Új Szó, 1994. július (47. évfolyam, 152-176. szám)

1994-07-29 / 175. szám, péntek

1994. JÚLIUS 1773. ÚJ SZÓ HÍREK - VÉLEMÉNYEK 3 „Óvni a belső csendet... 99 iliicola Anikó köszöntése „...mekkora fal kell? / áldozat mennyi legyen / megkötni leomló / porladozó falainkat? / Ó boldog békeidők is voltak / mondják / amidőn elegendő volt / egyetlen kőmíves felesége. " Egyik versét idéztem, hogy fakadjon a szó, mellyel költó't köszöntök. Költőt, kinek sejtjeiben, vérében és lelkében egy az emberiségtől messzi iüőtávolba került ősiség. lüktet. A világteremtés mítoszai szólalnak meg az immár négy kötetben olvasható versekben. Mikola Anikó költészetéből sugárzik a világ és az ember teremtése közös gyökerű mítoszainak a teljessége. Až a rendszer, amit látszólag elfeledett az emberiség nagyobbik része, de valójában abban elhelyezve vallásaikat, azokból eredeztetett erkölcseiket alkották meg. Persze, ez a költészet sokkal több, mint puszta reflexió a mítoszok ősi rendszerére. Benne lüktet a teremtés Istentől ellesett gyönyörűsége, mely, ha eredendő bűn gyanánt is, de kipusztíthatatlan az emberből. Általa tud mindig visszatérni az ősmítoszhoz, s az erkölcsöt nem mint rettegett isteni parancsot, hanem mint mindenséget teremtő világrendet megmutatni - ez esetben éppen egy törékeny nő költészetében. Idézhetném verseit sorra, melyekben mindig az esztétikumba oltott erkölcsi rend, az emberi lelkeket örökké tápláló ősasszonyok sírása, a szájukról felröppenő énekek csengése, a készülődő éjszakákat bevilágító meséje mozdít végtelen lelki energiákat. Titkokról lebbenti fel a fátylakat. Verseit olvasva asszonyi csodák barlangjában bolyongunk, hol az áldozat nem halál, mert az élet nevében hozzák meg, s az oltárok fölött remélt Messiásokat mutatnak fel az élet Istenének. Amikor megszólít, a legsötétebb gondolat, érzés is eloldalog lelkemből. Rádöbbentés, nyugtalanító felismerés, gyógyító varázslás e költészet. Telítve ostorcsapásos szépséggel, mely a fájdalmas kínból is kihasítja az esztétikum gyönyörét. Mikola Anikó mutatta meg először a szlovákiai magyar költészetben, hogy egyetlen vezérlő rendszer van, ami közös a kecsua indiánok mindennapjaiban és a Garam mentén élő asszonyok lelkében, mely nem zárja ki a teljességből a kecsua dalok és a magyar népköltés varázsló szavait. Újabb verseiben (Versek, AB-art Kiadó, 1994) már ezen esztétikai szintézis tökéletességével találkozunk, melyek elsősorban tömörségükkel és ennek ellenére a talán csak Pilinszky János verseihez mérhető kommunikációs gazdagságukkal hívják fel magukra a figyelmet. Nem a semmiből lettek ezek az új versek. A viszonylag lassú érlelési folyamatot nyomon követve, köteteiből mindvégig kitetszik a költő szigorú önfegyelme. Ez által telítődnek szavai, sorai, mondatai, versei az életet adó asszony végtelen sikolyával, melyet minden verMéry Gábor felvétele séből kihallhat az érzékeny lelkű olvasó. Ettől annyira szigorú önmagához és olvasójához. Az Istentől kapott felelősség erejét sajtolja még a néhány soros verseibe is. Velünk és értünk küzd e döbbenetes harcban. DUSZA ISTVÁN Bölcsötöl a sírig Az etnográfus küzdelme a halállal A néprajz olyan része a mindenségnek, melyből mindenki mást emel ki, sokan mást látnak benne, mint Csáky Károly. Bizonyítja ezt legújabb, Jaj, páriám, jaj, pártám... című, 1993-ban a Nap Kiadó gondozásában napvilágot látott kötete is. Hogy mit lát meg az egyén a mindenségből, s vajon mi tükröződik a néprajzkutató lelkén keresztül egy tájegység hangulatából (melyhez hajlamánál fogva szívesen húz, abba egészen belemerül, kilesi