Új Szó, 1994. augusztus (47. évfolyam, 177-202. szám)

1994-08-19 / 193. szám, péntek

5 1994. AUGUSZTUS 19. _•_„ KULTURA •••

•• UJSZO 1 A történelem realista barázdái . „Hol vagy, István király!" - kérdezte sejtésekkel teli, „s mégis harsány szóval, mint a régiek " Szalatnai Rezsó' 1938 májusában a pozsonyi Magyar Újság hasábjain. A jeles szlovákiai magyar írástudó a „veszélyés áramlásokkal", a fasiszta térhódítással szembeni erőforrásként idézte meg a magyar honalapító - ahogy írja minden halhatatlanok közül a „leghalhatatlanabb magyar" alakját. E szándék eleve magában rejtette a szomszéd népek körében az akárcsak puszta érzékenységekből fakadó félremagyarázások buktatóit. A szerző nyilván bízott abban, hogy lesznek értői, amikor nemcsak a magyarokhoz, hanem az egész Duna-tájnak szóló érvénnyel jelezte, hogy István király öröksége miként válaszol a holléte és mibenléte iránt kutakodó kérdésre: a kereszténységben és az európai értékrendben él tovább. így nyugodtan hivatkozhatott arra a XII. század előtti Duna-táji eszmére, mely István király államalapító művében öltött testet. Szalatnai írása nem újkori, a más népek feletti uralkodást szentesítő állameszmét vetített vissza a múltba. A korabeli valóságból, „a történelem realista barázdáiból" kiinduló láttatás volt számára a meghatározó. S ezzel, ugyan kimondaüanul, de a más részről jövő torzításokat is elhárította. Valójában az olyasfajta törekvéseknek is útjába állt, amelyek szorgalmazói István király korában is látni vélik a XIX. századi nemzeti ellentéteket. Mindazonáltal félreértésekre is adódhatott ok. Amikor az István király teremtette létformával kapcsolatban a kirekesztő pogány törzsi felfogással szemben a „beolvasztás" lehetőségét emlegeti. Az István király nevéhez fűződő „legösszetettebb" eszmét úgy jellemzi, hogy annak „erejét épp sokszínűsége, sokjzűsége jelenti, melyben a Koppányok szilajsága is termékenyítő célzattal felolvadt annyi más vérmérséklettel, hajlammal, nyelvvel és céllal együtt". Persze mindez csak akkor okozhat kellemetlen mellékízt, ha elsikkad az István uralkodásának időszakára jellemző etnikai keveredés sajátszerűsége. Mert ez a szóban forgó írás tükrében tulajdonképpen nem más, mint az egymást gazdagító másság és együttélés történeti megragadása, s ilyképpen történeti példaadás. Kár, hogy Szalatnainak a publicisztikát és esszét ötvöző fejtegetései nem kaptak nagyobb ívű lendületet. Nyilván nemcsak terjedelmi okokból. Hisz az írás abban a Magyar Újságban jelent meg, mely ugyan a Hodia Milan miniszterelnök nagyvonalú és sok tekintetben megértő gondoskodásával létrejött orgánum, de kormánylap volt. A magyar nemzeti és állami lét összefüggéseinek felvillantása érzékelteti a Szent István-i hagyományteremtés szlovákiai magyar látószögét, mozgásterét, s annak kitágíthatóságát. S több mint fél évszázados távlatból figyelmeztetésként is szolgál: a fenti lehetőségek kiteljesedése nagyban függ a történeti kép romantikus ábrándoktól mentes hitelességétől. A történelmi párhuzamokból, rokonhelyzetekből táplálkozó példaadás és a történeti korszakokon át szabadosan közlekedő mítoszteremtés között képlékeny a határ. Tanúságként, erkölcsi hatóerőként újabban gyakran kap hangot a Szent István-i államalapítást jellemző, más népekkel szembeni befogadókészség. István király fiához intézett - a magyarság tízparancsolatának nevezett - Intelméből mához szóló üzenetként hangzik: „A vendégekben és jövevényekben oly nagyon haszon vagyon, hogy a királyi méltóságnak hatodik helyén méltán tartható. Más nyelv, más szokás, más fegyver, mind külön tanulság! Az egy nyelvű és egy szokású ország gyenge és romlandó!" Jóleső érzésekkel találkozhat, ha valaki arról is olvas, hogy mi tudható meg egy elődeinkről szóló középkori belga krónikából. Még a XV. században is azzal büszkélkedtek a Liége-be látogató vallonok, hogy őseiket a magyar király szívesen fogadta, földet adott nekik, s egyben lelkükre kötötte, hogy tartsák meg anyanyelvüket. Igen, a kor „természeti" adottságnak és elidegeníthetetlen tulajdonnak tekintette a nyelvet. Az már kissé a történelem fintora, de alapvetően más kérdés, hogy az ugyancsak Liége-ből származó esztergomi érsek tanúsított hajthatatlanságot a muzulmán vallási közösségekkel szemben. De az indíték nem a nyelvhasználat volt, hanem a vallási türelmetlenség. Ahogy a történeti kutatás kimutatta, a nyelv és életforma fenntartását biztosító privilégiumok mögött gazdasági-anyagi érdekek húzódtak meg, s a nyelv megőrzése és a privilégium közül a jövevények maguk is az utóbbit tartották fontosabbnak. „Nincs semmiféle kapcsolat a XIX. század nemzetiségi fogalma és a középkori viszonyok között" - hangsúlyozta a neves középkorkutató, FUgedi Erik a História hasábjain 1991 -ben. S ha felelevenítjük az elmúlt 3-4 év ünnepi beszédeit és írásait, vajon nem találkozunk-e annak nyomaival, hogy a magyarság Szent István-kori nyitottsága, befogadókészsége voltaképpen időtlen értékként visszhangzik a politikai közgondolkodásban. így egybeolvad történeti példa és mítoszteremtés, akkor pedig számolni kell a visszahatással is. Gondoljunk csak arra, hogy miként igyekeznek életben tartani egyes szlovák körökben az ezeréves magyar elnyomás elmeszüleményét. A „Hol vagy, István király!" kérdésre a válaszkeresés ma sem szorítható csak a szűk nemzeti keretek közé. Mert a jelenlét: az múlt és jelen is, de a kettő nem ugyanaz. A különbség többek között egyet jelent a múlttal szembeni kritikai viszonyulással. Ez pedig térségünk népeinek közös ügye, amit kisebbségünk testközeli elevenséggel érzékelhet. KISS JÓZSEF Felvidéki fatemplomok Egy párját ritkító kiadványról Valamikor az év elején, a Könyvvilág egyik számában szereztem tudomást a könyv megjelenéséről s tettem kísérleteket a megvásárlására. Kísérleteket, mert könyvesboltjaink többségében még csak nem is hallottak róla, de Magyarországon sem sok helyen. S ha igen, akkor a „már nincs" választ kaptam. Végül egy ugyancsak a Könyvvilágban publikált hirdetés nyomán jutottam hozzá. Mindezzel azt'is elárultam, hogy a több szempontból is érdekes, a témában hiányt pótló kötet - sajnos - már nem kapható. A könyv a szerzőnek, Kovács Józsefnek a közép-európai fatemplomokról írt munkái harmadik kötetekéntjelent meg. Az ezt megelőző két tanulmányában a mármarosi és kárpátaljai fatemplomokat mutatta be. Egy rövid, a történelmi Felvidéket földrajzilag elhelyező, tájegységeit bemutató bevezető, a fatemplomok építészetét részleteiben elemző fejezet után a szerző a tárgyalt templomokat a következő módon csoportosítja: 1. Gótikus jegyeket hordozó templomok. Ez a legkorábbi felvidéki építészeti stílus. A legrégebbi múlttal a turdosini (XIV. sz.), a zabrezsi (XV.-XVI. sz.) és a hervartói (XVI. sz.) templom rendelkezik. E kategóriába további 18 templomot sorol be, közülük a felsőpagonyi és a hutási görög katolikus templom a XX. században épült. 