Új Szó, 1994. július (47. évfolyam, 152-176. szám)

1994-07-28 / 174. szám, csütörtök

Boiyki napsugár Jegyzetek az Ipoly menti találkozóról Fekete felhők ontják vizes áldásukat Bolykra és környékére. „Még az égiek is ellenünk vannak" ­jegyzi meg Losoncon az Ipoly menti találkozóra igyekvő, a magyar alapiskola tanulóit kísérő tanárnő. Hátul a Kármán József Színkör dixilandženekara, elől a színkör Lehár-műsorának szereplői üdvözlik az ér­kezőket. „ Bolyk. Vasárnap délután. Á falu közepén, a kicsi művelődési otthon mellett az előkészületektől érez­hetően fáradt szervezők kedvesen fogadnak. A ház előtt, felállított, feldíszített szabadtéri színpadon esőcseppek járják a táncot. Alatta az aszfaltborítás csak pár napja készült el. „Ez legalább megmarad" ­hangzik többektől szomorkás optimizmussal. Mellet­te sátrak alatt gulyás készül, van üdítő, sör is. Elké­szítve áll a tervezett tábortűz fagúlája. Lassan hiány­talanul megérkezik a közel ötórás kultúrműsor vala­mennyi résztvevője. Panaszkodó szót alig hallani. A művelődési otthon nézőtere zsúfolásig telt. A száz helynyi területen lehetünk vagy kétszázan. Sokan nem jutnak be. A szereplőknek a fal mellett csak egy kis folyosónyi hely jut - ennyi, hogy feljussanak a színpadra. A kora délutáni ünnepi szentmise után a kultúrott­hon színpadán a Traditional Dixiland Band tart „to­borzó" bemutatót. A csoport májusban Salgótarján­ban nemzetközi szinten is megállta a helyét. Meghí­vást kaptak a jövő évi diXilandfeSztivál fő műsorába, s ígéretet kaptak lemezfelvételre is. Itt is remekül sze­repeltek. A falu neves szülötte Katona István történész. Em­lékművének megkoszorúzásánál ugyan nincs mélta­tás, de a pillanatot a losonci római katolikus énekkar szép kórusdaia ünnepivé teszi. A megnyitó beszédet Margita Sedliaková, a falu polgármestere tartja meg szlovák nyelven, majd Bize Ernő, a Csemadok boiyki alapszervezetének és Csák István, a Csemadok területi választmányának az elnö­ke üdvözöli a jelenlevőket. Közös gondolatukként hangzik el, hogy a rendezvény a megértés', a kölcsö­nös tolerancia szellemében készült. A műsor első részében gyermekek és diákok kap­nak szót. A boiyki óvodások magyarul és szlovákul szavalnak, énekelnek és táncolnak. A Losonci Ma­gyar Tannyelvű Alapiskola diákjai palotást táncolnak. Hozzátenném - remélhetőleg nem elkiabálva a pozití­vumokat hogy (végre) hosszú évek passzivitása után az utóbbi hónapokban egyre gyakrabban lehet ta­lálkozni az iskola diákjaival és néhány tanárával az iskolán kívüli kulturális életben. A már említett római katolikus ifjúsági énekkar is kedves meglepetés. Még inkább a tehetséget sejtető szólóénekesük, Kelemen Gyöngyi énekszáma. A losonci Kubinyi téri szlovák tannyelvű alapiskola Novohradské škovránky nevű if­júsági énekkara a régión kívül is ismert. Ausztriában és Magyarországon is sikerrel szerepeltek. A napok­ban készült el önálló kazettájuk. Ennek legszebb dala­it hallhatjuk. Vezetőjük Gordos László, koreográfu­suk Marta Galádová, szólistájuk Marika Kožíková. A második blokkban a ragyolci Nógrád néptánc­együttes, a lukanényei citerazenekar és a fülekpüspö­ki Palóc néptáncegyüttes mutatkozik be. Azt hiszem, egyiküket sem kell külön bemutatni. A táncosok tudá­sát jellemzi, hogy a tenyérnyi színpad adta térhiány sem csökkenti bemutatójuk színvonalát és szépségét. A műsor zárórészében ismét a dixilandzenekar kap szót, majd a losonci Kármán József Színkör mutatja be a Lehár Ferenc utolsó losonci koncertjének jubile­umára készült népszerű operettjeiből összeállított műsorát Jankovits Jenő rendezésében, Böszörményi István összeállításában. „ Alig több mint száz kilométerre, Zselizen hasonló, de ettől lényegesen jobban támogatott rendezvény zajlik. „Érdektelenség"', „Több szereplő, mint néző" - olvasom a kesergő