Új Szó, 1994. május (47. évfolyam, 100-125. szám)

1994-05-26 / 121. szám, csütörtök

1994. MÁJUS 26. ÚJ SZÓ* KULTÚRA Egyéves a Rekettyés A nem éppen szívderítő nyitrai hí­rek között üde színfoltként hatott, hogy pár napja egyéves fennállását ünnepelte a Rekettyés együttes. A pedagógiai és részben a mezőgazda­sági főiskola diákjaiból álló tánccso­port létezése až önszerveződés szép példája. Néhány tagjával a gímesi táborban ültem le beszélgetni. Bár vezetőjük, Molnár Gábor már nem volt jelen, Zupko Kornélia, Török Edit, Bodnár Henrietta, Balázs Tün­de, Alexovics György, Palecska Eri­ka készséggel meséltek eddigi törté­netükről. Z. K.: - Tavaly március táján szü­letett a gondolat. Egy táncház után Molnár Gáborral egyetemben írtunk egy plakátot - egyetlenegy darabot, melyen azt közöltük, hogy ha a diá­kok igényt tartanak egy magyar nép­táncegyüttes megalakítására, akkor jöjjenek... Az alakuló „gyűlésen" egy tanulószobában 15-20 diák gyűlt össze. Az első próbára huszon­ötén, a másodikra harmincan-har­mincöten, a harmadikra már ötvenen jöttek el. S ez a létszám lényegében májusig, a vizsgaidőszak kezdetéig meg is maradt. Ez akkor inkább még csak egy érdekkör volt. Mást nem is akarhattunk, hiszen először az ala­pokkal kellett megismerkednünk. Bár többen csak táncolni akartak, fellépni nem, néhány próba után már úgy éreztük, hogy tovább kell lép­nünk. Be kell mutatnunk tudomá­nyunkat, a csoportból együttest kell alakítanunk. - Ez. mikor volt? - Március végén kezdtünk, április végén már koreográfiát: tanultunk. Volt egy hivatalos meghívásunk má­jus 28-ára Kolonyba, a Zoboralji Kulturális Napokra, s ezt nagyon ko­molyan vettük. A sors szeszélye azért közbeszólt. Molnár Gábornak balesete volt, eltörte a lábát, és ott­hon izgulta végig azt a vasárnapot, s az előző hétvégét, amikor háromna­pos összpontosításra jöttünk össze. Nehezen állt össze a zene (magnó­ról), a ruhák, szóval volt miért sza­ladgálnunk. Végül is sikerült, s ott hangzott el először, hogy fellép a Rekettyés együttes. - Ki volt a névadó? - Egy főiskolai diákkonferenciát követően László Bélával, Fehér Sándorral és néhány tanárral beszél­' gettünk. Gondolataink elkalandoz­tak, s a városrészek egykori elneve­zésénél kötöttek ki. Hogyan, miért tűntek el a köznyelvből. Kicsit opti­mista megjegyzésként hangzott el, hogy azért a régi krónikákban még rájuk lehet bukkanni. Például a „Klokocina", amit a magyarok „Klokocsinának" hívnak, pedig az egykor „Rekettyés" volt. Frappáns szó, frappáns hév, mondtuk azonnal, s a szívünkbe zártuk. - Maradt a magnó, vagy felvette­tek kapcsolatot zenekarral? - Most már van zenekarunk. A dunaszerdahelyi Zöld Pántlika két tagja, Sipos Szilvia és Morva Petra itt Nyitrán tanul. Van egy újdonsült brácsásunk, aki most tanul kontrázni - Göbő Sándor. Nincs se bőgőnk, se bőgősünk. Ebben ugyancsak a Zöld Pántlikából Lelkes László szokott ki­segíteni. Ő kísér el minket a fellépé­seinkre. Nevük nincs, ők a Re­kettyés zenekara. - Hogyan és hol próbáltok? Állandó próbahelyiségünk nincs. A kollégiumban van egy te- ­rem, ahol régebben előadásokat tar­tottak, s a magyar diákok tévészobá­ja is volt, 30-40 ember kényelmesen elfér benne. Heti egyszeri-kétszeri könyörgések alkalmával kulcshoz jutottunk, s kiírtuk az ajtóra: „NEVYRUŠOVAŤ". Most is ott próbálunk, azzal a különbséggel, hogy a kulcsot a portásnő automati­kusan adja. „Rekettyés - nácvik" ­szerepel az órarendben. Ennyit sike­rült elérnünk. - Koreográfia, táncok. Ki válasz.t­ja, ki tanítja? Z. L.: - Molnár Gábor állítja össze, a lánytáncokat én. A legelső koreográfia - szatmári tánc - közös szerzemény. Tavaly két számmal léptünk fel: szatmári verbunk, lassú és friss csárdás s egy kalotaszegi le­gényes, Nagy János és Molnár Gá­bor szólótánca. Idén egy leánytáncot (zoborvidéki karikázó, 17 lány lé­pett vele színpadra zsérei népviselet­ben), egy székelyföldi táncfeldolgo­zást, egy gömöri táncot (verbunk, tréfás verbunk és friss csárdás) ta­nultunk be. Ez utóbbi négy párra van átdolgozva, a verbunk 6 fiúra. Gábor átdolgozásában újratanultuk a tava­lyi szatmári táncot. Van egy zeneka­ri számunk is. - Kosztümök? - Sajátunk még nincs. Az énekkar tavaly kapott egy nagyobb összeget, melyből nagyon szép viseleteket varrathattak maguknak. A zsérei el volt raktározva. Nagy könyörgések után, de hozzájutottunk. Vigyázunk rá, óvjuk! Csak ez az egy kosztü­münk van. Néhány viseletet, például a gömörit a Szőttestől, a fiúkét a du­naszerdahelyi Csallóköz néptánc­együttestől, a székelyföldi tánchoz a lányok blúzát az Istiglinctől kaptuk kölcsönbe. - Tehát sokan segítenek... - Igen, aki tud, segít. Először Ma­ga Ferencet, a nyitrai Csemadok tit­kárát kell megemlíteni, aki a zobor­alji fellépéseket biztosította. Hivata­losan is a nyitrai Csemadok-alap­szervezethez tartozunk. Anyagi tá­mogatáshoz pedig eddig nem jutot­tunk. Á folklórszövetség nemrégi­ben jelezte vissza, hogy megkapták bemutatkozó levelünket, melyben segítséget is kértünk. Tudomást vet­tek rólunk, ha tudnak, támogatnak! - Terveitek? Hógyan képzelitek el a jövőt? - Sok a bizonytalanság. Tagok lennének, terem, próbalehetőség is, viselet, zenekar is. Az a probléma, hogy a vezetők „szétszélednek". Lia végez, Gábor harmadikos lesz, s ak­kor jövőre magyarországi részkép­zésen vesz részt. Beszélgettünk már arról, hogy előre kidolgoznák a ko­reográfiát - ezt papíron le lehet írni, a térformákat lerajzolni. Gábor ha­vonta egyszer jönne összpontosítást tartani. Vannak a körülményekhez képest elég képzett táncosok, akik azután betanítanák a táncokat. Meg kell találni azokat az embereket-diá­kokat, akik vállalják a csoport irá­nyítását, akik végzik a szervezést, az adminisztrációt. Nagyon sok propa­gálás kell. Szóban, írásban, minden módon, mert mostanában csak így lehet valamit elérni. -A visszhangok?, - A diákoknak nagyon tetszett a műsorunk, a tanárok örültek, főleg annak, hogy hosszú hallgatás után végre történt valami. Büszkék vol­tak, s bennünk is kialakult valami hasonló. Nagyon jólesett és jólesik kimondani: „Mi vagyunk a Rekety­tyés". Picit másképp, jobban érez­zük magunkat együtt, ha a nevünket hirdető trikóinkba bújhatunk. Utóirat: Május 11-én a főiskola dísztermében, az aulában tanárok és diákok előtt jubileumi, egyórás műsorát mutatta be a csoport. A pergő összeállítás legnagyobb „hi­bájának" azt rótták fel, hogy rövid volt. „Erő és energiabőség sugár­zott a táncosokból" - mondták el többen is. Ettől szebb dicséretet aligha kaphat csoport. PUNTIGÁN JÓZSEF Dalest Lehár operettjeiből Szép s várhatóan nagy érdeklődést kiváltó rendezvény színhelye lesz ma a komáromi felújított Tiszti Pavilon nagyterme. 