Új Szó, 1994. május (47. évfolyam, 100-125. szám)

1994-05-13 / 110. szám, péntek

OLVASÓINK OLDALA ÚJSZÓ' 1994. MÁJUS 13. Tisztelt szerkesztőség! ...Nagyon nagy igazságtalanság van. itt, Szlovákiában. Évek hosszú során olyan egyének is kapják a kü­lönböző segélyeket, akiknek kül­földi kocsiktól kezdve mindenük megvan, és közben még kereső te­vékenységet is kifejtenek. Senki sem tudja ezeket az eseteket felde­ríteni? Hol van az igazság? Közben azokat, akik rászorulnának, vissza­utasítják! PUSKÁS ERZSÉBET Csak áprilisi tréfa volt? Február elején elmarasztaltam a vasutat, amiért még mindig a Šafárikovo nevel használja, annak ellenére, hogy a város még 1990­ben visszakapta az eredeti Tor­naľa nevet. Március elsején Far­Mas Ottó is foglalkozott a témával Tornaľa lesz a vasúton is című írá­sában. Eszerint a közlekedési mi­niszter felszólította a Szlovák Vas­utakat, hogy április l-jével cserél­jék ki a vasútállomás megnevezé­sét Šafárikovóról Tornaľára. A közlekedési miniszter leszögezte, hogy határozata végleges és meg­fellebbezhetetlen. Már május van, de még mindig Šafárikovo áll a táblán. Az egész csak áprilisi tréfa volt? KAT ONA tAsrrO Beretke Egy vállalkozó panaszai Minél többet fizetünk a távközlé­si szolgáltatásokért, annál inkább csökken a színvonaluk. Amikor kö­zölték, hogy emelik a telefonhasz­nálati díjat, lenyeltem a békát. Ma­gánvállakozó vagyok, s úgy gon­doltam, ennek arányában emelkedik majd a szolgáltatás színvonala is. Nekem egy-egy hívás többletbevé­telt jeleni. Nagy volt azonban a csa­lódásom, mert az utóbbi időben te­lefonkészülékem többször süket, s emiatt nem tudom lebonyolítani az üzletet, felvenni a megrendelést, megbeszélni az ügyféllel a szüksé­ges részleteket. Tőlünk, magánvállalkozóktól el­várják, hogy teljes értékű munkál végezzünk, de a távközlés egy csep­pet sem igyekszik, csupán beszedi a megemelt díjat. Jó lenne, ha ezen el­gondolkodnának az illetékesek, hi­szen először színvonalas szolgálta­tást kell nyújtani, és csak utána kö­vetelni a pénzt. Számomra nagyon fontos, hogy színvonalas szolgálta­tási nyújtsak, elfogadható áron. Mi lenne, ha az érsekújvári távközlési vállalat követné szemléletem, hogy ellenértéket csak jó szolgálatért sza­bad kérni és elfogadni? Vagy talán úgy gondolják, hogy mivel mono­polhelyzetben vannak, nekik min­dent szabad? TÓTH LÁSZLÓ Kamocsa Vállaljuk a vitát! (Koalíció - álom?, Új Szó, 1994. IV. 22.) Sokunk örömére ma már felszaba­dultan, bátran, szókimondóan és vi­tára késztetően tájékoztat az Új Szó. így kell, csakis így érdemes. Hi­szem, hogy sokunk elismerését és rokonszenvét vívták ki. Az „Arnol­dok" pedig vonuljanak csak vissza Kínába, ha sietnek, ott még sikere­sen bizonyíthatják elkötelezettségü­ket az „egység" iránt. Igen, legyen mindenkinek véleménye és mersze is kifejteni azt mások előtt, vállalva a vitát, a megmérettetést, tanuljuk meg elviselni a másik ember véle­ményét. Többször is elolvastam Fuksz Sán­dor nagykaposi lakos véleményét. Bevallom, megrökönyödtem az elemzésében fellelhető tömény ciniz­muson, sandaságon. Megállapításai­tól, következtetéseitől nem vagyok elragadtatva. Vajon mi célból titulál­ja a felvidéki magyarság koalíció­óhajtását teljes magyar összeborulás­nak? Állítja, hogy Dél-Szlovákiában nincsenek liberálisok, konzervatívok és pláne nyomuk sincs a bolsevikok­nak meg a nacionalistáknak, itt csak­is derék, szolgalelkű magyarok él­nek, akik az egypártrendszerről só­hajtoznak és egy vezért kívánnak