Új Szó, 1994. május (47. évfolyam, 100-125. szám)

1994-05-18 / 114. szám, szerda

MOZAIK 'újszó' 1994. MÁJUS 20. LAPSZÉLEN \ Allamosdi Mečiar mozgalma már a múlt héten meghirdette a Pravdában, jelentkezzenek fiatal tehetségek, és az év végén majd előnyös állami tisztségekhez, funkciókhoz juthatnak, mert ezeket az előrehozott választások után - legalábbis Mečiar rózsaszín álmai szerint - ismét a szlovák államiság atyja, maga Vladimír Meciar fogja osztogatni. Tiltakozik a Matica slovenská, nem ért egyet az úgynevezett táblatörvénnyel, a hivatalos nyelvről szóló törvény módosításával, az anyakönyvi törvény tervezetével, merthogy ezek a törvények, törvénytervezetek az úgymond államalkotó szlovák nemzet szuverenitásának a korlátozására irányulnak. Ján Cuper, a jogi kar docense a Republika című napilap hasábjain azt magyarázgatja, hogy teljesen kifogásolhatatlan tény a napilap átkeresztelése Slovenská Republikám, mert abból kell kiindulni, hogy éppen ez a Mečiar és a hozzá közelálló személyek, szervezetek által pénzelt lap az új szlovák állam hivatalos napilapja. Ugyanakkor nap mint nap érkeznek szerkesztőségünkbe a levelek, hogy a hivatalok nem hajlandók igazolni a Szlovákiában kiadott csehszlovák személyi igazolvánnyal rendelkező állampolgároknak azt, hogy ők valójában szlovák állampolgárok (mintha a személyi igazolvány ezt, a törvény szerint is, nem bizonyítaná kielégítő módon). Sajátos meglátásai vannak mindezzel kapcsolatban .Ián Slotának, a megfogyatkozott Szlovák Nemzeti Párt elnökének is. Mečiar hűséges elv-, nemzet- és bajtársának a nézete szerint ugyanis a Szlovákiában élő magyar kisebbség nem tekinthető a magyar nemzethez tartozó csoportnak. Slota úr meglátása szerint mi egyszerűen csak magyarul beszélő szlovákok vagyunk, s nyilván ezért, nézete szerint, minden egyes szlovákiai községben meg kell nyitni egy szlovák iskolát, alkotmánytörvényt kell elfogadni a szlovák államnyelv védelmére, s meg kell határozni azl is, hogy minden egyes hivatalos dokumentumba csak a szlovák államnyelven jegyezhetők be az adatok (nyilván a nevek is). Folyik az államosdi. Folyik a Nagy Játék, ki tudja saját magát, esetleg a pártját, nemzetét kizárólagosként, előjogokra elhivatottként tálalni. „Az állam én vagyok" szellemében lépett fel az immár másodszor is megbukott kormányfő. Mi vagyunk az állam, mondja a Matica slovenská és a Szlovák Nemzeti Párt, de főként a csehszlovák állam szétveréséért felelős Demokratikus Szlovákiáért Mozgalom. Mondják pedig ezt annak ellenére, hogy a Matica arra panaszkodik, a Csemadok taglétszáma nagyobb, mint az. övé, a megközelítőleg hatszázezer szlovákiai magyar jobban támogatja a politikamentes Csemadokot, mint a több mint négymillió szlovák az úgymond pártok fölölt álló Maticát. Mondják ezt akkor, amikor a legutóbbi parlamenti választásokon is csak 37 százaléknyi szavazattal jutott a DSZM szinte elsöprő parlamenti többséghez... Hogy mi lesz tovább, hogy megengedjük-e azt, hogy az egyértelműen kisebbségben levő maticások, hözödöszösök, mečiaristák, slotások kisajátítsák ezt az államot, csak rajtunk múlik. No meg a pártjainkon is. Mert ugye, ha a régóta áhított hármas koalíció nem jön létre, a szlovákiai magyar választópolgár már csak a saját pártjaival szembeni truccból sem megy el szavazni. FEKETE MARIAN VízőR Az elmúlt héten Szlovákia egész területén hullott csapadék, ám a mennyiség rendkívül ingadozó volt. A hidrometeorológiai intézet jelentése szerint péntekig további záporok, zivatarok, sőt helyenként jégeső is várható. A csapadékmérleg