2. Kereszthajós templomok. Mindössze három található belőlük, s ezért különlegesen értékes alkotások. Garamszeg, Késmárk az eredeti helyén áll. A víztároló építése miatt teljesen lebontott falu, Nagypalugya templomát néhány éve Szentkereszten építették újjá. 3. Artikuláris nagytemplomok. Az evangélikusok részére az 1861. évi soproni országgyűlés Árva vármegyében két ilyen fatemplom építését engedélyezte, Isztebényben és Lesztenyén. 4. Lemk eredetű templomok. KeletSzlovákia északkeleti határánál az egykori Sáros megye viszonylag zártabb körzetében épültek ezek a különlegesen szép alkotások. Közülük 15Öt mutat be a szerző. Az ortodox vagy görög katolikus templomok többsége (Dobroszló, Végcsamó, Borókás, Pataki stb.) a XVIII. században épült. A rózsadombi a XVII. században. 5. Boj k templomtípus. A Felvidéken mindössze kettő ismeretes, de már ezeket sem találjuk eredeti, zempléni helyükön. Harcos községből a bártfafurdői skanzenbe, Újszékről a homonnai épületgyűjteménybe szállították őket. 6. Verbovinai eredetű templomok. Elsősorban Kárpátalján találunk ilyen templomokat. A tárgyalt területen, Sáros vidékéről lehet e kategóriába besorolni az alsókomámoki és a kismedvési görög katolikus templomot. 7. Újabb templomházak. Ezen csoportba azokat a templomokat sorolja a szerző, melyek „nem követnek tisztán hagyományos etnikai irányzatot. Összefogó legfontosabb jellemzőjük éppen az, hogy önállóan népi építészeti értéket nem képeznek". Ide tartozik például Sugó, Jármos, Ótátrafüred, Kriva, Felsőkomárnok temploma. Az előkészítő fejezetek után ismerkedhetünk meg 44 templom részletes leírásával, melyek tartalmazzák keletkezésük és építésük körülményeit, az építészet elvi és technikai részleteit, több esetben a belső berendezés, díszítés ismertetését is. A leírtakhoz igen szép fényképek, néhány esetben alaprajzi vázlatok is kapcsolódnak. A kötet végén magyar és német nyelvű összefoglalót, helynévmutatót és részletes irodalomjegyzéket olvashatunk. Kisebb hibának tartom, hogy hiányzik a szlovák nyelvű összefoglaló. Meggyőződésem, hogy a téma a szlovák szakértő és laikus közönség érdeklődésére is érdemes. (Héttorony Kiadó, 1993) PUNTIGÁN JÓZSEF Méry Gábor felvétele „Gyámolítsad és becsben tartsad" Hogy Szent István királyunk első jelentős uralkodói cselekedetét, a lázadó pogányok leverését betetőző, a jogait akaró Koppány tetemét négy darabban a birodalom négy pontján „közzétevő" üzenete mennyire nem volt szent élethez méltó tett, ma már aligha taglalja a moralitás szintjén bárki is. Másrészt a történészek (elsősorban Györffi György) révén tudjuk, nem is annyira a fiatal uralkodó bosszúszomja eredményezte a „rémtettet", hanem • anyja, Sarolt adta tudtul István által a széthúzóknak: itt pedig egységes birodalom lesz, ha törik, ha szakad. Azazhogy István lesz a fejedelem, mert Koppány személyében csekély a biztosítéka annak, hogy a Géza által elkezdett „konszolidáció", a művelt és keresztény nyugathoz való felzárkózás tovább folytatódik. A kor ismeretében persze alig van helye az erkölcsi spekulációnak: az ezredforduló előtt és után garmadával lehetne felhozni a példákat, hogyan számoltak le ellenzékkel, pártütőkkel az erőskezű, magukat kereszténynek tartó uralkodók. Hatalomvágyból is, az ország érdekében is. A megvakítások, kiherélések, élve eltemetések, csonkolások csak a ma emberét döbbentik meg, igaz, azóta is folyamatosan, hiszen elég a Balkánra vetni egy pillantást. Bár ott a délszlávok és bosnyákok aprítják egymást. De hát kérdezhetnénk olykor, miért lennénk szebbek, jobbak, derekabbak a szomszédos népeknél mi, István király országának kései utódai ebben a civilizáltnak festegetett, de századunk köztemetőjének is méltán nevezhető Európa közepén? Talán itt a probléma gyökere (bennünk és szomszédaink tudatában) - ama bizonyos Szent István-i ország fogalmában. Enyhén szólva történelmietlen és megmosolyogni való lenne az elmúlt ezredév fölött nosztalgiázni, s a „mi lett volna ha"-féle spekulatív álmok ködében botorkálni, mégsem minden haszontalanság nélküli az akkori birodalom és uralkodójának történelmi üzenetét, örökségét felemlegetni. Mert joggal állíthatjuk ma is, hogy az akkori világ csodálatát válthatta ki az az országszervezői zsenialitás, amely az egész Kárpát-medencét egyetlen uralkodói ciklus (igaz, István királynak az akkori viszonyok .közt hosszú időt adott a teremtő - negyvenegy évig uralkodott) alatt a fejlettebb nyugati Európa vérkeringésébe csatolta, sőt vonzásával és befogadóképességével bizonyos vonatkozásokban fölébe helyezte. Kár lenne feledni és lekicsinyelni a tényt, hogy magának az országnak a pusztai népek hierarchikus rendjéből az intézményesített hatalom rendezett viszonyai közé való emelésén túl a Szent István-i Magyarország mit adott Európának. Vajon csak a „szűzföldek" igézete vonzotta a betelepülő hospeseket, akik szinte úgy özönlöttek ide, mint századokkal később a tengeren túlra? Nyilvánvaló, hogy nem valamiféle emberbaráti gesztus vezette a királyt az Intelmekben hatodik pontként kihangsúlyozott idegenbecsülésre, vendégszeretetre, hanem a felismerés, hogy „az egynyelvű és egyszokású ország gyenge és esendő". „A vendégek megtartásáról és táplálásáról" szóló passzus, tudvalevő, külföldi mintát követett, hiszen „Róma bizony még ma is szolga volna, ha Aeneas sarjai nem teszik szabaddá", szólt az Imre hercegnek diktált üzenet. Melybe olykor igyekeztek korát megelőző bölcs nemzetiségi politikát megalapozó szándékot belemagyarázni. S mégis elgondolkodtató, hogy még a rab cseléd is gazdasági felemelkedésre számíthatott az országba jövet, s amit a földrész más tájain nem kapott meg: a szilárd jogbiztonság növelte a betelepülő kedvet. Az sem feledhető, hogy István nyitotta meg országát az átvonuló zarándokok előtt, sőt az országon kívül is szálláshelyeket építtetett a Jeruzsálembe zarándoklók számára. Országépítő munkáját a történészek részleteiben megírták és kielemezték, de az Intelmekben említett „szabaddá tevés" fogalom a száraz tények mellett kevés hangsúlyt kap. Pedig kulcsa ez, sőt sarkköve, hogy megértsük István művét: a rendezett, szervezett szabadság országának alapjait vetette meg első királyunk, túl a nyugathoz való integrálódás óhaján, amely történelmi, túlélési korparancs volt. Ezért is juthat az ember eszébe, amikor az ezeréves magyar elnyomásról szóló idétlen és propagandisztikus vádakat hallja, hogy vajon miféle elnyomó politika érvényesülhetett abban az országban, amelynek népét (népeit) az első ezredforduló óta azok az alapok tartották össze, amelyeket első királyunk lefektetett, s amely országot mindenki csak leigázni, tönkretenni igyekezett? S ahol egészen a múlt századig, a romantika koráig szó sem volt népek és nemzetiségek közötti viszályról, mivel az önmeghatározás, a nemzeti identitástudat addig nem is létezett. •• — - Mostanában, amikor ezer év után, egy barbár leigázottság évtizedeit követően ismét Európa nyugati feléhez igyekeznek a Kárpát-medence külsőségekben szabad népei tartozni, talán nem oktalanság felemlegetni ama szerény „szabadság" szócskát, amely ezer évvel ezelőtt is ismeretes volt ezen a vidéken, éppen István királynak köszönhetően. KÖVESDI KÁROLY