kö­vetni. Őszintén remélem, hogy ez a kór még gyógyítható és nem fertőző. Felidézem néhány mondatát: „Ha valaki úgy érzi, hogy ez a harc nem vállalható, mert ellenségeskedést, netán igazi harcot indikál, akkor an nak azt kell tudatosítania, hogy igazi és tartós békék csak kemény és kö­vetkezetes küzdelmek árán szület­nek. " Szerény véleményem szerint a felvidéki magyar emberek döntő többsége békére, nyugalomra, meg­értésre, szeretetre vágyik, ahogy a velünk élő más nemzetiségűek el­söprő többsége is. Őszintén és minden fenntartás nélkül egyetértek azonban Fuksz Sándor eme megállapításával: ha joggal vetik szemünkre a sunnyo­gó politizálást, aminek az a lényege, hogy nem mondjuk meg őszintén, hogy mit is akarunk valójában." Kár, hogy ezt a fontos és nagy je­lentőségű kinyilatkoztatást olyannyira elrejtette a bő szövegben. SZALÓ KÁLMÁN Érsekújvár A hármas koalíció és a realitás Mire a pénz a nyugdíjasoknak?! - Tűrhetetlen, hogy a kormány állandóan a nyugdíjasokba pumpálja a sok pénzt. A nyugdíjakat már nem is tudom hányszor emelték, mi, kisgyermekes családok pedig nyomorgunk - heveskedett minap egy fiatalasszony. Alapo­san szemügyre vettem a divatosan öltözött, ápolt, felaranyozott „nyomorgó" asszonykát, miközben húszig számoltam, hogy ha megszólalok, ne remegjen a hangom. Nem tagadom, mérgezett nyílként hatoltak szívembe szavai, hi­szen az elmúlt időben többször találkoztam hasonló kifakadásokkal. Udvariasan megkérdeztem a heveskedőt, hogy mi, nyugdíjasok kapjuk-e azt a pénzt, ami nekik, kisgyerekes családoknak járna ebben az egyre romló gazdasági helyzetben. Vagy netán nekik kell részletekben törleszteniük a mi nyugdíjaink összegét? Hiszen azt fiatalkorunkban tisztességesen előre levon­ták fizetéseinkből. S tudja-e, hogy a nyugdíj legtöbbször csak a tengődéshez, s nem az élethez elegendő? El tudja képzelni, milyen fájdalmas lassacskán mindenről lemondani? A nyaralásról, utazásról, színházról, hangversenyről, könyvekről, kedves újságainkról, tisztálkodásról, s aztán netán még az ai.iáninl iní — Ilyesmikről az asszonyka nem hallott. Azt sem állítja, hogy a kormány a fi­atalok pénzét adja a nyugdíjasoknak, de szerinte mégis a fiataloknak kell a pénz, minek az már az. öregeknek, ők jól éltek, dolgozhattak, kereshettek, ne­kik már mindenük megvan, mert mindent megadott nekik az állam! Valóban. Mindent. Főiskolás koromban még harisnyára sem mertem anyámtól pénzt kérni, mert apám a földműves-szövetkezetben hónapokig nem kapott rendszeres fizetést. Amikor pedig harmincnégy évesen sikerült szövetkezeti lakást vennem egy nyúlketrecben, miután kifizettem a havi tör­lesztésemet, a fizetésemből 170 (százhetven) koronám maradt kosztra, villa­mosra, öltözködésre. Ez volt az a jó élet! Mára az árak már a többszörösükre emelkedtek, az élet minden terüle­tén nőnek a kiadások. Amikor 1991-ben megszületett a valorizálásról szó­ló törvény, bizony mindnyájan azt hittük, nyugdíjainkat annyi százalékkal fogják emelni, amennyivel a létfenntartási költségek emelkednek. Sajnos, máig ez csak vágyálom maradt. Hogy nem ilyen öregkorra számítottunk? Az kit érdekel? Nincsenek irigylésre méltó helyzetben a fiatalok, a kisgyermekes családok sem, a munkanélküliekről nem is beszélve. A létfenntartási költségek már az eget ostromolják, a keresetek nem tartanak lépést a drágulással, és semmi ígé­retes sem történik a családi pótlék, a gyermekgondozási segély terén. Még­sem tartom helyesnek, hogy az egyik ágrólszakadt