Új Szó, 1994. április (47. évfolyam, 76-99. szám)

1994-04-07 / 79. szám, csütörtök

6 PUBLICISZTIKA 1994. ÁPRILIS 7. A harmónia hangalapja Erdélyi Jánosra emlékezve A

nagyság különös ellentmondásai hatják át Erdélyi János utóéletében azt a szerepet, amellyel szlovákiai magyar hagyománnyá válik. Turczel Lajos professzor három évtizeddel ezelőtt az Erdélyi János születésének 150. évfordulója alkalmából Nagykaposon rendezett ünnepi megemlékezés előadójaként hívta fel erre a figyelmet. Rámutatott, hogy a község nagy szülötte nevének a szélesebb közönség előtt nincs olyan ismerős csengése, mint Jókainak, Madáchnak vagy Mikszáthnak, akik nekünk, szlovákiai magyaroknak földijeink. De a költő, irodalomkritikus, esztéta, népdalgyűjtő, népköltészeti-teoretikus és filozófus Erdélyi János kortársai közül „a legkiválóbbakat is csak melléje és nem föléje lehet helyezni." S az életműnek ez a rangja tükröződik is az egyetemes magyar művelődéstörténet értékrendjében. Azonban a magas szintű számontartás a szülőhelyről, az egykori Kiškaposról legfeljebb mint apró életrajzi adatról vesz tudomást. Az összegező feldolgozásokban az Ung megyei Kiskaposról mintha csak azért történne említés, hogy ráébresszen: jobbágyivadékként itt született, s a szó szoros értelmében az eke szarva mellől emelkedett ki tehetségével, szívósságával és pártfogók szerencsés segítségével, plebejusi sorsol megélve a korabeli magyar szellemiség magaslataira. Amikor 1968-ban, halálának 100. évfordulóján Nagykaposon szobrot avattak tiszteletére, az Erdélyi János sárospataki emlékezetét ápoló tanár, Dobay Béla vendégként a Csemadok lapjában, a Hétben vallotta be: „...titokban várjuk a híreket, hogy Erdélyi János ünneplése visszhangot kelt-e az egész magyar szellemi életben... " S bizony jó ideig eltartott, amíg áz Erdélyi-hagyományt felelevenítő nagykaposiak igyekezete a központi magyarországi lapok részéről is érdeklődésre talált. Ehhez arra is szükség volt, hogy Erdélyi János emléke bevonuljon a szlovákiai magyar köztudatba. Mára talán ennek is történelme van, amely a hatvanas évek említett helyi rendezvényeivel vette kezdetét. Nyilvánvaló volt a szándék, a szlovákiai magyarság önértéktudatának erősítése. Tolvaj Bertalan 1965-ben tartott nagykaposi ünnepi beszédében, amely a Hétben is megjelent, szinte lázas pedagógiai átszellemültséggel sugározta szerte az Erdélyi János életművében és magatartásában megtestesülő példaadás közvetlen ösztönző erejét. Géczi Lajos a Hét és az Irodalmi Szemle hasábjain közölt tűnődéseiben pedig néplélektani gyökereket keresve faggatta a múltat, hogy miért olyan, amilyen a történelme „a Latorca, a Laborc és Ung határolta szabálytalan háromszögbe zárt tájnak." E

rdélyi János levelezésének tükrében, a példa kivételességének fényében hívta fel a figyelmet, hogy „számolnunk kell a felemelkedni akarók, ám mégis feledésre kárhozottak nagy számú csapatával:" Géczi Lajos meditálása a múltba forduló szellemi kapaszkodókeresés kisebbségi-nemzetiségi indítékairól is érzékletes képet ad. Megtudható belőle, hogy az Erdélyihagyomány ébrentartása miként terebélyesedett Nagykaposon és környékén közművelődési mozgalommá, mely végül is megalapozta az Erdélyi-megemlékezések széles körű rangját, a szlovákiai magyar nemzetiségi léthez tapadó megtartó erejét. S vajon véletlen-e, hogy eközben - igaz, két évtized elteltével - vált a szlovákiai magyar közeg nemcsak az Erdélyi-életművet megismerő befogadóvá, amihez egyébként értékes személyes segítséget nyújtott T. Erdélyi Ilona, a neves személyiség unokája, irodalomtörténészként, az Erdélyi forráskiadványok összeállítójaként, róla szóló tanulmányok szerzőjeként. Az Irodalmi Szemle 1984-es Erdélyire emlékező számában Mészáros András olyan mélyen szántő tanulmányt tett közzé Erdélyi János bölcseletéről, ami az egyetemes magyarországi eszmetörténetet gazdagító hozadékot jelentett. Az elemzést a Magyar Filozófiai Szemle is közölte. S az írás fő gondolataival a Vasárnapi Űj Szó hasábjain a szélesebb szlovákiai olvasóközönség is megismerkedhetett. Íme mintha egymást kiegészítve és erősítve végül összefonódtak volna azok a szálak, amelyekből létrejöhet az Erdélyi-hagyományőrzés sokszínű szövedéke. S

