Új Szó, 1994. április (47. évfolyam, 76-99. szám)

1994-04-20 / 90. szám, szerda

1994. ÁPRILIS 20. .ŕjszo* PUBLICISZTIKA Egy panaszlevél nyomában Ki lakhat Nagymegyeren? Több mint fél éve már, hogy hatályba lépett a községi, állami, szolgálati lakások eladását szabályozó törvény. Sokan remélték ettől a törvénytől, hogy hozzájárul a lakáshelyzet megoldásálhoz, létrejön valamiféle lakáspiac, a bérlők megvehetik az általuk gyakran már „lelakott" lakásokat, megszűnnek vagy legalább alaposan csökkennek a hivatalok és a lakók közti konfliktusok. Az igazság ezzel szemben az, hogy a lakáseladások jóformán meg sem kezdődtek. Sőt, a városi, a községi hivatalok, a lakásszövetkezetek sok helyütt szinte mindent megtesznek annak érdekében, hogy a lakások ne kerülhessenek ki a kezükből, s továbbra is ők osztogathassák a kegyet, ők mondhassák meg, hogy ki lakhat és ki nem. Hiszen az államtól szinte ajándékba kapott lakások kifejezetten csábítanak arra, hogy ezentúl az Állam Bácsi szerepét éppen ők vegyék át. Intézkedett a hivatal Amennyire vonakodók, rugalmatlanok az állami vagyon örökösei, ha a lakások eladásáról van szó, annyira meglepő volt számunkra, hogy akadt, ahol már egy nappal az eredeti lakásbérlő temetését követően intézkedett a hivatal, felszólította az örökösök egyikét: nosza, jöjjön csak be kedves uram, hadd rendezzük már el a lakás végleges kiürítését. A kedves uram, a nagymegyeri Győri Ferenc úgy tudta és azt állítja, hogy ehhez a lakáshoz inkább az unokaöccsének, az elhunyt lakásbérlő unokájának, Bors Józsefnek van nálánál több köze, ő lakott a menyasszonyával együtt az elhunyt lakásában, ők gondoskodtak a január 24én elhunyt Győri Rozáliáról, mert ő már nem tud- ta ellátni a háztartással kapcsolatos teendőket. Ők intézték számára a bevásárlásokat, ők hoztak haza tejet, kenyeret, húst, a saját költségükön, hiszen a nagymama meg a lakbért fizette, és nem utolsósorban: ők hívták ki hozzá éjszaka, esetleg hajnalban a mentőt, ha rosszul lett. Mindezt nemcsak az elhunyt kezelőorvosa igazolta: becsületbeli nyilatkozatukkal hasonló tényeket igazoltak még a szomszédok is. A hivatalos felszólítás után a lakás kiutalását Bors József (az unoka) és Győri Ferenc (az elhunyt bérlő fia) is kérvényezte. Kérvényeiket visszautasították, és ezzel egyidejűleg jöttek az újabb figyelmeztetések, felszólítások. 1994. február 17-én külön levélben foglalt állást dr. Samuel Lojkovič, Nagymegyer polgármestere. A kérvényt, állítása szerint, a városi képviselőtestület lakásbizottsága elutasította, és valamiféle 509/1992. számú törvény szerinti eljárást javasolt. Ugyanakkor a kérvényezők figyelmét felhívta az Uj Szóban február 16-án megjelent Lakóház-ügy című rovatra is. Az állítólagos törvénnyel szemben, amely nem jelent meg sehol, az Új Szó említett számában valóban megjelent a Lakó-ház-ügy című tanácsadás. Borsék és Győriék elolvasták az írást, de nem lettek okosabbak, nem igen értették, miért éppen erre hivatkozik a polgármester. Ebből a cikkből éppen az derült ki számukra, hogy a kérvényük megalapozott, mivel „a bérlő halála után azok válnak bérlővé, akik vele a halála napján a gyermekeiként, unokáiként... közös háztartásban éltek és saját lakással nem rendelkeznek". Megnyugodva olvasták azt a jogi véleményt is, hogy a közös háztartásnak vajmi kevés köze van a lakásba való bejelentkezéshez, amely „csak rendőrségi, nyilvántartási ügy". Úgy érezték, ha a hivatalok is ehhez tartják majd magukat, minden rendben lesz. Az „utolsó felszólítást" március 7-én írta a Városi Lakásgazdálkodási Hivatal, azzal, hogy tíz napon belül mégiscsak tegyék szabaddá a lakást, mert ellenkező esetben a bíróságtól kérnek majd hozzájárulást a lakás kiürítéséhez. Ha pereskedni kell, ám legyen, gondolta az elhunyt családja - egészen március 31-ig, amikor is a nagymegyeri polgármester