titkait, hogy közreadhassa igazságait), véleményem szerint kizárólagosan a néprajzkutató, esetünkben Csáky egyéniségétől függ. A vidéken élő ember, alkotó ember, eleve sebezhető, akinek megvannak a maga ideáljai. Csáky pontosan megfigyeli a részletet, de mindig az egészhez való viszonyában: hangulatrajz-kísérleteivel merészen rátalál a nép ritmusára - játszik az érzésekkel. Drámai erővel, költői bájjal, hatásokkal lepi meg olvasóját. És ami a legfontosabb: Csákyt joggal lehetne nevezni a népi kultúra szolgájának. Pillantsunk bele a kötet bevezető mondataiba: „A lakodalom az emberi élet legjelentősebb eseménye, kiemelkedő állomása, legtarkább fordulója. Összetett szokás-, szertartás- és cselekvésfolyamat, melyben sok minden sűrűsödik, s amelyben jelen van a zenével, a szöveggel, a tánccal s a különféle rigmusokkal kísért népi színjáték is. Hiedelemköre szintén gazdag: a babonák és a mágikus cselekedetek egész sorával találkozunk ilyenkor.... " Ezekben a sorokban teljes egészében jelen van Csáky Károly: elsősorban apja házának szelleme és az a hetedhét Ipolyon innen és túl szóló palóc élet, melynek íze van. Ügyesen dolgozza fel a párválasztási, lakodalmi szokásokat és hiedelmeket az Ipoly menti palócok lakta területen. Kiadós gyűjtési munkát tükröz a kötetben idézett számtalan adat. A kötet öt fejezetre oszlik, s ebből a legterjedelmesebb a negyedik, mely a tulajdonképpeni lakodalmat festi le, örökíti meg. Csáky immár nyolcadik kötetét lapozva egyre meggyőzőbbé válik számomra, hogy tervei megvalósításának útja nem fárasztja őt. Érősödik benne a népiség szelleme. Nem tud betelni a vidék szépségével, s van egy olyan érzésem, hogy úgy érzi: még nem tudta visszaadni olvasóinak a benyomást, melyet a népi kultúra gyakorolt személyére. Azt viszont nem tudom, vissza lehet-e adni ezt, úgy istenigazából? Sok község kultúrájába harap bele. Álljon itt ízelítőül, ugyancsak a bevezetésből néhány sor: „ Könyvemben az Ipoly középső és alsó folyása mentén települt néhány község - Bussa, Ebeck, Inám, Ipolybalog, Ipolydamásd, Ipolyfödémes, Ipolyhidvég, Ipolykeszi, Ipolynyék, Ipolyság, Ipolyszakállos, IpolySzalka, Ipolyvarbó, Kelenye, Kemence, Letkés, Nagycsalomija, Palást, Pereszlény és Vámosmikola - lakodalmi szokásait dolgoztam fel." Lelkes kitartás, csupa vibrálás, rezgés, mozgás. Az átélt élmény, melynek jellemzője a belső lezártság, az önálló létezés jelenléte és a múltra építés egyaránt megköveteli, hogy korhű ábrázolásmódot alkalmazzon a néprajzkutató. Ugyanis ez a „műfaj", csak így életképes és hiteles. Csákynak ez sikerült. Nem tudok megbékélni a nézettel, miszerint sokszor oly konok műelemzők valahogy a néprajzost a „szóneessékróla-térség" perifériájára sodorják. Jelen írásom címébe szándékosan építettem bele Unamuno tételmondatát, mely pontosan így hangzik: „Minden élet agónia, küzdelem a halállal a bölcsőtől a sírig." Hát nem ezt vállalja jelenlegi világunkban Csáky Károly is? Turczi Árpád Magyar falu Galileában? Érdekes riport hangzott el a minap az izraeli rádióban arról, hogy Galileában, pontosabban Galilea nyugati felének festői szépségű vidékén, a 45 ezer lakosú város, Naharija közelségében (a városban kétezer magyar él) létezik két arab falu, melyekben a lakosság meglepő módon magyar családneveket visel. Vannak Lajos családnevek, vannak István családnevek és más magyar nevek is. Péter Ferenc, aki a naharijai Magyar Klub elnöke, megpróbált a dologgal komolyabban foglalkozni. Tudományosan még nem bizonyított feltételezések szerint II. Endre magyar király itt járt, és a magyar keresztesek egy részét