Új Szó, 1994. március (47. évfolyam, 49-75. szám)

1994-03-29 / 73. szám, kedd

/ KULTÚRA 1994. MÁRCIUS 29. Kis NYELVŐR Mondhatjuk-e egy csoportosulásról, hogy „nem olvasható"? Egy nyelv szókészletének „kapacitását" kétféleképp növelhetjük: új szavak, szótári egységek létrehozásával vagy a már létező jelentésének bővítésével. Szinte mindennapi jelenség, "hogy egy-egy szót először alkalmilag, majd később rendszeresen is a megszokottól eltérő szövegkörnyezetben, módosult jelentésben használunk. A szlovák politikai szóhasználatban mostanában a čitateľný melléknév és származékai bukkannak fel egyre többször, mégpedig a szokványos jelentésüktől első pillantásra meglehetősen távol álló értelemben. A čitateľný szó jelentését ugyanis a szlovák értelmező szótár így fogalmazza meg: 'ami könnyen olvasható', pl. čitateľné písmo. E szó eredetileg konkrét jelentésű, mostanában azonban átvitt értelemben használatos: program strany je čitateľný, sőt hnutie je nečitateľné. Miért bővülhetett ki a (ne

)čitateľný jelentése, és az idézett mondatokban hogyan kell értelmeznünk ezt a szót? A jelentésváltozás lehetősége a čítať, vagyis olvas igében rejlik: egy szöveget elolvasni ugyanis nemcsak azt jelenti, hogy azonosítjuk a betűket, hanem azt is, hogy felfogjuk a szavak, a mondatok, vagyis az egész szöveg értelmét. Ha tehát egy pártprogram „olvasható", ez lényegében azt jelenti, hogy politikai szempontból világos megfogalmazású, érthető és értelmezhető. Mint tapasztaljuk, a čitateľný jelző azonban nemcsak szövegekre vonatkozhat, gondoljunk például az idézett hnutie je nečitateľné kifejezésre. Itt a szóban forgó melléknév már teljesen az új jelentésében szerepel, melyet „sűrített" voltánál fogva egyértelműen megfogalmazni nagyon nehéz; példánkat a szövegkörnyezettől függően többféleképp is értelmezhetjük, a leginkább valószínű a következő magyarázat: a szóban forgó mozgalom politikája, politikai irányultsága tisztázatlan, nem világos. A čitateľný szónak ez a jelentése egyelőre még eléggé bizonytalan, ezért lefordítása, a megfelelő magyar szó vagy kifejezés megtalálása bizony gondot jelent fordítóinknak. Egyesek a legegyszerűbb megoldáshoz, vagyis a sző szerinti fordításhoz folyamodnak, például: „A Prokeš-féle parlamenti frakcióval - ... - működik az együttműködés, nem úgy Cernákékkal, akik »olvashatatlanok,«"; „A rating megszerzése könnyebbé teszi Szlovákia »olvashatóságát«, azaz a külföldi befektető' a IIII mínusz kategóriából, mint számos fontos gazdasági mutató kumulatív jelzőjéből, könnyen kiolvashatja, mire számíthat." Nyilván mindkét mondat megfogalmazója érezte, hogy az olvashatatlan, illetve az olvashatóság szavak „furcsán" hatnak a magyar szövegben, ezért idézőjellel utaltak arra, hogy alkalmi jelleggel használják őket. A kérdés azonban az, mennyire fogadható cl az a fajta megoldás. A magyar olvasható, illetve olvashatatlan mellékneveknek ugyanaz a jelentésük, mint a szlovák čitateľný és nečitateľný szavaké, tehát elvileg az esetükben is végbemehetne hasonló jelentésfejlődés. E magyar szavaknak azonban egyelőre nem bővült ki ily módon a jelentésük, ezért a példaként idézett mondatokban való használatuk tükörfordításnak minősül. Amint említettük, a čitateľný és származékainak új, átvitt jelentése eléggé „amorf", ezért egyetlen magyar megfelelőt ajánlani helyettük nem lehet, mindig az adott szövegkörnyezet elemzése dönti cl, hogyan kell értelemszerűen lefordítani őket. Az elsőként idézett mondat egy DSZM-tagtól származik, aki szerint a Černák-fčlc szárny politikája nem egyértelmű, hol a kormánykoalíció, hol meg az ellenzék felé hajlanak; ennek megfelelően kellett volna megfogalmazni a mondat kérdéses részét. A másik példánkban - az előzőektől eltérően - az olvashatóság a gazdaságra, a gazdasági helyzetre vonatkozott, s a szerző az idézet második részében lényegében megmagyarázta, hogyan értendő ez a szó, ezért a mondat átfogalmazásával ez a tükörszó ki is iktatható a szövegből. SZABÓMIHÁLY GIZELLA A