réteg a másik ágrólsza­kadtra támadjon. Hiszen ha összefognak, akkor sem képesek az 1994-es gaz­dálkodás keretfeltételeit, a költségvetést megmásítani. KODAY BERTA Pozsony Ennyire gazdagok vagyunk? Már évek óta akadozik az üve­gek visszaváltása az üzletekben (amelyekért betétel fizetünk!), ar­ról nem is beszélve, hogy nem váltják vissza az atipikus üvege­ket. Ez utóbbiak gyűjtése sincs megszervezve, tehát a lakosság akaratlanul is arra kényszerül, hogy szennyezze környezetét. Ezért is döbbentem meg a minap, amikor a Szlovák Rádió arról szá­molt be, hogy az egyik észak-szlo­vákiai tizem (nevét, sajnos, elfelej­tettem) a folyamatos termelés ér­dekében Ausztriából hulladéküve­get importál! Alig akartam hinni a fülemnek! Nálunk, Szlovákiában még azt az üveget sem vásárolják vissza, amelyért betétel fizettünk, aról nem is beszélve , hogy az ati­pikus üvegek a kutyának sem kel­lenek, akár áron alul sem. Közben kemény valutáért "vásároljuk a rendszerető osztrákoktól a hulla­déküveget, amellyel itthon kényte­lenek vagyunk környezetünket piszkítani. Bezzeg az osztrákok­nak tiszta marad a környezetük, hiszen mi pénzért megvásároljuk tőlük az általuk kidobott fiaskókat. Nem tehetek róla, de ezek után ké­telkedem Juraj Hraško környezet­védelmi miniszter szavaiban, ami­kor első sajtóértekezletén kijelen­tette, hogy a környezetvédelem a gazdaság része. Ha valóban így gondolná, akkor nem engedné, hogy amíg a pénzszűkében szen­vedő ország valutáért vásárolja meg mások hulladékát, addig mi szinte fulladozzunk a szemétben. NAGY ANDRÁS Kamocsa Nagy érdeklődés nyilvánul meg a hármas koalíció iránt. Nem csoda, hi­szen a magyar kisebbség összefogá­sa, erőinek egy tömbbe való tömöríté­se a túlélést és identitásának megőrzését biztosítaná. Ezzel egy időben megjelentek hamis hangok is, kísérletek a lelkesedés hamis célokra való felhasználására. Koalíció még nincs, még csak tárgyalások sem folynak, de a koalícióra lépni szándé­kozók már öncélú terveket szőnek egy idegen politikai párttal való későbbi egyesülésre, mely pártnak programja teljesen eltér a magyarság célkitűzéseitől. Mi egységes, a konkrétan meghatá­rozott kisebbségi érdekeinket meggyőződéssel képviselő választási és a választások után is együttműködő koalíciót akarunk. Csak olyan partner­rel léphetünk koalícióra, aki garantál­ja, hogy teljes mértékben, feltételek nélkül, az eddigi magyar koalícióval összhangban támogatja a szlovákiai magyarság alapkövetelményeit. A következő időszakban nagy mozgolódás, helyezkedés várható a politikában. Ezt lényegesen befolyá­solni fogja a romló gazdasági hely­zet, amely az egyéni létfeltételeket is közvetlenül érinti. Licitálás lesz minden szinten - a kormányban és a parlamentben is. És ne feledjük, hogy létezik és működik egy min­denre elszánt árnyékkormány is. GY. NAGY LAJOS Dunaszerdahely Ötven éve történt 1944-ben az ipolysági Magyar Ki­rályi Állami Polgári Fiú- és Leányis­kola negyedik osztályos tanulója voltam. Tavasz volt. Éltük vidám és gondtalan napjainkat. Csak akkor eszméltünk a valóságra, amikor megszólaltak a szirénák, óvóhelyre kellett rohanni, és vártuk,, hogy mi­kor veszik célba Ipolyságot a szövet­ségesek bombázói. 