Naharija szomszédságában, a két faluban letelepítette. Az egyik falut ma is Magartnak hívják, lakosai magasak, szőkék, egyáltalán nem hasonlítanak a környékbeli arab falvak népére. Magyarországon nem tudnak róluk, és az ő tudatukban sem teljesen világos, hogy őseik miként kerültek oda. Viszont magyar családnevükön nem hajlandók változtatni.Péter Ferenc azzal a gondolattal foglalkozik, hogy az MTA és izraeli etnográfusok segítségével tisztázza ezt a problémát. A szabadúszó informátor A 86 éves korában, 1991-ben elhunyt neves angol íróról, Graham Greeneről derült ki nemrégen, hogy a fenti besorolással szerepelt szinte élete végéig a brit hírszerzés ügynöklistáján. A tekintélyes író egyébként soha nem tagadta, sőt egyenesen büszkén nyilatkozott róla, hogy a második világháború idején az Intelligence Service munkatársaként segítette a brit erőfeszítéseket. De állítása szerint ennek az együttműködésnek 1944-ben vége szakadt. A minap a The Daily Telegraph című brit lapban azonban Michael Shelden - aki könyvet készít Graham Greene-ről - az író rejtett arcáról rántja le a leplet. Az angol kormány minisztertanácsi hivatala által megerősített adatokra hivatkozva bizonyítja, hogy Graham Greene alkalmi jelleggel tovább is teljesített „mellékállásban" kémfeladatokat. E tevékenységét megkönnyítette, hogy a hivatalos politikával szemben független, sőt Amerika-ellenes megnyilatkozásai folytán - úgymond - antiimperialistának számító értelmiségi hírében állt. Éppen ezért a hírszerzés Greene-nek mint minden gyanú felett állónak vehette igénybe a szolgálatait. Shelden az író 1948-as prágai útjával összefüggésben érzékelteti azt a kémtevékenységet, melyre kiváltképp alkalmasnak bizonyult. A kommunista fordulat idején ismert regényíróként irodalmi körökben megfordulva szabadabban mozoghatott. Különféle kiadók keresték vele a kapcsolatot, katolikus személyiségek számára is jól jött az írótól kapott dedikálás. így, Shelden szerint, a biztonsági állapotokról szerzett jelentéseken túl titkos ügynökök beszervezésére is módja nyílt. Greene Prágán és Berlinen kívül, már az ötvenes években, Moszkvába is eljutott. Később pedig Kelet-Berlinben, Bukarestben és Belgrádban is fel-feltűnt. Igazi vadászterülete Latin-Amerika és Délkelet-Ázsia volt. A politikai világszínpad legérzékenyebb területeire kapott bebocsájtást: fogadta őt Fidel Castro és Ho Si Minh. Miközben a fejlődő országok Moszkvához és Pekinghez fűződő kapcsolatairól gyűjtötte a bizalmas értesüléseket, a politikusok - Shelden véleménye szerint csak a személyiségük vonzerejébe került érdeklődő, rokonszenves írót látták benne. A gyanú azért az irodalmi berkekben feltámadt - furcsa, szeszélyes, roppant költséges repülőútjai kapcsán. Csak 1957-ben több mint 44 ezer mérföldet járt be. Greene magánbeszélgetéseken olykor célzást tett „a világ legjobb utazási irodájára", melynek jóvoltából kielégítheti az unalomnak hadat üzenő szenvedélyét és írói élményszerzési vágyát. Greene regényei magukon viselik a kémkedés világában otthonosan mozgó szerző írói fogásait. A regényeit körüllengő titokzatosság izgalma nyilván saját életviteléből fakadt. Shelden a brit kormánykörökből kapott értesülések alapján közli, hogy a háború éveiben - amikor egy időben Kim Philby, a szovjet szuperkém volt Greene közvetlen főnöke az Intelli. gence Service kötelékében - az 59 200-as nyilvántartási kódszámot kapta. Ugyanezzel látta el ő maga A havannai emberünk című regényének egyik alakját. Mindazonáltal Greene a szakértői vélekedések szerint nem tartozott a különösebben fontos kémszemélyiségek