itt felmerül a kérdés: vajon e szálak között nincsenek-e olyanok is, amelyek a Dunatáji népek együvé, tartozásának és a szlovák-magyar együttélésnek a hagyományait gazdagítják? Erdélyi Jánost népköltészeti tanulmányai és népdalgyűjtő elképzelései figyeltették fel a múlt század negyvenes éveiben a szomszéd népek dalaira. Házitanítóskodásai során, aminek köszönhetően tanulmányait folytathatta, 1833-ban a gálszécsi járás egyik aprócska falujában, Cselejten került kapcsolatba a szlovák és a ruszin lakosokkal. A mai Čelovce a Mária Terézia korabeli helységnévtár leírása szerint Cželowczeként élt a szlovákok ajkán. Ezt az elnevezést egyébként akkortájt három felvidéki falucska is magáénak vallotta. Erdélyi Jários meleg hangon örökítette meg azt az eleven élményt, amelyet a szlovák dalok nyújtottak számára: „Halljátok ama gyönyörű lejtésű, új, új, de mindig rokon hangfogatokba átmenő éneklést a hegyoldalon aratók felől, az urdolgásoknál, mikor már egész nap izzadtak... " Erdélyi János ismerte Ján Kollár népdalgyűjtő igyekezetét, amiben feltehetően ösztönzést is érzett a magyar nép ajkán élő dalok gyűjtéséhez, és ahogy írta, „egy testben" történő kiadásához. Igaz, pesti leveleinek tanúsága szerint Kollár szláv kölcsönösség eszméjében olyan pánszláv izgatást látott, mely magyarellenességet olt a felföldi megyékből éhség elüldözte, kereset után Pesten tengődő „színben és testben" elcsigázott ártatlan népbe. Erdélyi János a reformkori egységes magyar politikai nemzetfelfogást vallotta, ami azonban a forradalom leverése után előremutató liberális, demokratikus elemekkel telítődött. Erdélyi az üldöztetés elől Cselejten talált menedéket. Itt, a szlovák népdalok újbóli igézetében jegyezte fel naplójába 1850. január 1-én, hogy „óhajtanám tudni, s érteni grammatice az ide való tót nyelvet. Ez azonban lehetetlen, mert az elüt a rendes, tudósok által használt nyelvtől." Erdélyi tudott a cseh nyelvet pártoló Kollár és a közép-szlovákiai tájszólásra építő Štúr közötti meghasonlásról, de arról valószínűleg nem volt tudomása, hogy épp ez idő tájt kezdett fordulóponthoz jutni a szlovák irodalmi nyelv meghonosítása. Érdekes, hogy jegyzeteiben utalt a szlovák parasztok között élő Kossuth iránti rokonszenvre. Erdélyinek a „magyarországi népszakadékok" - ahogy a nemzetiségeket nevezte - kultúrája iránti érdeklődése a bujdosás után kapott tudományosan megalapozott felfogásból táplálkozó ösztönzéseket. Erről T. Erdélyi Ilona úttörő jellegű, ismeretlen forrásokat felhasználó tanulmánya adott jelzéseket, amely a Literatúra című szakfolyóirat 1984-es évfolyamában látott napvilágot. A szerző sűrű idézetekkel megtűzdelt alapos elemzésnek vetette alá Erdélyi Jelen című, nyomdát megjárt, de a cenzúra miatt kéziratban maradt írását, amely fényt vet Erdélyi nemzetszemléletének liberális tartópilléreire. Az írásból kiderül, hogy a korlátozott nemzeti függetlenségben rejlő polgárosodási lehetőségeket többre tartotta a feudális csökevények konzerválásával fenyegető nemzeteszme kizárólagosságánál és mindenhatóságánál. A demokratikus rend, a modern nemesi és nerrfnemesi származású polgári értelmiség kialakulása lebegett szeme előtt. S

