Új Szó, 1994. július (47. évfolyam, 152-176. szám)

1994-07-20 / 167. szám, szerda

1994. JÚLIUS 20. ÚJSZÓ KALEIDOSZKÓP 5 Alászolgája (Folytatás az 1. oldalról) kérdésünkre, hogy niiért nem a pá­lyázatra történő benevezésekor fi­gyelmeztették, az államtitkár el­mondta, a pályázaton ezt a kérdést nem vizsgálják, mert ez a jelentkező polgármesterek diszkriminációja lenne, hiszen a pályázat megnyerése után más járásokban is mindenki szabadon dönthetett, melyik poszton kíván maradni. Az államtitkár el­mondta: újabb versenypályázatot ír­nak ki a galántai elöljárói poszt be­töltésére, s a kormány kötelezte a belügyminisztert, hogy négy héten belül tegyen javaslatot új jelöltre. Az Együttélés ajánlására a kor­mány egyelőre a több mint húsz éve a járási hivatalban dolgozó Dencső Bélát bízta meg az elöljárói funkció betöltésével. Választási lehetősége nem volt Mészáros György elmondása lé­nyegesen más színben tünteti fel ki­nevezése és visszahívása körülmé­nyeit. Hangsúlyozta: nem személyes bosszú hajtja, hogy nyilvánosságra hozza sérelmeit, hanem az, hogy esete szolgáljon tanulságul minden­kinek, aki a mai szlovákiai porondon közhivatalt vállal, és ugyanúgy szol­gáljon tanulságul a magyar politikai pártoknak, hogy ha valakit politikai vagy közhivatal ellátására javasol­nak, az milyen teendőkkel jár, s mennyire szükséges, hogy a jelölt bírja az öt jelölő mozgalom vagy párt támogatását. A polgármester elmondta, hogy František Gaulider visszahívása után a kormány koalíciós tanácsában megtörtént egy egyeztetés, mely sze­rint az Együttélés állíthat jelöltet a funkció betöltésére. A mozgalom galántai intéző bizottága ennek az egyezségnek az alapján kérte őt fel, hogy induljon az elöljárói posztra ki­írt pályázaton. A pályázat eredmé­nyei alapján öt jelölt közül május 27­én őt nevezte ki a kormány a galántai járási hivatal élére. - Ha valaki ilyen funkcióba kerül, vannak tervei a munkáját illetően és vannak személyi elképzelései is, ki­vel tudna együttműködni és kivel nem - idézi fel galántai működését Mészáros György. - Ez alapján júni­us 22-én felmentettem három osz­tályvezetőt: Ladislav Matejka titkár­ságvezetőt, továbbá Viliam Kubánit, a regionális fejlesztési osztály és An­ton Pančíkot, a belső ellenőrzési osztály vezetőjét, valamint egy bérel­• számolót, akinek az esetében a funk­ciók átfedéséről volt szó, ezenkívül nyugdíjba küldtem két személyt, akik a nyugdíjkorhatáron túl dolgoztak a hivatalban. Egyéb ésszerűsítési el­képzeléseket is igyekeztem megvaló­sítani, s ezt egyértelműen a kor­mányprogram szellemében tettem, azzal a céllal, hogy közelebb hozzuk a hivatal működését az állampolgá­rokhoz, csökkentsük a létszámot, s ezáltal is csökkentsük az állami költ­ségvetéssel szembeni igényeket. An­nak ellenére, hogy amit tettem, egyértelműen a járási elöljáró ha­táskörébe tartozik, a dolog igencsak nagy visszhangot váltott ki maga­sabb politikai és kormánykörökben. Már a felmentések másnapján, azaz június 23-án faxon kellett megindo­kolnom Roman Kováč miniszterel­nök-helyettesnek, hogy mit csinál­tam és miért. Két nappal a felmenté­sek után megjelentek a hivatalom­ban a Demokratikus Baloldal Párt­jának és a Kereszténydemokrata Mozgalomnak a járási képviselői, akik kemény káderezést végeztek: mennyi magyar és mennyi