személyes utasítására megjelent a teherautó, néhány hivatalos és kevésbé hivatalos személy, akik felpakoltak mindent, ami csak mozdítható volt, és háromszori fuvarral elhordták valamilyen raktárba. A fenti történetet követően fordultak a panaszosok az Új Szóhoz, mi pedig Samué) Lojkovič nagymegyeri polgármesterhez - már csak azért is, mert nem igen szeretjük azt, ha valaki kilakoltatási ügyekben, az ilyenkor szükséges bírósági ítélet helyett, a mi lapunkat jelöli meg jogforrásként. Csak a papír a fontos? Samuel Lojkovič - őszintén szólva - riportalanyként nagyon kényelmetlen funkcionárius, habár nagymegyeri ismerőseimtől eddig csak jót hallottam róla. A polgármester úr ebben az esetben meglehetősen ellentmondásos módon vagdalkozott azt követően, hogy megkérdeztem tőle, miért éppen az Üj Szóra hivatkozott, amikor az elhunyt Győri néni kezelőorvosa, sőt az ő (a polgármester) saját édesanyja is azt igazolta az aláírásával, hogy Bors József ott lakott, illetve gondoskodott a háztartás vezetésével kapcsolatos teendőkről, valamint arról, hogy ha éjszaka orvosra van szükség, legyen, aki kihívja őt. Lojkovič úr (aki mint észrevettem: nagy előszeretettel hivatkozik jogi végzettségére) erre a felvetésre, az ügy lényegét tekintve meglehetősen lényegtelen, és éppen a hivatkozásában szereplő Új Szó-cikkel ellentétes módon érvelt: „Számomra a lakó az, akinek bérleti szerződése van. Az lakott a lakásban. " Sajnos, nem igazán győzte meg az a riporteri meglátás, hogy nyilván a felesége is lakó, mégpedig annak ellenére, hogy bérleti szerződése nincs, és hogy akinek bérleti szerződése van, azt veheti fel a háztartása tagjai közé, akit akar, mert ebbe senki sem szólhat bele. „Ne vicceljen velem, a Bors csak unoka" hangzott a polgármester irányadó jogi nézete, amit aztán kibővített azzal, hogy a törvény szerint „nálunk harminc napon belül be kell jelentkeznie" (megjegyzem: az Új Szó szerkesztőségével együttműködő jogász máig is hiába keresi az 509/1992 számú törvény mellett azt a törvényt is, amely szerint a háztartás tagjának jelentkeznie kellene a bérbeadónál, a lakás tulajdonosánál). Lehet, hogy ilyen törvény sincs? Lehet, hogy mégiscsak azoknak a törvénymagyarázatoknak van igazuk, amelyek szerint a lakásba való bejelentkezés mindössze rendőrségi, nyilvántartási ügy? A polgármester egy másik válaszából az is kiderült, hogy számára valóban többet jelent a „papír", mint a valóság. Szóba került ugyanis egy sokak szerint több éve üresen álló lakás. Ez a polgármester szerint „nem probléma", mert van egy érvényes bérleti szerződés, a bérlő be van jelentkezve, fizeti a lakbért, tehát fenntartja a lakást. Nos, valóban: nem probléma. A törvény valóban nem kötelezi a bérbeadót, a tulajdonost, hogy ilyen esetekben felmondja a lakásbérletet - a jogi • lehetőséget viszont megadja erre. Másrészt a törvény nem adja meg a jogi lehetőséget arra, hogy a polgármester utasítást adjon a kilakoltatásra, avagy a lakás kiürítésére. Márpedig ebben az esetben, mint azt a Nagymegyeri Lakásgazdálkodási Vállalat igazgatójától is megtudtuk, a kilakoltatási utasítást a polgármester adta ki, annak ellenére, hogy a lakásgazdálkodási vállalat március 7-én még az ügy tisztességes rendezése végett a bírósághoz akart fordulni. Éppen ezért Lojkovič polgármestertől is megkérdeztem: minek alapján üríttette ki a lakást, van-e (volt-e) bírósági határozata a lakás kiürítéséről? ,JVincs", hangzott a lakonikus válasz. És hogy miért nincs? „Azért, mert nem adtam bíróságra az ügyet", mondta a polgármester. Hogy kerek legyen a beszélgetés, azt is megkérdeztem, miért nem adta bíróságra az ügyet, ha a törvény ezt íija elő? Nagyon kerek, nagyon őszinte választ kaptam: „Azért, mert kiüríttettem a lakást! " Olyan az egész, mint egy nagyon ostoba Móricka-vicc: Mórickától megkérdezi a tanító néni: Miért töröd ki az ablakokat gumipuskával? Azért, mert szeretem a gumipuskát, válaszolja Móricka. És miért szereted a gumipuskát, kérdezi a tanítónéni. Azért, mert kilőhetem vele az ablakokat. Érdekek és egyenlőtlenségek A polgármester viszont nem Móricka. Érvelt ő azzal is, hogy neki a város érdekeit kell védenie, és a városban 261 lakáskérvényezőt tartanak nyilván. A városi képviselőtestület támadásának tenné ki magát, ha megengedné, hogy a lakásban az unoka ottmaradjon, többek között már csak azért is, mert mindenki tudja, hogy ő maga is ott lakott a szomszédos lakásban, a kérvényező Győri Ferenccel együtt nőtt fel, együtt gyerekeskedtek. Őt viszont ez nem érdekli, csak az a 261 ember, aki lakást kérvényezett a várostól. Nem gondol azokkal a spekulánsokkal, akik betelepednek a nagymamájukhoz, gondozzák őt, hogy aztán megkaphassák a lakást. Meg aztán, az a spekuláns Bors még csak nem is nagymegyeri. Ha akarnak tőle valamit, adják őt bíróságra. Pereljék be. Erre vannak az ügyvédek. Ő (dr. Lojkovič) bíróság nélkül is meg tudja oldani az ügyet. Az elhurcolt bútort meg elvihetik. De egyszerre kell felrakniuk és elvinniuk, mert ő nem engedi meg, hogy ötszörhatszor jöjjenek érte. Nem értem, nem ismerem ki magam az egész ügyben. Nem tudtam igazán utánajárni annak sem, hogy az unoka és a menyasszonya ott lakotte vagy sem. Mire a szomszédokhoz kijutottam, az egyik szomszéd szerint már megelőzött a polgármester, s így olyan válaszokat kaptam, hogy: „Igen, itt voltak, nem tudom itt laktake, de a városi nemzeti bizottság ezt, ugye, jobban tudja, a városi nemzeti bizottság tudja azt, hogy be voltake jelentve, a városi nemzeti bizottság intézett mindent, a városi nemzeti bizottság... Nem voltak itt éjjel-nappal, itt aludtak, de nem voltak itt napközben... Gyakran láttam őket, tudom bevásároltak, hozták a tejet, kenyeret, meg a húst, de azt csak a városi hivatal tudhatja, hogy itt laktak-e..." Az újságíró nem ítélőbíró, és nem is feladata az, hogy ítéleteket mondjon ki. Arra való a bíróság, és Bors János tudomásunk szerint már ezzel az üggyel kapcsolatban bírósághoz fordult, hogy az döntse el, bérlője-e a lakásnak, átszállt-e rá a bérleti jog vagy sem. Ugyanakkor, érzésünk szerint, a polgármesterek sem sajátíthatják ki a bíróság hatáskörét, községük, városuk legjobban felfogott érdekeit sem védhetik olyan módon és olyan eszközökkel, amelyek nincsenek összhangban a törvénnyel. Ők is tévedhetnek, miként a bíróság is tévedhet. A bírósági ítélet ellen fellebbezhet az ember. Az önkényes ítéletek ellen viszont nehéz jogorvoslatot találni. Igaz, a polgármester azt állítja, beperelhetik őt, arra valók az ügyvédek. Pedig éppen neki kellene tudnia a legjobban, a törvény azért védi a törvényekben járatlan panaszost, az embert a hivatalokkal szemben, mert ő a gyengébb, a kiszolgáltatottabb, ő az, akinek nem biztos, hogy jut pénze pereskedésre, ügyvédre, ő az, akinek érdekében az emberi jogokat kitalálták, ő az, aki a hivatal önkényeskedésével, packázásával szemben komoly törvényes védelemre szorul. Mert alapvetően csak egyenlőtlen harcot folytathat a Hivatallal, amely nagyon gyakran a legsúlyosabb törvénysértést is büntetlenül követheti el vele szemben. Végül még egy nagyon furcsa, már-már pszichológiai tünet: Amikor a polgármestert arról kérdeztem, hogy ha panaszosunk megnyerné a bírósági pert, visszakaphatja-e a lakását, kerek perec nemmel válaszolt, merthogy a „bíróságnak nincs lakása", és így a panaszos a legjobb esetben is csak valamiféle pótlakást kaphat. És még valami: ha Nagymegyeren mindig is ragaszkodtak volna ahhoz, hogy ott lakást csak a megyeriek kaphatnak, az id. Samuel Lojkovič sem telepedhetett volna ott le állami hivatalnokként, azaz rendőrként, akkoriban, amikor a tisztességes magyar embereket minden állami hivatalból kirúgták. No meg aztán arról, hogy