ebből a látószögből a polgári szabadságjogok kiharcolását és kiteljesedését tartotta meghatározónak, a soknemzetiségű ország egységének megteremtését és megóvását szorgalmazva. S így az egyes nemzetiségek sajátszerűsége iránti megértést és toleranciát juttatta kifejezésre. A nép-nemzeti elv hatóerejét a külső idegen hatásoktól védelmező korábbi igyekezetét a nyitottság váltotta fel. A nemzetiségek kultúrájában meglevő közös kincs kiaknázására helyezte a hangsúlyt. „Nekünk magyarokul a mai fejlődési fokozat szerint oda kell dolgozni, hogy a velünk egy sorban levő népszakadékok szellemiségét mindinkább szőnök be míveltségünkbe." S a népdalok kölcsönhatásának felismerésében látta többek között azt az értéket, mely „a Duna völgyén új, erőteljes harmóniának veti meg hangalapját." Erdélyi János egymás szellemi gazdagságának megismerésében politikai erőforrást fedezett fel, melyből meríteni lehel a Dunavölgyi népek közötti ellentétek lompításához. Igyekezete nem veszteit időszerűségéből. Ki tudja, ha a szlovákság felé irányuló kézfogási igyekezetéről a nemzeti kereteken túl, tágabb közegben is tudnának, nem váltana-e ki bensőségesebb visszhangot a lélek rezdüléseiben, amikor a nagykaposi szlovákok pillantása a református templom előtti tenyérnyi parkban elhelyezett Erdélyi-szoborra esik. KISS JÓZSEF „Azt hittem, öt év alatt túljutunk a nehézségeken