1944. március 19-én reggel a vo­nattal bejáró tanulók hozták a hírt. Megszálltak a németek. Párkányban incidens is volt, mert a magyar vasu­tasok megpróbálták késleltetni a né­met szerelvények indítását. Ezzel a márciusi nappal megkezdődött a ma­gyar nép történetének egyik legszo­morúbb korszaka. Ekkor már kiadták a zsidótörvényt. Azt a törvényt, amely megalázta, megfosztotta jogai­tól a zsidókat. Ahol csak lehetett csú­WfcnBHPYflitáV iÍÍKVmÍ.H/.' W VL' Hk; Sándor, Klein János és Himmler László. Szerdai nap volt. Ügy emlék­szem, mintha ma történt volna. Mind a három zsidó osztálytársam sárga csillaggal jelent meg az iskolában. A vasútállomáson tanúja voltam, amikor egy háromgyerekes család­anya búcsúzott a férjétől, akit mun­kaszolgálatra vittek az orosz frontra. Megrázott az az eset is, amikor az egyik zsidó orvos, mivel megtudta, hogy mi vár rájuk, két gyermekét, feleségét és saját magát is megölte. Betörték a zsidó üzletek kirakatait, horogkeresztekkel mázoltak össze mindent. Ipolyságon megalakult a gettó. Oda hurcolták a környékbeli zsidókat, ahonnan az út már a halál­táborokba vezetett. Falunkban, Ipolynyéken tíz zsidó család élt. Földbirtokosok, kereskedők és sze­gények is voltak köztük. Békében élt magyar, szlovák, zsidó. Tiszteltük, becsültük egymást. Elérkezett 1944 áprilisa. Verőfényes tavaszi nap volt. Villámként terjedt a hír. Holnap viszik a zsidókat a gettóba. A lát­vány borzasztó volt, ahogy szegé­nyek a legszükségesebbeket pakol­ták fel a szekerekre. Csendőri kísé­reltel indultak a kocsik Ipolyságra, nagyon kevesen tértek vissza. Ezt követték el a nácik és csatlósa­ik. Amit leírtam, csak töredéke an­nak, amit a kiszolgáltatottak átéltek. Soha többé nem szabad ennek meg­történnie. TÓTH MIHÁLY Ipolynyék Befogadták Az imanap után A Klapka téren, kél falusi csoport közé szorulva, jóleső érzéssel hall­gattam az ismerős egyházi énekeket a komáromi imanap szentmiséjén. Néhány lépésre lőlem egy fekete ka­bátos idős úrra lettem figyelmes. Egy-egy hangosabb énekszóra riad­tan tekintett a körülötte állókra, még mélyebbre hajolva imakönyvére. Egy kis idő múlva észrevettem, hogy az öreg úr dúdolva csatlakozik az éneklő asszonyokhoz és időnként könnycsepp hullik a szeméből. Amikor a hívek ajkán felcsendült a pápai himnusz, görnyedt háta meg­rázkódott és hangosan zokogva te­mette könnyáztatta arcát a tenyerébe. "Aztán a tömeg egy emberként énekel­ni kezdte a Himnuszt. - Emberek...! ­kiáltott fel a férfi. - Ötven éve nem énekeltem magyarul... Nagyszombat­ból jöttem. Fél éve halt meg a felesé­gem - mondta elcsukló hangon a kö­rülötte álló asszonyoknak. Lám, milyen csodálatos a Minden­ható gondviselése. Míg a szervezők minden évben a legmélyebb tisztelet­tel hívják Komáromba a legfelsőbb pásztort, de ő mégsem találja meg az ulat híveihez, addig egy egyszerű bá­ránya az Úrnak ötven év után ösztö­nösen jön el Komáromba, hogy több ezer hívővel együtt anyanyelvén kér­je a magyar papi hivatásokat. A Himnusz befejeztével a csopor­tok énekelve vonultak a Szent András­templom felé. - Jöjjön velünk a bácsi a templomba - hívták az öreg urat az asszonyok. Néhány tétova lépés után biztos léptekkel, énekelve ment el a térről az őt befogadó csoporttal együtt. FARKAS JENŐ Komárom A munkanélkülieknek nehéz a helyzetük, a nyugdíjasoknak, az alkalma­zottaknak. a vállalkozóknak sem könnyű. Örüljünk, hogy politikusok vagyunk... (Ľubomír Juhás rajza) A/, olvasói leveleket, mondani­valójuk tiszteletben tartásával, rö­vidítve jelentetjük meg. A néze­tek sokrétűsége érdekében olya­nokai is közlünk, amelyeknek tar­talmával szerkesztőségünk nem ért teljes mértékben egyel. Kö­s/önjük olvasóink bizalmát, és v árjuk további leveleikel.

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents