne az általuk is hasznosíthatót. Mondhatnám azt, hogy volt egy sikeres évünk, amikor országosan ismertek lettünk. Ennek köszönhetően már két színjátszócsoport van ebben a kis létszámú iskolában. Tömegmozgalommá kezdi kinőni magát. Nagyon fontos, hogy a színpadon játsszunk, de szeretném, ha a drámapedagógia a készségfejlesztést, a személyiségfejlesztést is szolgálná. Ne csak a fellépés, a sikeres szereplés legyen a cél, hanem a drámapedagógia, mint nevelési módszer, általánossá válása. • • • Szvorák Zsuzsanna Füleken Kerekes Évával együtt évekig rendezője volt a Zsibongó gyermekszínjátszócsoportnak. Alapiskolás tanítóként tett szert azokra a tapasztalatokra, amelyeket tavaly óta már a gimnázium magyar szakos tanáraként is kamatoztat: - Bízom abban, hogy az idei Jókai Napokon bemutatkozott hat diákegyüttes a fellendülés biztos jele volt. A tények mögött látni kell azokat a fiatal pedagógusokat, rendezőket, akik személyes ambícióik, tudásuk révén elkötelezettjei ennek a tevékenységnek. Jelenlegi helyzetemben nagy szerencsém, hogy a valamikori Zsibongó tagjainak java gimnazista lett, így gyakorlatilag a kolléganőmmel lerakott alapokra tudok építeni. Arra már csak óvatosan utalok, hogy ez a nevelési folyamat remélhetőleg többeknél érettségi után sem szakad meg. Szinte repertoárt tart műsoron a Zsákszínház, amelynek félhivatásos ambíciói vannak. Az Apropó gimnazista színpad tavalyi bemutatkozása - mondjam úgy összekovácsolta a társaságot. Idén a diákok is igényesebbek lettek, s a népballadák világából merítjük az új témánkat. A többit majd meglátjuk. A luleki Zsákszínház évek óta utazó nagykövete színházkultúránknak. Már-már harmadik színházunkká nőtte ki magát, s ha nincs a mindent maga alá gyűrő pénztelenség, talán félhivatásos státusban átalakult volna ez a társulat. Legnagyobb erényük, hogy a közönség szórakoztatásával együtt a gondolkodtatást is célként vállalják. Mázik István rendező és művészeti vezető soha sem szűkölködött tervekben, ötletekben: - Mindenképpen szükséges, hogy immár ne egymástól elszigetelten, hanem a Szlovákiai Magyar Színjátszók Társaságán belül szakmai igényességgel dolgozzunk. Helyzetemből kiindulva két dolgot tartok fontosnak. Legelőször, minden módon aktivizálni kell a működő csoportokat. Másodsorban az elkezdett munka szakmai segítése nélkül nem tudnak előrelépni. Egyetlen amatőr társulat sem működhet színvonalasan pénz nélkül. Segítenünk kell abban, hogy pontosan körülhatárolt tevékenységre, kidolgozott dramaturgiára és rendezői elképzelésre alapozottan alapítványokhoz fordulhassanak anyagi támogatásért. Ezzel együtt semmi sem pótolhatja a helyi önkormányzatok támogatását, amelyek manapság a kulturális tevékenységre fordítható összeget is szociális segélyezésre vagy az elmaradott infrastruktúra fejlesztésére használják fel. Legtöbbször eddig ismeretlen forrásokra is ráakadhatnak, ha muszáj. Nem véletlen, hogy képesek vagyunk több darabot is műsoron tartani. Miközben már folynak az előkészületei egy karácsony előtt bemutatandó spanyol vígjátéknak Alfonzo Passótól, Bohumil Hrabal Szigorúan ellenőrzött vonatokját a jövő évi Jókai Napokra gondolva, lassan második esztendeje kóstolgatjuk. Túl az amatőr színjátszáson, Hizsnyan Géza a hivatásos színházművészet közelében él, s színikritikáit rendszeresen a Kalligratrťés az Irodalmi Szemle folyóiratokban publikálja. A Szlovákiai Magyar Színjátszók Társasága elnökeként mintegy megtestesíti azt a polgárt, aki adott esetben orvosi hivatása mellett profi szinten műveli a színikritikát és a színházelméletet. - Mostanság kevésbé vagyok optimista. Az amatőr mozgalomban mindig két tényező határozza meg az állapotokat: a szakmai színvonal és a tömegesség. Az utóbbi két évadban történt ugyan előrelépés, de olyan kicsi, amivel nem vagyok megelégedve. A szakmai színvonal várható emelkedéséhez remélhetőleg hozzájárul a tavaly lezárult rendezői tanfolyam, viszont nagyon messze vagyunk attól, amit legjobbjainknak el kellene érniük. Nagy kérdés, hogy a rendszerváltás után az ebben a művészeti ágban ellenzékiséget is kifejező rendezők és együttesek tudnak-e mihez kezdeni az új társadalmi állapotok közepette önmagukkal. Ez a hivatásos kőszínházakat is foglalkoztatja, de reménykedjünk, hogy lesznek olyan emberek, akik továbbra is az amatőr státust tekintik szakmai ugródeszkának. Olyan újdonságokat igyekeznek majd megvalósítani, amelyekre a kőszínházaink megmerevedett struktúrájában nincs lehetőségük. A tömegességet tekintve pedig valamifajta bensőségesség megszületése, a rendszeres találkozások lehetősége és az erre alapozható emberi melegség, az erkölcsi értékek iránti fogékonyság is meghatározó szakmai alkotóerővé válik majd. Bizakodom, hogy egyre több lesz az olyan ember, akik falvakon, kisvárosokban összejönnek, s ha nem is egetrengető szakmai színvonalon, de önmaguk és környezetük számára pótolhatatlan dolgokat hoznak létre a most üresen kongó színpadokon. A deklaráltan alulról építkező Csemadok keretein belül egyes vezetők megalakulásuk pillanatától értetlenül álltak a szakmai társaságok tevékenysége előtt. Pedig valójában az történt, ami az új állapotot megelőzően is adott volt. Azzal a különbséggel, hogy a színjátszók társasága körülhatároltabb szakmai célokat, konkretizált módszereket választ, és az amatőr színjátszás fogalomkörébe tartozó valamennyi szakágat átfogóan támogat. Kamenár Éva pályázat útján nemrég ismét elnyerte a Szlovákiai Magyar Színjátszók Társasága titkári tisztét. - Szervezeti oldalról vizsgálva a dolgokat, meg kell állapítanom a kellemetlen tényeket is. Sokan csupán formális dolognak tekintették a társaságunkat. Dolgozik egy igen határozott, kellőképpen felkészült csapat, akikre minden helyzetben számíthatunk, de az úgynevezett hallgató többség, szerintem a szakmai igényességtől visszariadva, nem keresi a tartós kapcsolatot a társasággal. Elsősorban a más társaságok, szakmai szervezetek felé történő nyitást kellene szorgalmaznunk. Nem tartható állapot, hogy iskolai színjátszásról, diákcsoportokról, drámapedagógiáról, bábját-, szásról és versmondásról vitatkozunk, ezek országos fesztiváljait szervezzük, de még csak formális kapcsolatunk sincs a Szlovákiai Magyar Pedagógusok Szövetségével, a fiatalok érdekvédelmét felvállaló szervezetekkel. Nem feledhetjük, hogy a társaságunk irányítja, szervezi a Tompa Mihály Országos Vers- és Prózamondó Versenyt, amiről fennen hirdetem - más társaságokban dolgozó kollégáim nagy megütközésére -, hogy egzaktul bizonyíthatóan a legnagyobb tömeget megmozgató rendezvénye a Csemadok berkeiben folyó kulturális tevékenységnek. Rimaszombatban igazi otthonra talált, ami elsődlegesen a rendezvény hangulatán érződik. Minden kisiskola, minden osztály, körzet, járás és régió tanulói, a pedagógusok, a szülők, a népművelők eseményként tartják számon. Jövőre negyvenéves lesz ez a vers- és prózamondó verseny, amihez hasonló sem Szovákiában, sem Magyarországon nincsen. Jó lenne, ha fel tudnánk kutatni azokat, akik a kezdésnél olt voltak, hogy meghívhassuk őket az idei évadunk bizonyára legnagyobb rendezvényére, Rimaszombatba. Talán a vélemények mögött felsejlik egy-egy arcél is. Emberi vonás, amely többekével - most nem említettekkel - együtt alkotja azt a társaságot, amelyhez tartozva mindenkor és mindenütt megtalálják egymás számára a közös nyelvet, a közös gondolatot. DUSZA ISTVÁN Déja vu Klári néni nem érti, miért lettek ennyire gyűlölködőek az emberek. Mostanában elég, ha csak megszólal, s máris úgy néznek rá, mintha közellenség volna. Pedig csupán az anyanyelvét használja... Kldri néni 67 éves, Pozsonyban él. Magyar nemzetiségű, de kitűnően beszél szlovákul és németül. Ha e két utóbbi nyelvet használja, nincs is soha semmi gondja, a problémák akkor adódnak, ha magyarul szólal meg. Nem mintha nem tudná magát megvédeni, a kötekedőket akármikor megleckézteti, de azon már mégiscsak muszáj volt elgondolkodnia, miért baj az Pozsonyban, ha valaki magyar? Miért baj ez már megint? A húszas években, mikor Klári néni született, Pozsonyban egész másjvolt a légkör. Minden, magára valamit is adó családban három nyelven folyt a társalgás. Hdromnyelvűek voltak az iskolák, három nyelven jelentek meg a lapok, háromnyelvűek voltak az üzletek feliratai, három nyelven zajlottak a templomokban az istentiszteletek, a színházakban az. előadások. Még a hivatalokban is három nyelven folyt az. ügyintézés. Klári néni szívesen emlékszik arra az időre, mikor német gyerekekkel felváltva tanultak ugyanabban az épületben, míg a szemben lévő iskolába a szlovák diákok jártak. így aztán a szünetekben, vagy iskolába jövet-menet a környező utcák az összekeveredett diáksereg bábeli nyelvzavarától voltak hangosak. Ez. a nyelvi, nemzetiségi sokszínűség jellemezte az egész várost, benne azt a házat is, ahol Klári néni élt szüleivel. Németek, magyarok, zsidók, szlovákok éltek ott egy fedél alatt, egyetértésben. Aztán hirtelen minden megváltozott. Jött a háború. Először a zsidók tűntek el a házból. Aztán a németek. Hiába lett újra béke, az egész ház, az egész város hangulata valahogy nyomott maradt. Klári néni fiatal lánykaként nem igazán értette, miért. Egészen addig, míg a saját bőrén nem tapasztalhatta, milyen érzés alacsonyabb rendű embernek lenni. De még tizennyolc évének értelme is kevés volt ahhoz, hogy felfogja, miért ülnek esténként olyan komoran és szótlanul a szülei, miért szedik elő a nehéz utazókoffereket, miért bocsátották el egyik napról a másikra az édesapját a városi hivataltól, ahol hosszú éveken át dolgozott, hová költöztek a házból Berghofferék, miért nem köszön vissza Slávik néni, ha az utcán magyarul üdvözli. Nem értette, így aztán nem is vette komolyan a figyelmeztetést: az utcán vagy más nyilvános helyen nem tanácsos magyarul megszólalni. Akkor sem tartotta ezt észben, amikor egy este mozi után a barátnőjével hazafelé sétáltak, és egyszer csak rendőrök állták útjukat. Mivel nem tartották be a tilalmat, bekísérték őket. Egész éjjel álltak - sokadmagukkal — a városháza udvarán, míg a szüleik értük nem jöttek. Akkor először szeppent meg egy kicsit, s kezdte sejteni, milyen kegyetlen játék részese lett. Mégis váratlanul érte, mikor egy este szülei a kezébe nyomták a bőröndjét, hogy aztán együtt nekivágjanak az ismeretlennek. Szó nélkül engedelmeskedett, nem kérdezősködött, pedig a szíve majd meghasadt, ha arra gondolt, hogy szerelmétől még csak el sem búcsúzhatott. Félt. A csónakban szorongva mégsem arra gondolt, hogy miért kell menekülniük, hanem hogy mielőbb elérjék a túlsó partot. Csak jó pár héttel az átkelés után tudta meg, hogy egyik szomszédjuknak köszönhetően lettek otthontalan földönfutókká, aki épp az ő háromszobás lakásukra vetett szemet. Ha nem akartak internálótáborba kerülni, szökniük kellett. Pedig csupán annyi „bűnük" volt, hogy magyarok voltak, s azok is maradtak. Még szerencse, hogy volt annyi emberség az egyik szomszédban, hogy figyelmeztette őket. De segíteni senki sem mert. Az áttelepülésük után öt évvel Klári néni visszakerült Pozsonyba. A szíve mindig is visszahúzta, s 1951-ben végül hazajöhetett, és feleségül mehetett régi szerelméhez. Kimondhatatlanul boldog volt, mikor újra megkapta a csehszlovák állampolgárságot. S miután három hónap múlva állása is volt, a rossz emlékekkel teli múltat gyorsan elfeledte. Talán maga is azt hitte, örökre. Mígnem hatvanhét évesen rá kelleti döbbennie: a történelem ismétli önmagát. A kellemetlen incidensek, melyekben az utóbbi időkben része volt, minduntalan a „mintha már ez egyszer megtörtént volna velem" érzését hagyták maguk után. Nem ok nélkül: csakúgy, mint ötven évvel korábban, Klári néninek újból kellemetlenségei támadtak nemzetisége miatt. Es miután eszébe jutott mindaz, amit emiatt el kellett szenvednie, óvatos lett: igyekszik nem kiprovokálni a kellemetlen megjegyzéseket. Klári néni „alkalmazkodik", inkább szlovákul beszél, és csak akkor szólal meg magyarul, ha biztos benne, hogy emiatt senki sem fogja megszólni. Noha érzi jól, mennyire igazságtalan ez az egész helyzet, de idős korára már nyugalmat akar. Csupán szűk családi, baráti körben meri elmondani: nem érti, miért van az emberekben megint ez a gyűlölet... (forgón)