kiegyenlített. A könnyű talajokon csupán a gabonaféléket és takarmányféléket kell öntözni, Öntözési Kutatóintézet A politikai fellegjárás homályában? Gondolatok a szlovákiai magyar múzeumügyről A történelem kegye és mostoha szeszélye egyaránt tetten érhető lenne, ha valaki a szlovákiai magyar hagyományokat a szellemi gócpontok és a múzeumok szerepén keresztül értelmezné. A két fogalom ugyanis szerves összekapcsolódást jelez. S ennek sajátos művelődéstörténeti gyökerei az egykori Felvidékre, Kazinczy Ferenc kassai kezdeményezéséig nyúlnak. Ismeretes, hogy az ő nevéhez fűződik a Kassai Museum címmel elindított első magyar nyelvű irodalmi folyóirat megjelenése. Igaz, a „museum" az idő tájt azonos volt a „múzsák kertjével", így Kazinczy eredetileg a Parnasszus elnevezést fontolgatta. Ráday Gedeon, a róla elnevezett híres könyvtár megalapítója azonban úgy vélte, hogy Kazinczynak, Baráti Szabó Dáviddal és Batsányi Jánossal együtt a gyűjteményességre törekvő igénye az, mely ugyancsak megfelel a „Museum " névvel illetett korabeli németországi kísérletnek, s ahogy 1788ban írta, ez „tzéllyára nézve az Urak tzéllyához nagyon hasonló". Nem kétséges, hogy Ráday Gedeon, aki a péceli kúriában minden magyar könyvet össze akart gyűjteni, épp a szellemi kisugárzás és vonzerő lehetőségét vélte fölfedezni a Kassai Museumban. Persze a mai értelemben vett magyarországi múzeumok kialakulásának igazi korszaka a XIX. század második fele. S ekkorra a kassai Kazinczy-hagyomány már kizárólagosan irodalom központúságával élt továbbb, az 1918-as államfordulat után is. S a kisebbségi sorba jutott felvidéki magyarság körében, ahol egykor a felfedezés erejével jelent meg a múzeum fogalma, a teljes ziláltság állapotából kellett megteremteni a múzeumügyet. A szűkebb pátrián túllépő, nem túl látványos szerepvállalás terhe végül is Komáromra zúdult. A komáromi hatóerő A komáromi múzeumról az 1986os centenárium alkalmából hasznos áttekintés készült. De további, talán leginkább társadalomlélektani megközelítést kíván annak a szellemi közegnek és állapotnak a felelevenítése, amellyel e város múltja és a vele szembeni viszony a szlovákiai magyar kisebbség egészét érintő hatóerővé válhatott. így nem véletlen, hogy a második világháború utáni évtizedek egymást keresztező intézkedései ellenére a komáromi Duna Menti Múzeum lett az a fórum, mely tulajdonképpen a szlovákiai magyar nemzetiségi muzeológiai központ szerepét is betölti. Dc vajon mit jelent ez a szerep? Módszertani tanácsadásban és a muzeológiai tevékenység összehangolásában jelölhető meg. Sajnos, minderről a széles közvélemény nem nagyon sokat tud. Talán annál fogva is, hogy a publicisztikában a szakmai megítélés és a közéleti láttatás nem mindig egymást kiegészítve jelentkezik. Amit a muzeológus természetesnek tart, még felfigyeltető kezdeményezésként is, afölött az újságíró hajlamos átsiklani, ugyanakkor könnyedén ad hangot méltallankodásnak, politikai indíttatású érzéketlenségre panaszkodva ott, ahol valójában komoly akadályok merülnek fel, és együttgondolkodásra lenne szükség. Mintha csak a fenti gondok ösztönszerű felszínre töréséről tanúskodott volna a Szlovákiai Magyar Néprajzi Társaság legutóbbi közgyűlésén lefolyt vita, ahol a szakmai színvonal emelésének szorgalmazása látszott megütközni a magyarlakta tájegységek szakmai és egyéb feltételeinek olyan különbözőségeivel, amelyek, lehet, előbbutóbb múzeumszervezési döntéseket tesznek szükségessé. Ezek az eltérések ugyanis egyre nehezebben hidalhatok át puszta módszertani