közé. Nem is élvezte a „Cég" maradéktalan bizalmát. Elkötelezettsége, állhatatossága iránt kételyek támadtak, minthogy kedvelte az alkoholt. A szóban forgó leleplezésben olyan megállapítás is szerepel, hogy dilettáns volt, de mégis érdekes, mindenhová bejáratos figura, akinek beszámolóit nem szívesen nélkülözte a szolgálat. Határozott jellemzés. Csakhogy, mint ismeretes, a kémtörténetek mögött mindig van egy másik történet is! KISS JÓZSEF Színe és visszája Színházi piacgazdaság. A színház válsága mindig kapcsolódott a közönség elszegényedéséhez. A brazíliai Sao Paulóban a mutatványosok elfeledettnek vélt ötletével kívánnak védekezni a gazdasági válság színészeket sújtó következményei ellen. „Gyere be, nézd meg az előadást, aztán ha tetszett, kifelé menet fizesd meg a jegy árát!" A jegyváltásnak ez a módja egy főszereplő szerint nemcsak gazdaságilag előnyös, hanem a játék részesévé teszi magát a nézőt is. Práter-háború. Felbolydult az élet a bécsi Práterban. A kedélyek felkavarása a nevezetes Roncalli cirkusz tulajdonosának, Bernhard Paulnak a szándékához kapcsolódik. Paul ugyanis vissza szeretné hozni a mai mellé a régi Prátert. Már az is vita tárgya, hogy lehetséges-e ez egyáltalán, mivelhogy 1945-ben itt minden leégett. A háttérben azonban minden valószínűség szerint a konkurenciaharc munkál. A Práter mostani bérlői számára ugyanis nem mindegy, megcsappan-e forgalmuk, ha Paul visszavarázsolja nosztalgikus bódéit. A Práterban most is nagy a forgalom, az évi hétmilliós látogatóseregnek köszönhetően. A mutatványosok és körhinták közelében ugyancsak megtalálják számításukat a tolvajok és a prostituáltak. Elárverezik Leonardo noteszét. Négy évvel azután, hogy Armand Hammer, a néhai szovjetbarát amerikai olajmágnás kilencvenmillió dollárért múzeumot épített 450 millió dollárt érő művészeti gyűjteményének, a múzeum kénytelen eladni egyik legértékesebb tárgyát, Leonardo da Vinci egyetlen magánkézben levő jegyzetfüzetét. Szaharov-papírok. Megnyílt a Szaharov-archívum anyagának első részét bemutató kiállítás Moszkvában. A gyűjteményben találhatók a KGB-levéltárakból előbányászott papírok is. Ezeket az állambiztonságiak akkor vitték el a tudós lakásából, amikor feleségével együtt Gorkij városába száműzték őket. A Szaharovhoz írt levelek száma tízezer körülire tehető. Kiállították a tudós saját leveleit is, köztük azt, amelyben köszönetet mond amerikai csillagász kollégáinak, akik róla nevezték el az 1979-es számú kisbolygót. Az egyik táviratból kiderül, hogyan pofozta fel egy könyv szerzőjét, mert nem volt hajlandó bocsánatot kérni tőle a rá nézve sértő állításokat tartalmazó irományokért. Démonűzés. Ki hinné, hogy a XX. század végén olyan felvilágosult államban, mint Franciaország, még mindig létezhet a „démonűzés" gyakorlata? Márpedig ez történt Franciaország északi részén, ahol egy imám - az érintett testvérének kérésére - megpróbálta „kikergetni az ördögöket" az algériai születésű, de már francia állampolgárságú Luisa Lardjoune-ból. A 19 éves lány belehalt sérüléseibe. A hatóságok kínzás és barbár cselekmények vádjával eljárást indítottak a démonűzésen jelen levő három személy: a testvér, az imám és a helyi mecset vezetője ellen. A mamája apáca. A napokban született meg Angliában az a kislány, akinek a mamája apáca. Susan Mayos-Hurd, a boldog mama nemrég vonult ugyanis kolostorba, amikor letette a fogadalmat, már előrehaladott volt a terhessége. Ő az első olyan apáca Angliában, aki szült. Az anglikán egyház ugyanis megengedte, hogy nemcsak lányok, de asszonyok is beállhassanak apácának. (k-s)