beszámolókban. Bolykon valami egészen mást érzek. Akaratot, hitet és lelkesedést. A szlovák polgármester asszony tettekkel bizonyítja el­kötelezettségét a kultúra összetartó ereje mellett. „Mindegy, hogy milyen nyelven, esak szolgálja a falu lakosait - foglalja össze röviden hitvallását. - Mond­ja el, írja meg, hogy nagyon jó-együttműködő partner­re találtam Danes Dezsőben. A Csemadok területi vá­lasztmánya példaképe lehetne annak, hogyan tudnak szlovákok és magyarok megértésben együtt élni." Fekete esőfelhők borítják az eget. A reményt keltő napsugár melege mégis jelen volt. Bolykon, az Ipoly menti találkozón. Szervezőkben, fellépőkben, nézőkben és lakosokban. PUNTIGÁN JÓZSEF A fiú, aki... Úgy okoskodott, kikerüli az is­kolát, a kertek alatt kisurran a pa­tak partjára. Elrejtőzik a füzesek között, csendesen horgászgat, ott várja meg a délutánt, amikor ki­csöngetnek az utolsó óráról. De amint útját vette a kertalja felé, alig tett meg néhány métert, rántott egyet a vállán: - Azért is elmegyek az iskolába! - durcasága keltette ezt az elhatá­rozását. •- Egyszerűen, semmiről sem tudok. Úgysem látta senki! Fittyet hányva mindenre, vissza­fordult, közben végig hányta-ve­tette az esetet. Előző nap a tanítás befejeztével az osztályban maradt. Faragóját ejtette le a pad alá, azt kereste. Ez az ürügy arra volt jó, hogy a töb­biek távozása után megkaparintsa a futball-labdát a szekrényből. Elgondolását siker koronázta, de örömébe üröm is vegyült. Ki­ment az udvarra, i mivel a labda­rúgást nagyon kedvelte, labdake­zelési gyakorlatokba kezdett. Ad­dig-addig emelgette, passzolgatta az iskola falához, míg az egyik erősebb rúgás után felfelé pattan t, és egyenesen az ablakba repült. Az alsó üvegtábla csörömpölve dara­bokra tört. Nem késlekedett; előszedte a ta­karító néni seprűjét, lapátját és gyorsan eltüntette az üvegdarabo­kat. De a bizonyíték, az üres ab­lakráma a helyén maradt.. Vállat vont, majd 'ezt dünnyögte magában: - Hát tehetek én róla? No meg, ki tudhatja meg, hogy én voltam?! Ha megkérdeznek, leta­gadom: Magabiztosan ment az iskola fe­lé vezető úton. Senki sem szólt hoz­zá. Nyugodtan leült a padjába. Csak akkor rezzent meg, amikor tanító néni belépett a terembe. Le­sütötte a szemét, de kíváncsian leste az arcát, vajon komor, szigo­rú-e a tekintete. Nem volt az. Kissé komolynak látszott, viszont barát­'ságosan, jóságos pillantással né­zett az osztályra. - Nem vette volna még észre, hogy hiányzik az üveg ? Hisz a be­áramlófriss levegő itt-ott a lányok hajába is belekapaszkodott ­tűnődött a fiú. Egyszeresük fellépett a dobogó­ra és megkérdezte: - Nem tudjátok, ki törte ki aZ ab­lakot? Síri csend. Mindenki higgadtan, fegyelmezetten ült. Csak a tettes efezte a szívét a torkában dobogni. Már emelkedett ülőhelyéről, hogy vallomásra nyissa száját, de még e pillanatban dacossága visszatar­totta a szólástól. Mintha valaki azt súgta volna neki: úgy se tudja, hogy te voltál, Fotó: Prikler László A kilencedik csengetés után hit­tanóra következett. A tanító néni Jézusnak a Golgotán eltűrt szenve­déseiről kezdett beszélni. Mikor el­érkezett Jézus szívének engesztelé­si napjához, majd ahhoz az ese­ményhez, amikor lándzsával oldal­ba szúrták - egyben azt a jóságos szívet szúrták át, mely annyira sze­rette aZ embereket - rámutatott ar­ra, hányszor bántják meg ezt a szí­vet azok, akik valami rosszat követ­nek el: veszekednek, engedetlenek, hazudnak, titkolják a rosszat, meg­károsítják felebarátaikat.., A fiú (szíven) találva érezte ma­gát. Arra gondolt, ő is cselekede­tének be nem vallásával beleszúrt e szívbe. A lelkiismerete nem hagyta nyugodni, felállt és elcsuk­ló hangon közölte: - Én törtem be az ablakot. A tanító néni nem lobbant ha­ragra, feléje fordult és magához hívta. - Gyere ide, fiam! Félénken közeledett. Nem