17 órára a komáromi váro­si művelődési klub és társrendezői Le­hár Ferenc közkedvelt és örökzöld melódiáiból összeállított előadói estre invitálják az érdeklődőket, az operett szerelmeseit. A rendező Tarics János. A repertoárról nyilatkozva elmond­ta, hogy a város nagy szülöttjének, Le­hár Ferencnek a dallamait szeretnék elsősorban megszólaltatni. Hívásukra hamar összeállt a szereplőgárda, amelyben megtalálható Angyal Rózsa, Bugár Béla, Deminger Ilona, Molnár' Jenő, Palotai Károly, akik ismert ng­vek a városban. A műsoron Lehár, Jacoby Viktor, Huszka Jenő, Kálmán Imre dallamai csendülnek fel, elsősorban közismert operettjeikből (Mosoly országa, Lu­xemburg grófja. Cigányszereleni, Csárdáskirálynő). BENDE ISTVÁN KÖZLEMÉNY - | A kassai Tháíia Színház tehetség­kutató pályázatot hirdet. Elsősorban a színművészet iránt érdeklődő érettsé­. gizett (esetleg 3., illetve 4. osztályos középiskolás) fiátalok jelentkezését várjuk, de jelentkezhetnek az amatőr mozgalomban tapasztalatokat szer­zett idősebb érdeklődők is. A felvéte­li valószínűleg 1994. június 11-én (szombaton) 9 órakor lesz. A jelent­kezők szabadon választott két vers, egy jelenetrészlet vagy monológ és egy énekszám előadásával készülje­nek. Az írásbeli jelentkezéseket (tar­talmazzon rövid életrajzot is) 1994. május 31 -éig küldjék a színház titkár­ságára: Divadlo Thália Színház, 040 01 Košice, Timonoya 3. MADÁCH BIBLIOTÉKA | Űj antológia a Főnix sorozatban „Ez még, ugye, nem irodalom?" ­teszi fel a kérdést a kötet egyik szerzője, feladva a labdát rövid prózájában, amely a nagy reményű Kis magyar satyricon címet viseli. Hát, valóban nem az, lendülhetne a leütő kar, véve a lapot, de hagyjuk meg fiatal szerzőinket a remény fo­cipályáján, melyet a szerkesztő, Bettes István rajzolt ki nekik egy játékos pillanatában, amikor megír­ta előszavát ehhez a kalangyához, mely antológia szeretne lenni. Ám legyen. E)e ha már bolondo­zunk, legyen kövér lúd és leányzó (előbbi hattyút, utóbbi a Múzsát személyesítené meg), s próbáljuk meg elhinteni, hogy a kilencven­kettes esztendő karácsonya attól lesz nevezetes, hogy Bettes Pista megcsinálta a legrosszabb szlovák kiai magyar versantológiát. Védel­mére legyen mondva, „hozott anyagból dolgozott", s nem is akart mást: közölhetőnek vélt írásokból (a Heti Ifi irodalmi rovatának egy évi terméséből) válogatott össze egy füzetre valót. Harmincegy szárnyát bontogató, költővé-íróvá válni akaró ember, két focicsapatnak is sok egy kicsit (ha csak nem számítjuk a tartaléko­sokat is), s a kötet címéül nem min­den humor nélkül felállított kapufa bizony nem menti fel a tiszteit csa­patot a játék felelőssége alól. Mert a játék, mondanunk sem kell, vérre megy, s ezt azért, ha többen nem is, de négyen-öten talán érzik ebből áz ifi (Hifi)-csapatból (melynek átlag­életkora úgy huszonegy-huszonkét évre rúg, de találunk köztük har­mincévest is). Neveket nem szívesen említe­nék, hiszen egy-két írás után nehéz megítélni, kiből lesz költő, ki kalló­dik el, s nyilván könyebb lenne elsőre „kiszúrni", kiből soha (ám hagyjuk meg a tévedés luxusát e te­kintetben is). De érdemes vissza­térni a fentebb említett címhez, mely több mint jelzésértékű. A nagy címek (Ars poetica, Élet, Ob­sessio, Korunk, A magyar nyelv monotómiája I., Dal, a' la Arthur Rimbaud, Századvégi realitások, Vers a versről és még rengeteg másról, A mennyország még várhat stb.) bizony soványka mondaniva­lót takarnak. Ami leginkább lehan­goló ebben a kötetben, azt röviden, s meglehet, igazságtalanul általá­nosítva úgy fogal­mazhatnánk meg; lázadás, eszköztár nélkül. Avagy (weörési fordulat­tal): sok mellébe­szélés. Itt-ott már kulcsszavakká, fo­galmakká ütve fa­liórát, holdat és mászturbációt, ami lehet hasznos, él­vezetes, de csak a köldök alatt he­lyezkedik el, me­lyet, ugye, lehet nézegetni, de mi­nek. A recenzens örömére szolgált, hogy talált-verse­ket is, mint