z iskolai beiratkozások előtt örvendetes módon sok-sok pedagógus, újságíró hallatta szavát. Elmondta ki így, ki úgy, iniért fontos, hogy a magyar szülő magyar iskolába adja gyermekéi. Gondolom, legtöbb helyen eredményes volt a kampány, s a szülők várhatják a beígért anyagiszellemi segíséget, a felkínált támogatást. Elsősorban pedig azt, hogy a magyar iskolában valóban anyanyelvén, nem pedig „alternatívul" tanul majd csemetéje. Ebbéli óhajukat egyébként a magyar szülők közül több tízezren már az elmúlt iskolaévben is kifejezték, pontosabban aláírásukkal tiltakoztak a kétnyelvű oktatás bevezetése ellen. Most mégis félek. Mert alattomos munkát végeznek az oktatásügy monopolhelyzetben lévő hivatalnokai. Néhány hete például rég nem tapasztalt rohammal lepték meg a járási szakfelügyelők Dcl-Szlovákia magyar iskoláit. Az intézményekben eltöltött rövid idő alatt csupán arra voltak kíváncsiak, vajon hogy tudják gyermekeink a fizikát, a matematikát, a kémiát és a természetrajzot szlovákul. Pontosabban: mennyire ismerik az adott tudományág (tantárgy) szakterminolőgiáját, definícióit államnyelven. Kivétel nélkül minden gyermek „tudását" felmérték. Függetlenül attól, mi az érdeklődési köre, hová, milyen iskolába készül, milyen az eredménye az adott tantárgyból. Furcsa módon annyira „korrektek" voltak, hogy sem a tanuló nevét, sem pedig érdemjegyét nem kellett feltüntetni. Úgy látszik, az értékelés során arra majd senki sem lesz „Jön az inspektor..." Kampány utáni hallgatás? kíváncsi, vajon miért sikerült a felmérés egy-egy osztályban mondjuk 3,5-ös átlagra. Á baj nem az. lesz, hogy az osztály átlaga különben is ilyen az adott diszciplínából, hanem az, hogy csak ennyire értik a szlovák terminológiát. Az is érdekes, hogy a felmérőlapokból egyetlen példányt sem voltak hajlandóak (a Lévai járásról van szó) az iskola igazgatójának átadni. Azzal érveltek, hogy pontosan csak annyi példányt hoztak, ahány tanuló van. Arra már nem gondoltak buzgalmukban, hogy osztályonként 3-4 tanuló hiányzik, s így maradna fölösleges nyomtatvány bőven. Mondom, telek. Mert a felniérés szerintem nagyon is célirányos. Soviniszta kormányprogram, megalázó kihívás. És mindegy, melyik pártból kerülnek ki a nemzetébresztők, kisebbségi jogaink tiprói. A cél egy: beindítani az alternatív iskolahálózatot, követelni az „egynyelvűség-kétnyelvűség-nyelvcscre" hőn óhajtott folyamatát. Ha egy ilyen felmérés mögötti szándék alattomos, mindegy, milyen lesz a végeredmény. Mindkettő a célt szolgálja majd, a negatív és a pozitív egyaránt. Ha az értékelés jó eredményt mutat, így érvelhetnek majd: „íme, eddig is bevált a terminológia kétnyelvű oktatása, most már akár az egész tananyagot lehet szlovákul oktatni." Ha pedig a mérleg nyelve rosszra fordul, akkor emígy lehet összegezni a dolgokat: „Lám, az eddigi gyakorlat nem vált be, tehát nincs más választás, mint szlovákul oktatni ezeket a tantárgyakat." S próbálják elhitetni, hogy mindez a mi érdekünkben történik. Akárcsak a lévai Scbo képviselő úr nemrégiben a szlovák parlament egyik maratoni ülésén. Ő azzal vádolt bennünket, hogy elszigetelődünk, gyermekeink (az alapiskolások) Léva városában a természettudományi versenyeken képtelenek államnyelven beszélni, épp ezért tolmácsokra van szükségük. Mondom ismételten: félek! Mert csönd van. A terminológia-vizsgálat után még senki sem szólalt meg. Talán azt várjuk, hogy a mi eredményeink legyenek a legjobbak? Vagy félünk, hogy rosszul sikerült gyermekeink „alternatív" próbája? Magyar pedagógustársaim, ébredjetek! Mondjátok el hangosan, mit válaszoltatok azokra a kérdésekre, melyeket egy külön űrlapon feltettek nektek az „inšpektor" urak. Fizikusoknak, matematikusoknak, kémikusoknak, biológusoknak, igazgatóknak. Jó, hogy felébredtünk a beiratkozások előtt. De mindegy, mennyi gyerek lesz iskolánkban, ha ott csak felemás nyelven beszélhetünk, oktathatunk majd. Annyiszor elmondtuk már, milyen fontos, hogy a zsenge gyermek mindent anyanyelvén tanulhasson. És el kell most mondanunk azt is, mennyire árthat, ha egyszerre mindent két nyelven kell (kellene) elsajátítani, megérteni a nyiladozó gyermeki elmének. Függetlenül attól, milyen a diák érdeklődési köre, milyenek a képességei, milyen a teherbírása. A lóra egyszer fél fenékkel már felültünk észrevétlenül. Amikor gyermekeink természettudományi ismereteinek értékelésekor szlovák terminológiai tudásukat is számításba vettük. Amikor csak annak adtunk egyest fizikából vagy biológiából, aki államnyelven is tudta a lényeget. Nem elszigetelődésről, szeparatizmusról van itt szó. Csak türelemről és egy kis szelektálásról. Arról például, hogy mindenki elsősorban azt tegye tarisznyájába, amire vándorlása során majd szüksége lehet. A biológus a biológiai szakirodalmat, akár több nyelven is. A kőműves a maga szerszámait, melyeknek nevét bizonyára szlovákul is megtanulta. Különösen, ha motiválta őt a munkalehetőség, mondjuk szlovák vidéken is. S