szlovák van a leváltottak, illetve a helyükbe kinevezettek között. Nem az általam megadott okok, az együttműködési készség hiánya érdekelte őket. Ne­kem ma is az a személyes vélemé­nyem, hogy ezekre a változtatásokra jogosult voltam és azok szükségesek voltak. Hiányzó lusztrációs bizonylatok Ha már szóba került, én is rákér­deztem a nemzetiségi összefüggé­sekre. A volt elöljáró elmondta, a já­rásban a lakosság 45 százaléka ma­gyar, 55 százaléka szlovák, és sze­rinte a hivatalokban is ennek az aránynak kellene érvényesülnie. A személycserék esetében azonban nem ez volt a szempont. A leváltot­tak szlovákok voltak, de a kinevezet­tek közül is mindössze kettő volt magyar. A posztokon a nemzetiségi arány így is 8:3 a szlovákok javára. A nemzetiségnél sokkal nyomósabb okok szóltak a leváltások mellett: például két osztályvezetőnek a sze­mélyi adatai között nem szerepelt a lusztrációs bizonylat, ami pedig kö­vetelmény. Vagy olyan mellékes kö­rülmény is közrejátszott a döntésnél, hogy egyikük nyilvánosan használta a jogászdoktori címet, holott - igaz, diplomás jogász - nincs meg a jogi doktorátusa. Az is igaz, hogy a belső ellenőrzési osztály élére a leváltott szlovák vezető helyébe magyart ne­vezett ki, de az új vezető közgaz­dász, míg elődje vegyész volt, s ami a fő ok: nem vett figyelembe olyan dolgokat, amelyek már túlnőtték a hivatal kereteit. De az ilyen „aprósá­gok" nem akadályozták meg a levál­tások bírálóit abban, hogy a hivatal, elmagyarosításáról beszéljenek. A leváltott elöljárótól azt is meg­tudtuk, hogy a kormány a július 6-i ülésén Roman Kováč vezetésével foglalkozott a galántai járási hivatal­ban történt személycserékkel, s olyan mondvacsinált okot talált ki, hogy az elöljáró ezzel veszélyezteti a járási hivatal munkaképességét, és az nem tudja lebonyolítani a válasz­tásokat. Valamint azt is felrótták ne­ki, hogy felborítja a költségvetést, mivel az elbocsátottak végkielégí­téssel távoztak a hivatalból. A politikai egyezségről nem tájékoztatták - Ezek után nem is csodálkoztam, hogy még aznap felhívott Roman Vavrík államtitkár, s este megláto­gatott Rózsa Ernő társaságában ­emlékszik vissza Mészáros György. - Akkor Vavrík úr egyszerűen azt mondta: vagy önszántamból távo­zom ebből a funkcióból, vagy a kor­mány felment. Először akkor, az ál­lamtitkár szájából hallottam, hogy a fő ok az, hogy én megszegtem a kine­vezésemet megelőző koalíciós egyez­ményt, amelynek értelmében nekem a DBP képviselőjét kellett volna ki­neveznem hivatali helyettesemmé. A körülmények folytán ez a személy ­Matejka úr - azok között volt, akik végkielégítéssel hagyták el a járási hivatalt. Én ilyen politikai egyez­ségről nem tudtam, pedig az illem azt kívánta volna, hogy erről tájé­koztasson az a mozgalom, amely a funkcióra javasolt. Rózsa Ernő nem cáfolta, hogy ilyen egyezség létre­jött. Ugyanakkor az államtitkár az­zal a belügyminisztériumi rendelet­tel is érvelt, amely összeegyeztethe­tetlennek nevezi a polgármesteri és az elöljárói funkció betöltését. Én ügy gondolom, egy belső rendelet nem annyira jogi érvényű, mint egy törvény, amely kimondja, hogy mi­lyen nyilvános funkciókat tölthetek be. Mindemellet úgy láttam, ha elve­szítettem a kormány bizalmát ebben a funkcióban, akkor távoznom kell. Azonnal át is adtam lemondásomat