segítséggel, továbbképző tanfolyamok szervezésével. Alighanem szemléleti előrelépés kezdi éreztetni hatását. Tájtudat és kisebbségi önazonosság Nem férhet hozzá kétség, hogy a szlovákiai magyar muzeológia a néprajzgyűjtés terén mutatta fel a legszámottevőbb, kiadványokban testet öltő eredményeket. S ebben nyilván meghatározóan közrejátszott, hogy a délszlovákiai múzeumokban elismerést szerzett magyar szakemberek szűk csoportja képes voll felkarolni a Csemadokon belüli néprajzgyűjtő mozgalomban rejlő tenniakarást. S a kettő kölcsönhatása jó ideig valóban a lendkerék szerepét töltötte be. A mozgalmi keret eleve az. egész magyarlakta, Pozsonytól Ágcsemőig terjedő sávot átfogva segítette a helyi érdeklődők bevonását. A szakmai eligazítás pedig a lehető legtágabb hatósugárra tett szert. Persze mindez végső soron természetes, magától értetődő követelmény ott, ahol a területi-földrajzi elhelyezkedés és a kisebbségi lét tömbalakban fedi egymást, de talán még a területi szétszórtság mellett sem rend-' kívüli lelemény. Csakhogy ennek az elmúlt évtizedekben nem nagyon kedveztek a politikai körülmények. Úgy tűnik, a néprajzgyűjtők élni tudtak az adott feltételekkel is. Erről beszélgettünk Liszka Józseffel az említett tanácskozás szünetében. Arra próbáltunk választ keresni, hogy a néprajzkutató mozgalom végül is képes volt-e kiforrni magából a mozgalmi hátszelet, szakmai elhivatottságot és közéleti kihatást egyesítő minőségi többletet. Liszka József joggal tekinti ilyennek a dél-szlovákiai tájakat végigjáró vándorkiállításokat. Idén a múzeumi világnap alkalmából Rozsnyóra ért a dél-szlovákiai fafaragványokat bemutató, valamennyi tájegységből összeválogatott gyűjtemény. S ha ehhez hozzávesszük a valamennyi szlovákiai magyar régiótöredéket felölelő néprajzi bibliográfia elkészítését, kézenfekvő a következtetés: tájtudat és kisebbségi önazonosság összekapcsolásának csatlakozási pontján vagyunk. De meddig terjednek ennek lehetőségei? Vajon nem sürgetnek-e továbbgondolkodásra késztető sugallatok? S kellő figyelmet kap-e az ilyen irányú igény? Szakmával és publicisztikával szemben egyaránt jelentkező elvárások körvonalazódnak, de minden bizonnyal a kisebbségi politizálás megnövekedeti lehetőségeivel szemben is. Közigazgatási reform és muzeológia Érdemes lenne végigkísérni, hogy miként alakult az elmúlt évtizedekben a szlovákiai magyar tájtudat és azonosságélmény egymásra hatása. Hamar kiderülne: kisebbségünk körében az etnikum, regionalizmus és nemzetiségi összetartástudat viszonyáról nem tudtak éleire kelni olyan elméleti önreflexiók, mint amilyen például Erdélyben, a legnehezebb körülmények között is Gáli Ernő írásaiban kifejezésre jutottak. S lehet, hogy valahol ennek hiánya a muzeológia, a hozzá társuló publicisztika és a kisebbségi politika kapcsolatában kimondatlanul is feszültségkeltő. Mert a muzeológiának a roppant szakágazati árnyaltság, az emberi alkotó tevékenységet mint teljesebben átfogó komplexitás az éltetője. A komáromi múzeum szerepkörében mintha ennek jelei és kívánalmai mutatkoznának. S ezek hatása végső soron - személyi szándékoktól függetlenül - összefüggésbe hozható a közigazgatási önkormányzati elrendezés körüli vitákkal. Az autonómiaigényt szlovák részről sokan csak területi elkülönülésként fogják fel. Pedig a szlovákiai magyar kisebbség előnytelen földrajzi elhelyezkedése folytán tulajdonképpen a táji sajátosságok megőrzésének és a nemzetiségi együvé tartozásnak a harmóniaigénye jut kifejezésre. S lehet, hogy erre a maga sajátos eszközeivel épp a