9

7 Elképzelhető, hogy elődjével ellentétben az új kormány szavak helyett a valóságban is tesz valamit a vállalkozók támogatására. Ez a szféra ugyanis az utóbbi két év során a leginkább elhanyagoltak közé tartozik, és ennek következtében fejlődése megállt, sőt sokak szerint ez a nehezen kialakult réteg vészhelyzetbe került. A dunaszerdahelyi Böhm Péter ugyan még a kormányváltás előtt mondta el számunkra véleményét, de mondandója sok mindenre rávilágít a magánvállalkozókat szorító problémák közül: Napjainkra már annyira felaprózódott a vállalkozók világa, hogy kétséges, fel tudunk-e lépni valamilyen formában egységesen. Az is érdekes, hogy ki mindenki lép fel a nevünkben. Sok esetben nem is vállalkozók, hanem szedett-vetett emberek, akik nem a közérdeket nézik, hanem saját szűk érdekeiken keresztül közelítik meg az ügyet. A vállalkozók szövetségében ráadásul zömmel kereskedők ülnek, hiányoznak a termelők. Mert tulajdonképpen mi az, amit privatizáltunk? A kereskedelmet és némileg a szolgáltatást. Elmaradt a termelés, vagyis az, ami az új értékeket hozza létre. Ráadásul mi sok esetben nem privatizáltunk, hanem államosítottunk - mégpedig úgy, hogy az állam a bankokon keresztül teljes mértékben függővé tette a vállalatokat, esetleg a vállalkozókat. Kérdezem én, milyen szinten vannak a bankjaink, ha olyan hiteleket adtak ki, amelyek után ma még a kamatokat sem tudják behajtani? Ráadásul különbséget kell tenni hitel és hitel között. A privatizáció során ugyanis az állam azoknak az objektumoknak a megvásárlására is hitelezett, amelyek tulajdonképpen egyetlen vasába sem kerültek. Arról viszont ma valahogy nem esik szó, mi lett a sorsa annak a pénznek, amelyet ezek a vállalkozók a Nemzeti Vagyonalapba befizettek. Vajon kinek az érdeke? Napjainkban még mindig kérdéses a vállalkozók társadalmi helyzete. A törvény értelmében manapság vállalkozónak számít még a butikos és a közvetítő is. Hajdanán léteztek szakmák - a kiskereskedő egy nagyon szép szakma volt, a nagykereskedő ugyanúgy, de vállalkozónak csak az számított, aki megvett egy termelőeszközt, és képes volt munkát adni az embereknek, új terméket létrehozni. A közvélemény előtt ugyancsak gyakran kipellengérezik azokat a vállalkozókat, akik nem fizetik az adót. Kérdem én: mit fizetnek az állami vállalatok? Ők sem fizetik az adót, nem törlesztik hiteleiket. Azt mondjuk, hogy rossz helyzetben van a mezőgazdaság. Ez lehetséges, de akkor miből van arra pénzük, hogy az év végén tízhúszezer koronás prémiumokat fizessenek? Ez azt jelenti, hogy más vállalatok és az állam pénzét forgatják, és a kutya sem ugatja meg őket. Mennyire érdekük ezeknek az embereknek, hogy olyan helyzetet teremtsenek, amelyben az számít, ki termel többet és jobban? Nehéz beszélni a vállalkozók megbecsüléséről is. Összetartás nincs, inkább irigységet és bosszúvágyat tapasztalunk. Ha mindezt összegzem, az az érzésem, hogy sokaknak nem az az érdekük, hogy javítsanak a dolgok menetén, hanem inkább ennek a fordítottja. Itt talán csak egyetlen dolog segíthetne, az Egyesült Európai Államok, de különböző érdekek ennek létrejötte ellen dolgoznak. Az én vállalkozásomban az összes ember utazik, mert én megteremtem a kapcsolatokat, a folytatás azonban már az ő dolguk. A külföldi partnerekkel vannak jó tapasztalataink, de vannak rosszak is, sőt még külföldi kinnlevőségeink is akadnak. Megtanultuk, hogy fel kell kötnünk a gatyánkat, ha a nyugatiaknak akarunk eladni. De azt is elmondhatjuk, hogy mi sokszor jobbak vagyunk náluk, mert bennünket az élet a volt rendszerben rákényszerített, hogy a problémákat magunk oldjuk meg. Nálunk az emberek sok mindenhez értenek, nem úgy, mint Nyugaton, ahol általában valamilyen szűk specializációjuk van, és bármi történik, már telefonálniuk kell valakinek. Ez fokozottan érvényes a mi szakmánkban, a mezőgazdaságban és a kertészetben. Szemléletváltozás * szükséges Tudatosítanunk kell, hogy amennyiben nem tudjuk elindítani a termelést, akkor jön a Nyugat, és lassan felfal bennünket. Kereskedelemből ugyanis nem lehet megélni, mert így mindenkitől függővé válunk. Mi már eddig is egy csomó szükségtelen dolgot behoztunk, ezt mindenki tudja, mégsem tettük meg a kellő lépéseket. A törvényhozás terén különben is katasztrófális a helyzet, ez ugyanis lassan kullog az élet után, ahelyett, hogy előtte menetelne. Másik példa: ha egy vállalkozó nem fizeti be az adóját, abban a pillanatban lecsap rá a törvény - legyen szó mondjuk egy ötvenezer koronás adócsalásról. A sok feketén kereskedő és tíz vállalkozónál gazdagabb munkanélküli viszont a törvény őreitől nyugodtan létezhet. Ezt mindenki látja, és ha nem tesznek ellene semmit, én nem tudok másra gondolni, mint arra, hogy ez valakinek ott fönt is jó. Alapvető dolog a műveltségi szint emelése. Mi komoly összegeket fektetünk a piackutatásba, például a termelőket igyekszünk meggyőzni arról, nem kezdhetik el a modern termelést azzal, hogy kézzel vetnek és kaszával aratnak. A mezőgazdaság ugyanis azért került mai helyzetébe, mert nem vezette be a modern technológiákat. Egy holland kertész például egy hektárba elültet hatvanezer karfiolt és ebből ötven-ötvenöt ezret biztosan kivág. Mi elültetünk hatvanezret és ha már harmincezret kivágunk, elégedettek vagyunk. A logika azt diktálja tehát, hogy ha jó fajtát ültetek, jó technológiával és mindent betartok, a korábbi terület feléről kitermelem ugyanazt a mennyiséget. Jogok mellett kötelességet is Kritizálni, persze, könnyű, de az is fontos, hogy a változtatásokat illetően tanácsokat tudjunk adni. Én a legfontosabbnak mindenképpen azt tartom, hogy szigorú törvényekkel elejét vegyük a mai helyzetnek és az emberi jogok mellett essen végre szó az emberi kötelességekről is. Ezenkívül feltétlenül emelni kell az általános műveltség szintjét. Nálunk, Dunaszerdahelyen például Öllős Árpád polgármester elindította az ezüstkalászos gazdaképző tanfolyamot, amit teljes mértékben támogatok, sőt szívesen elő is adok. Tárgyaltam már erről a nyitrai főiskolán, és ők is hajlandóak segíteni. Azt is meg kell oldani, hogy a vállalkozók ne legyenek ennyire felaprózva különféle szervezetekbe, mert lehet, hogy valakinek ez az érdeke, de nekünk tudatosítanunk kell, hogy egységben az erő. Végezetül pedig elengedhetetlen az új termelési technológiák bevezetése. Ez mind pénzbe kerül, ehhez az eddigitől eltérő hitelpolitikára van szükség mondjuk ki, hogy a termeléssel foglalkozók más feltételekkel juthatnak hitelhez, mint a kereskedők. Én nem nézem le a kereskedőket, de főként azokat kell támogatni akik új javakat hoznak létre. Nekünk még mindig olcsóbb a munkaerőnk, mint a hollandoknak, vagy akár a magyaroknak, és véleményem szerint képesek vagyunk nekik konkurálni. De ehhez nem elegendő az elavult technológia. Azt reméltem, hogy öt év alatt túljutunk az átmenettel járó társadalmi problémákon, de sajnos tévedtem. Ma a külföldi tőkének már a politikai biztonságot sem tudjuk nyújtani. Ezért majd csak akkor tudunk előrelépni, ha megtartjuk az ehhez szükséges lépéseket és megteremtjük a feltételeket. (Lejegyezte: tuba)