az államtitkárnak, s másnap, július hetedikén Pozsonyban átvettem tőle a Roman Kováč által aláírt felmen­tésemet. Megjegyezném még, hogy visszahívásom napjáig nem volt ér­vényes munkaszerződésem a járási hivatallal vagy a belügyminisztéri­ummal, tehát nem kockáztathattam meg, hogy lemondok a polgármeste­ri funkcióról, s ezzel esetleg az ere­deti állásomat is elveszítem. Kérdésünkre válaszolva Mészáros György elmondta, ha tudott volna a politikai megegyezésről, akkor is vállalta volna az elöljárói funkciót, de akkor természetesen másképp járt volna el. „Az eszme jó, de az emberek..." - A történtek után hogyan értékeli felül az Együttéléshez való viszo­nyát? - tettük fel a kérdést Mészáros Györgynek. - Tagja vagyok az Együttélés Or­szágos Tanácsának, s továbbra is egyetértek a mozgalom eszméivel, de nem tudom, milyen politikai célt kö­vetett valaki, amikor engem ebben az ügyben nem tájékoztatott. Maga a program jő, de azok az emberek, akik ezt csinálják, vagy az a mód, ahogyan csinálják, sok kívánnivalót hagy maga után. Mindenképpen felelőtlennek ítél­hető egy mozgalom, amely a saját je­löltjével nem képes tudatni jelölése feltételeit. Nem elfogadható az Együttélés képviselőinek feledé­kenységre való hivatkozása, hogy abban az időben éppen egy fontos dologgal, a táblatörvénnyel voltak el­foglalva. Vitathatatlan, hogy a tábla­törvény is fontos, de ha túlozni akar­nánk, akár így is feltehetnénk a kér­dést: Mi fontosabb? - Hogy a város szélén a Galanta névtábla alatt a Ga­lánta is fel legyen tüntetve, vagy az, hogy megfelelő ember legyen a járá­si hivatal élén. GAÁL LÁSZLÓ Huszonöt éve hódították meg a Holdat Látogatás a szomszédban - Kis lépés ez nekem, de nagy az emberiségnek - jelentette ki Neil Armstrong amerikai űrhajós, amikor huszonöt évvel ezelőtt (houstoni idő sze­rint), 1969. július 20-án az Apollo-11 leszállóegy­ségének lépcsőjéről a Hold felszínére lépett. Két társával, Edwin Aldrinnal és Michael Col­linsszal együtt július 16-án szálltak fel, hogy az emberiség történetében először meghódítsanak egy idegen égitestet. Útjuk sikerrel járt, az Eagle holdkomp közép-európai idő szerint 21.17 órakor landolt a kijelölt helyen. Armstrong és Aldrin 22 órát töltött a Holdon, és a televíziós közvetítésnek köszönhetően ötszázmillió ember szeme láttára kitűzték az amerikai zászlót, elhelyeztek egy, az emberiség békés céljait hirdető emlékplakettet és néhány mérőműszert, majd pedig telefonon fel­hívták Nixon elnököt. Végezetül 21 kilogramm kőzetet begyűjtve bekapcsolták a visszatérő egy­ség rakétáját, és különösebb gondok nélkül, július 24-én „földet értek" a Csendes-óceánban. Mindez természetesen csak az első hallásra volt ennyire egyszerű. Az Apollo-program a valóság­ban 24 milliárd dollárba került és 20 ezer cég négyszázezer szakembere dolgozott rajta. A tudo­mányos értéken kívül mindennek politikai je­lentősége is volt, mivel az Árversenyben elért szovjet sikerek - az első műhold földkörüli pályá­ra juttatása, az első műszer felküldése a Holdra és az első ember a világűrben - komoly belpolitikai válságot okoztak az USA-ban. Ennek feloldása ér­dekében Kennedy elnök 1962-ben a Kongresszus előtt ígéretet tett arra, hogy még az évtized végéig embert juttatnak a Holdra. Az e célból szervezett Apollo-program