muzeológia képes kellő érzékenységgel rávilágítani. Mert a tájak közötti különbségekről és vonzásokról szolgáltathat pótolhatatlan jelzéseket. De vajon nem áll-e elő az a helyzet, hogy a kisebbségi politika tágabb kitekintése olyan fellegjárássá válik, mely elhomályosítja a léttudat problémáinak nemcsak közgazdasági és jogi berkekbe szorítható, hanem ennél sokrétűbb megközelítését is. KISS JÓZSEF Az Ul SZO írta \ 45 éve Előttem fekszik a géppel írott meghívó, amelyből kiderült, hogy Tito bankettet rendez és én oda hivatalos vagyok. Estére autóba ülök és a Fehér Palotába hajtunk. A kétemeletes szép palota most Tito székhelye. (...) Hajnal van, mire jugoszláv kollégám társaságában elhagyom a palotát. A Dunához érünk. - A Duna - mutat a folyóra kollégám elérzékenyülten. - Itt harcoltunk felszabadításunkért. Ma, a Kominformmal való szakítás után azt sem tudjuk, hová tartozunk. És hogy mi az a szabadság, amelyért állítólag harcoltunk, azt még kevésbé tudjuk... így élt Tito marsall a roskadozó asztalok, finom pecsenyék és gyönyörű nők társaságában a hercegi palotában, ahol a sanyargatott és éhes nép kiáltásait nem hallja senki. 30 éve Nyárasdon a gazdasági eredmények kiválóak, hanem a kulturális feladatokkal már hadilábon állnak. Szalai Antalt is ezzel bosszantom - joggal -, ő a Csemadok helyi szervezetének elnöke. Kritikai megjegyzéseim is telibe találnak látom. Magára veszi. Végül kiböki, s azt hiszem, valóban ez lesz a dolog lényege. „Nem megy, nem megy! Nem mintha nem tartanánk szükségesnek, fontosnak! De mennyire hogy az..., de segítség nincs. Vagy vajmi kevés! Aztán az ember nem is akar beszélni. Mert ha szól, rögtön kész a sértődöttség. (...) Ha meg megírod, nagy lesz a felhördülés, a bosszankodás. Éppen ezért meg se írd. Nem jó, ha a faluban ilyen dolgok miatt esetleg haragszomrádot játszanak az emberek." 20 éve Huszonhat nap múlva megkezdődik az NSZK-ban a jubiláris X. labdarúgóvilágbajnokság. (...) A hírekből, amelyek Európába érkeznek, csak egy dolog látszik világosnak: az európai csapatoknak számolniuk kell a tengerentúliak keménységével. Uruguay válogatottja nemrégen Ausztráliában próbálta ki erejét, és a két mérkőzésen sok mindent csináltak az uruguayi labdarúgók, csak éppen nem nagyon futballoztak. A legkisebb kontinensen előbb 0:()-ra játszottak Ausztrália válogatottjával, majd 2:()-ra kikaptak! A második találkozón a vendégek olyan keményen, durván játszottak, hogy a rendezők csak nehezen tudták fenntartani a rendet. 5 éve Miloš Jakeš és Nicolae Ceausescu ezután eszmecserét folytatott a nemzetközi helyzet néhány időszerű kérdéséről. Egyetértettek abban, hogy a jelenkor alapvető problémája a világbéke megőrzése, a nemzetközi biztonság szavatolása, a fegyverkezés megállítása, ezen belül mindenekelőtt az atomfegyverek számának befagyasztása és a nukleáris katasztrófa veszélyének elhárítása. AHOGY ÉN LÁTOM Déli harangszó Egy Budapesten tartózkodó nyugati újságíró a választások első fordulója után ahelyett, hogy a kormányzásra készülő posztkommunistákat szidta, netán Horn Gyula csapatának szakértelmét magasztalta volna, tömören így jellemezte a helyzetet: megbukott a professzorok kormánya. Utólagos engedelmével én így egészítem ki helyzetjelentését: a történelemprofesszorok kormánya bukott meg. Egész négyévnyi működésében, gazdaságpolitikájában, jóvátételi törekvéseiben, önnépszerűsítésében és diplomáciai koncepciójában (főképp a szomszédokhoz fűződő viszonyában) túltengett a múltbatekintgetés, így ama május elejei megmérettetés csak úgy végződhetett. ahogy végződött. A Magyar Demokrata Fórum választási eredménye csak azért nem lett még rosszabb, mert a kormányban a sok történész között volt néhány XX. századi ember is, és a parlamentben nem volt elhanyagolható az olyan ellenzék, amely megálljt kiáltott, valahányszor elhangzott úgy 1990 táján egy-egy tapogatózó, hangulattérképező javaslat: nincs-e itt az ideje annak, hogy visszaállítsák például a kakastollas csendőrség intézményét. Vagy a vitézi rendet. Vagy a régi címeket (tekintetes, nagyságos, méltóságos stb.). Akinek van rá ideje és lehetősége, csak lapozza fel a négy évvel ezelőtti újságokat, és kis erőfeszítéssel meggyőződhet róla. nem a kormányon múlott. hogy szőröstül-bőröstül, grófostól és főispánostól nem hozták vissza a Horthy-rendszert. így azután csak hébe-hóba vették elő némely politikusok a molyrágta zsinóros mentét, néhány tucatnyian a grófok közül a párduezos kacagányt, és csak a legbulvárabb képeslapok tudósítottak részletesen diszmagyarosch főúri esküvőkről. Nem a történész minisztereken, hanem az újságírók jó ízlésén múlott, hogy Kéry Kálmán tábornok úr, az oroszországi hadjárat hőse nem kapott még nagyobb publicitást a katonaerények ecsetelésében. Magyarországon némely politikusok - mintha csak a Szlovák Nemzeti Párt politikai iskolájába jártak volna továbbképzésre - bevezették a „nemzeti elkötelezettség" fogalmát. Sok százezer embert idegenítették el ezzel maguktól, és megosztották a társadalmat. Olyanokat idegenítettek el, akik soha egy pillanatra nem hagyták, hogy bárki emberfia akár egy pillanatra is kétségbe vonja magyar mivoltukat. Olyanokat, akik egyszerűen csak magyarok voltak, és megmaradtak magyarnak, és soha eszükbe nem jutott volna, hogy a fordulat után - számos politikustól eltérően - azzal kezdjék mondandójukat, hogy „az őseim már a XVI. században középnemesek voltak". Vagy: „szigorú református nevelésben részesültem, és csak azért léptem be a kommunista pártba, hogy érvényesülhessek". Annyira kilógott ezernyi esetben a lóláb, hogy még az iskolázatlan szegényemberek is észrevették, és így tették fel a kérdést: Hát mi csak másodosztályú magyarok lennénk? A szegénység kibírható. Az azonban elviselhetetlen, hogy ráadásul még magyarságának minősége szerint is osztályozzák az embert, és hogy felülről mondják meg még azt is, miként kell magyarnak lenni. Csak tetézte a bajt, hogy még exportra is jutott a „kereszténynemzeti" ideológia maszlagából. Erdélyben, Dél-Szlovákiában és a Vajdaságban is ennek kritériumai szerint kezdték osztályozni a magyarokat, a Magyar Demokrata Fórum és környezete legitimmé ütött frontemberei, és ez még talán a magyarországinál is nagyobb kárt okozott. A múltba tekintgető és a jelennel kezdeni mit sem tudó történészprofesszorok kormánytagként is a jelképek igézetében éltek, és valóban jelképe* ik sok mindent elárulnak. Naponta és nem kis nemzeti büszkeséggel végignézem a televízióban a déli harangszót kísérő képsort. A török legyőzése Nándorfehérvárnál. A pápa a pogány feletti diadal emlékére elrendeli, hogy déli 12 órakor az idők végezetéig minden nap kondítsák meg a harangokat. Van ebben a képsorban még néhány filmkocka, amelyet alighanem valamelyik kormányhű televíziós állított össze a múltbatekintgetők ízléséhez igazodva. Az egyik jelenet jó arcú parasztembert ábrázol, aki tengerit kapál. Olyan kapával, amely - mi tagadás - az. utóbbi negyven esztendő alatt kiment a divatból. Jelkép. Vajon kire szavazott, aki nem ilyen XIX. századi jelképet óhajt a XX. századi Magyarországon? TÖTH MIHÁLY