a polgármester úr mennyire figyel oda a nagymegyeriek jogos érdekeire, éppen nemrégiben (március 16-án) írt az egyik kolléganőm, többek között annak apropóján, hogy a polgármester még csak nem is válaszolt egy, a város lakosai által aláírt petícióra. Megteheti ezt egy olyan polgármester, aki arra hivatkozik, hogy ő mindig és mindenkor csak a város lakosainak érdekeit tartja szem előtt?! FEKETE MARIAN Panaszosunk, mivel mást nem tehetett, legalább lefényképezte a kilakoltatást. Az UJ SZO írta \ 45 éve Bevezetőben átfogó áttekintést nyújtott a „februári győzelem" előtti évek harcairól. Világosan kifejtette, mit akar a reakció és merre óhajtotta terelni a köztársaság hajóját. A harc két erős fronton folyt, egyforma erővel kellett harcolni a belső és külső reakciós erők ellen. Ezek a sötét munkásellenes elemek ádáz dühvel támadtak a bankok és gyárak államosítása ellen, meg akarták hiúsítani vagy lehetetlenné tenni a földreformot, és kézzel-lábbal kapálództak az új alkotmány tető alá hozása ellen. Á forradalom nagy vívmányait akarták kezünkből kicsavarni, korlátozni a szabadságidőt, megszüntetni a Nemzeti Bizottságokat, likvidálni a Szlovák Nemzeti Tanácsot, el akarták gáncsolni a rokkantsági és aggkori biztosítást - mondotta Major elvtárs. 30 éve Elevenbe vágnak Csintalan Gyula szavai, s ezért is írom ide. Hetényben hallgatás s közöny uralkodott. Az emberek eszerint igazodnak; minek bántsam meg a sógort, komát, rokont, vagy minek sértsem meg a másikat, még bajom lehet belőle. Szemet húnyt mindenki mások túlkapása fölött. Még a párttagok is alávetették magukat e közhangulatnak. Nem léptek fel erélyesen, sőt gyakran szóvá se tették a visszásságokat és azok értelmi szerzőit. 20 éve Ma Cienfuegosban a menetzáró csoport ilyen ünnepélyek alkalmával építőmunkásnak öltözik. A férfiak csákányt, lapátot, míg a lányok simítókat, meszelőt, festékdobozt és ecsetet tartanak, és két tánclépés között, egy-egy munkamozdulattal sejtetik „mesterségük címerét". Ott, ahol valamikor megbilincselt és véresre korbácsolt rabszolgák léptek Kuba földjére, boldog gyermekek tapossák a tengerpart puha homokját. Ott, ahol valamikor a megalázottak, a halálra szántak menete vonult, szorgosan építik az új falakat, nemcsak kézzel, izommal, hanem szívvel, önfeláldozó lelkesedéssel, forradalmi öntudattal. (...) A Szovjetunió vezette szocialista országok népéről ma csillogó szemekkel és a baráti szeretet hangján beszélnek Cienfuegosban, és ha egy kisfiút megkérdeznek, hogy hová szeretne elutazni, gondolkodás nélkül válaszoi: a Szovjetunióba és Csehszlovákiába, Lengyelországba és az NDK-ba... 5 éve A Panoráma műsorának tartalma valósággal felháborított engem. Nem tudom megérteni, mi vezette a műsor összeállítóit arra, hogy Alexander Dubčeket állítsák a kamera elé. Tegnapelőtt Gömörújfaluban részt vettem egy párttaggyűlésen, ennek az alapszervezetnek többnyire idősebb kommunisták a tagjai. Spontán módon ítélték el azt, amit Dubček mondott. Hogy ő kezdte volna az átalakítást? Túl nagy merészség ilyet állítania magáról! Nem tehetek mást, arra kérem központi szerveinket, kérjenek magyarázatot a Magyar Televíziótól. Tiltakozom - s nem csak én - a történelmi tények ilyen meghamisítása ellen. A Tanulságok című dokumentum világosan megmutatja, ki volt Dubček, s miként kellett társadalmunknak megszenvednie az ő „politikáját". A Panoráma műsora és az ehhez hasonlók nem járulnak hozzá a két állam jószomszédi kapcsolataihoz. (...) Mi, akik az 1968-as tragikus események tanúi voltunk, tudjuk, hogy a dolgok nem úgy történtek, mint ahogy Dubček a kamera előtt deklarálta. Az ilyen demagógiát kommunistaként is és magyarként is elítélem. A műsor nem segítette elő a nyílt tájékoztatást, de összezavarta az embereket, főleg a fiatalokat, akik nem emlékezhetnek a két évtizeddel ezelőtti eseményekre.