nem indult szerencsésen, hiszen 1967. január végén egy rutingyakorlat során három űrhajóssal a fedélzetén az Apollo-1 elégett a kilővőállványon. Végezetül azonban négy rakéta fellövésével kipróbálták az összes műszert, így 1969 júliusában sor kerülhetett a történelmi je­lentőségű útra. Mit tettek vajon ezalatt a szovjetek, akik koráb­ban energiát nem kímélve és bizony gyakran em­beréleteket kockáztatva komoly sikereket értek el, megtépázva ezzel sok millió amerikai önbizal­mát? Az utóbbi években nyilvánosságra került do­kumentumok alapján ők is komolyan készültek a FÍold meghódítására. Az erre a célra tervezett N-l jelzésű rakétájukat először 1969-ben próbálták ki, de műszakilag sokkal megbízhatatlanabbnak bizo­nyult, mint az amerikai Saturn, így 1974-ben vég­legesen le kellett mondaniuk a felhasználásáról. A tervek azonban készen álltak, ezekből kiderül, hogy az expedíción két űrhajós vett volna részt, közülük pedig csak a parancsnok szállt volna le a Holdra. Az akciót a szakemberek megítélése sze­rint nagyon kockázatosra tervezték, így például a parancsnok a világűrbe kilépve mászott volna át a leszállóegységbe! Mindez azonban csak terv ma­radt, főként a hordozórakéta tökéletlensége miatt. Elég csak megemlíteni, hogy 1969-ben, a második próbakilövés során kétszáz méter magaságból visszazuhant a kilövőállványra, amelyet a robba­nás teljesen megsemmisített. Az Apollo-program keretében összesen tizen­két ember jutott el a Holdra. Az általuk lehozott kőzetek tanúsága szerint kisérőbolygónk legalább 4,6 milliárd éves. Harold Urey, a deutériumot fel­fedező Nobel-díjas tudós ugyan nem tudta bevál­tani ígéretét - „ adjatok a kezembe egy holdmintát, megmondom, miként jött létre a Naprendszer" -, de annyi mindenképpen bebizonyosodott, hogy a Hold keletkezése idején a napsugárzás intenzitása erősen, ingadozott, vagyis csillagunk akkor még nagyon fiatal stádiumában volt. Ezzel pedig egy régóta tartó tudományos vita végére lehetett pon­tot tenni, mivel eldőlt, hogy a Nap és a bolygók egyszerre jöttek létre. • Az elmúlt két évtizedben nem került sor újabb holdutazásra. Ennek ugyanis csak akkor lesz értel­me, ha telepet tudnak ott létrehozni és nyeresége­sen üzemeltetni. Ebből a szempontból most az ap­rómunka folyik, az űrexpedíciók során igyekez­nek kipróbálni a hosszabb űrbeli tartózkodáshoz szükséges berendezéseket, illetve vizsgálják, mi­ként reagál erre az élő szervezet. Ha mindez lezá­rul, újra jöhetnek a nagy ünnepléssel járó látvá­nyos lépések, bár az előrejelzések szerint ilyenek­re legfeljebb 2010 után számíthatunk. TUBA LAJOS Üdvözlet a Holdról: Edwin Aldrin pózol Neil Armstrongnak ÄZ UJ SZO írta | 25 éve A Nyugalom támaszpont jelenti: a Sas leszállt. Ezzel a mondattal jelent­kezett Neil Armstrong a Hold felszí­néről először az űrhajózás rövid törté­netében 1969. július 20-án közép-eu­rópai idő szerint este 21 óra 17 perc 40 másodperckor. Az Apollo-11 hold­kompja - rádióhívó jele szerint a Sas ­fedélzetén két űrhajóssal, Neil Armst­ronggal és Edwin Aldrinnal ekkor szállt le először idegen égitesten. A holdraszállás és az azt követő holdséta volt az eddigi csúcspontja az Apollo­kísérletnek, amely az űrhajó szerdai felbocsátásával indult meg. Az űrhajó szombaton érkezett meg a Hold térsé­gébe, ahol orbitális