például A gravitáció an­gyalai (Juhász Ka­talin), Mese az el­múlásról - a szere­lemről (Hornyák Tünde), Mégse (Zalaba Zsuzsa), Apória (Geiszler Norbert), 013 (Csehy Zoltán), ami persze még nem minősítés, hi­szen utolsókból lesznek az elsők és elsőkből az utolsók. Különösen, ha feledjük, hogy ez nem verseny, s nem kell feltétlenül írni - csak ha muszáj. S azért bánjunk csínján a szi­gorral. A kötetben szereplő re­ményteljes szerzők egyike-másika (elsősorban Csehy Zoltán - akinek már első kötete is megjelent -, Szászi Zoltán, Zalaba Zsuzsa, Prékop Mária, Szűcs Enikő, Ju­hász Katalin) már egyebütt is ta­nújelét adta, hogy van benne te­hetség. A többi kitartás és elszánt­ság dolga. -kövesdi­Kapufa a Parnasszuson Színe és visszája Isrheretlen Hitchcock-filmek. Mindmáig egy archívum polcán porosodtak azok a filmteker­csek, amelyeket ötven évvel ezelőtt a brit kormány kobozott el Alfred Hitchcocktól. Két is­meretlenül eltemetett film ke­rült így elő, s ezek rövidesen vi­deókazettán megszerezhetők majd Nagy-Britanniában és Amerikában. A filmeket annak idején a Churchill-kormány rendelte meg a háború elleni propaganda céljára, ám az ille­tékesek olyan sötétnek, borús­nak és cinikusnak tarották őket, hogy a bemutatást betil­tották. Az akkori brit hivatalno­kokat alighanem az „zavarta meg", hogy a két alkotásnak semmi köze a hurrápropaganda műfajához. 0 * * Árverésen a szuperkém tár­gyai. Elárverezik Londonban Kim Philby mesterkém hagya­tékát, akinek a szovjet hírszer­zés mint kulcsemberének 1963­ban nyújtott menedéket. A Sot­heby's árverési cég mintegy 100 ezer fontot vár tárgyaiért ­egyebek közt kalapjának, a KGB-től kapott ajándékainak, Graham Greene-nel folytatott levelezésének, könyveinek és kiadatlan önéletrajzának az ér­tékesítéséből. Egymillió fontos biblia. Nagy-Britannia nemzeti könyv­tára, a British Library egymillió fontot (mintegy 50 millió koro­nát) fizetett egy XVI. század­ban készült bibliáért, amely az egyetlen épen maradt példány az első angol nyelvű bibliák kö­zül. Eredetileg háromezer pél­dányban jelent meg, 1526-ban nyomtatták Németországban. A londoni püspök parancsára azonban elégették az összes fel­lelhető példányt, csupán kettőt sikerült megőrizni. Á fordító, Villiam Tyndale görögből ül­tette át az Újszövetséget. Egy­házi kortársai munkáját eret­nekségnek bélyegezték, és Tyndale máglyán végezte éle­tét. 0 © ® Zanzásított Shakespeare. Si­kert jósolnak annak az angol színtársulatnak, amely kivona­tolt formában állítja színpadra Shakespeare Macbethjét. A mester szülőhelyén, Stradford­ban látható előadás mindössze 30 percbe sűríti a két és fél órás darabot. Az így bemulatott mű alternatív szórakozást kínál. A sűrítményt ugyanis a Royal Shakespeare Company autenti­kus Macbethjével éppen átel­lenben játsszák. © © * Az ukrán műkincsek „sokol­dalúsága". Nemcsak Németor­szágban találhatók Ukrajnából származó - a háború idején el­rabolt - műkincsek. Az oroszok egyes információk szerint még áz ukrán függetlenség 1991­ben történt kikiáltása után is fo­lyamatosan csempésztek ki ér­tékes régészeti leleteket Ukraj­nából. Egyes vélemények sze­rint az ukránok a németekkel sokkal eredményesebben tud­nak tárgyalni a műkincsek köl­csönös visszaszolgáltatásáról, mint az oroszokkal és más, egy­kor testvérinek számított volt szovjet köztársaságokkal. Az ukrán hatóságok nem tagadják, hogy caz egykori Vörös Hadse­reg ukrán fiai között is sokan voltak, akik nem tértek haza üres kézzel Németországból. (k-s)

Next

/
Thumbnails
Contents