tudta elképzelni, mit akar a tanító néni. - Mivel tettedet eddig eltitkol­tad, helytelenül viselkedtél, szinte megsértetted a drága szívet. A fiúra hatott az intelem, úgy érezte, jól fejbe kólintották: dur­cássága-dacossága egyszeriben elszállt. Lehajtott fővel állt oktató­ja előtt, és szipogva ennyit mon­dott: - Bevallom, elhallgattam kárte­vésemet, megérdemlem a bünte­tést. Tovább nem tudott beszélni. Torka összeszorult, könnyei ki­csordultak. Lehangolt volt az egész osztály, de vele érzett. RÉTI TALLO KÁLMÁN Magány (Méry Gábor felvétele) Elbizonytalanító szépség Nézem a lányt. A színházi előadás okozta nézői lázas állapot tükröződik a szemén. Látni akar mindent: a színészek arcát, a mozdulatokat, egy-egy saját­ságos gesztust, a szavakkal kifejezhetetlen drámaiságot, a látható és finoman rejtett jeleket, a történésben fel-felragyogó színészi egyéniséget. A mellettem ülő fiú is a lányt nézi. Mindketten pimaszul fiatalok. Szemük­ben a látás okossága. Ez a fiú azonban mégis másképpen lát, mint a lány. Ért­hető. Mindketten mást néznek. Másról tudnak ugyanabban a pillanatban. Mást nézek én is. Őket. A fiúnak nem látom a szemét, csak néha-néha pil­lant rám, mintha kérdezné: Látom-e, amit ő lát? Ebből.tudom, ugyanazt lát­juk. A lányt és az előadást egyszerre. A közöttünk lévő térben a színészek egy szerelem véres drámáját játsszák. Borzalmak dúlnak a színpadon. Borzalmak tükröződnek a lány arcán. , " A fiúval már nem tudjuk, hol látjuk a nagyobb drámát. A szent áhítattól ki­pirult lányarcon vagy a színpadon? Egyszerre mind a kettőn? Elfogy a játék. A felcsattanó taps sem csitítja az élmény szenvedélyességét. Kettőnk élmé­nyének kettős csodáját. Ettől színház a színház. Persze az olyan, amelyben nem csupán egyetlen irányból látható a játék. Az aréna lehetővé teszi a néző és a játék összekapcso­lódását úgy is, hogy a túlsó oldalon velem szemben ülő lányt az előadás ré­szeként láthatjuk... Lépdelünk lefelé az alkalmi nézőtér sorai között. Velünk szemben ugyan­ezt teszi a lány. Akaratlanul is mindhárman egymás mellé sodródunk. Á fiú könnyed fejtartással elnéz a lány feje fölött. Magam rácsodálkozom a hétköz­napiságában is gyönyörű arcra. Néhány perc múlva a rendezéssel komolyan foglalkozó fiúval vitatjuk a lá­tottakat. A lány a művelődési ház előtti lépcsősoron ül. Elnyújtott lábakkal, hátravetett fejjel mutatja meg magából a démont. Lassú fejmozdulattal mutatom a fiúnak. Felhúzza a vállát. - Mi történt veled? Talán mégsem tetszik? - csodálkozom. - Nagyon szép, ezért számomra reménytelen. Meglepődve bámulok a fiúra. Nyílt tekintet, telve a gimnazisták pimaszsá­gával, a frissen szerzett tudás adta magabiztossággal. Eszembe jut az az előadás, amit rendezett: az egyik fesztiválon rendezői díjat nyert vele. - Mi ez nálad? Józan önmérséklet vagy gyávaság? - szegezem neki a kér­dést. • Válasz helyett elmélázva nézi a lányt. Csend, csend, amelyben a csapos légycsapója kezd dolgozni. A fiú elé sört tesz, elém jeges ásványvizet. Kilép­ve a sorból már a két pohár pereme fölött elnézve vizslatjuk a lányt. Váratla­nul hátrafordul. Azzal a mozdulattal, amivel percekkel ezelőtt feltehetőleg hátravetette a fejét. Haja most aláhullik a két lépcsőfok bezárta semmibe. Né­zésében egyszerre fedezem fel az ártatlanságot, a démon vonzását és a fiú számára megvívhatatlannak látszó szépséget. - Nem lehetsz ennyire gyáva - kezdem piszkálni a fiút. - Nem adhatod fel jó előre. - Tudom, de mégis reménytelen. Budapesti. Engem meg otthon vár a ba­rátnőm. - Barátnőd? Nem inkább a szerelmed? - Nem tudom, de vár - szögezi le azzal a bizonyossággal, amivel már jobb nem vitatkozni. Némán állunk egymás mellett, s minden korty közben a pohár fölött néz­zük az elbizonytalanító szépséget. 1)1 'SZA ISTVÁN

Next

/
Thumbnails
Contents