pályára állt. Vasár­nap előbb az űrkabin és a holdkomp szétválasztására került sor, majd a holdkomp megkezdte leszállását az égitest felszínére. A példa nélkül álló és bonyolult manőver teljesen az előirányzott tervnek megfelelőn ment végbe. Az űrhajó előbb mintegy 15 kilo­méterre közelítette meg a Hold felszí­nét, majd innen a tervezett leszállóhely felé ereszkedett a fékezőrakéta műkö­dése eredményeként egyre csökkenő sebességgel. Az űrhajósok csak a leg­utolsó szakaszban követhették szabad szemmel a leszállást, addig ugyanis a holdkomp olyan helyzetben volt, hogy nem láthattak ki az ablakon és radarral tájékozódtak. Ekkor szinté közvetle­nül a talaj felett lebegve Armstrong kézi irányítással manőverezett. A manőverezésre szükség is volt, mert az a hely, ahová a Sas érkezett, Armst­rong közlése szerint egy kráter futball­pálya nagyságú belseje, igen sziklás volt, s ezért az űrpilóta kissé távolabb manőverezett a holdkomppal. Végül a Sas simán talajt ért, csaknem teljesen függőleges helyzetben, úgyhogy ajtaja nyugatra nézett. Ekkor az űrhajónak csak mintegy 40 másodpercre ele­gendő üzemanyag-tartaléka volt. A NASA közlése szerint csaknem telje­sen a megadott körzet, a Nyugalom tengere középpontjában értek holdat ­az amerikai geológiai felügyelet illeté­kes részlege szerint ettől távolabb. Rö­viddel a leszállás után Armstrong és Aldrin már közölte első megfigyelése­it a leszállás színhelyéről. Elmondot­ták például, látják, az égitest felülete hamuszürke színű, tele van kisebb-na­gyobb kráterekkel és kisebb, legfel­jebb egy méter átmérőjű szikladara­bokkal, amelyeknek színe a megfigye­lés helyétől függően változónak tűnt. Tekintettel a sima leszállásra, a földi irányítóközpont javasolta Armstrong­nak és Aldrinnak, hogy az alapvető el­lenőrzési műveletek elvégzése után fo­gyasszák el vacsorájukat, és haladék­talanul kezdjenek hozzá a kiszállás előkészítéséhez órákkal a tervezett időpont előtt. A program az étkezés után mintegy négyórás pihenést irányzott elő, az űrhajósok azonban maguk javasolták, hogy a kiszállást hozzák előbbre, mi­vel nincs szükségük a pihenőre, és nem is látszanak képesnek arra. Ezt mondotta orvosuk dr. Charles Berry is. Az időpont megváltozása lehetővé tet­te, hogy az amerikai ty-állomások az esti csúcsidőben tudják közvetítem a holdraszállás eseményeit. A televízió jóvoltából az egész világ közvetlen szemtanúja lehetett annak, hogy lép először ember a Holdra, hogyan teszi meg ott az első lépéseket, amelyeknek nyoma hosszú időre megmarad. Neil Armstrong és Edwin Aldrin röviddel a Sas leszállása után közölte, az eredeti terv megváltoztatásával kész korábban végrehajtani a Holdra lépést. A földi irányítóközpont engedélyével a szük­séges ellenőrzések és rövid étkezési szünet után haladéktalanul hozzáláttak az előkészületekhez. Bizonyos nehézségeket okozott a két űrhajós számára a különleges védőruha félöltése. Ez a ruha 24 réte­ges anyagból készült, biztosítja a szük­séges belső nyomást, háton hordozható tartályában pedig az oxigénellátást. A ruha védelmet nyújt az esetleges mik­rometeoritok ellen. A nehézség abból származott, hogy a holdkomp belsejé­ben, amely alig nagyobb két telefonfül­kénél, csak nagyon nehézkesen tudták felöltem a ruhát és a hátitartályt.

Next

/
Thumbnails
Contents