zerelnék nem félni. Szeretném, ha öszszetoborzott kis seregét mindenki edzené és óvná egyszerre. Ha nem hagynánk cserben azokat, akiknek bizalmát elnyertük. Ha mellveregetés és a semmi ragozása helyett tennénk, amit tennünk kell. Mert - Kazinczyt idézve „Nem merni, amit merni kell, gyalázat!" CSÁKY KÁROLY KÚTFŐ A bibliográfus „Irodalmunk erőteljes fejlődése, örvendetes gyarapodása, gazdagodása immár nem tette lehetővé, hogy most is egy egész évtized termését vegyük számba, az anyag bősége ugyanis meghaladta egyetlen kötet terjedelmét. Ezért úgy döntöttünk, hogy a mostani kötetünkben csupán öt év bibliográfiai adatait rögzítjük. Erre ösztönöztek bennünket azok a biztató társadalmi, politikai változások is, amelyek időközben hazánkban elindullak, s amelyek lehetővé tiették, hogy bibliográfiánk anyaggyűjtő területét az irodalmon túl egész nemzetiségi, könyvkiadásunkra és művelődésünkre is kiterjesszük. Úgy gondoljuk, hogy ez mindenképpen teljesebbé teszi azt a képet, amelyet nyújtani szeretnénk nemzetiségi irodalmunk egész létterületéről és arról a kulturális közegről, amely hol ösztönzi, hol gátolja irodalmunk fejlődését" - írja Szőke József A csehszlovákiai magyar irodalom válogatott bibliográfiája IV., kettős köteteben, amely az 1981-1985 közötti időszakot dolgozza föl. A tény önmagáért beszél. A Szőke-féle bibliográfia első három kötete még egy-egy évtized (az első az.l 950-60, a második a 61-70, a harmadik pedig a 71-80 közötti évek) anyagát dolgozza föl, míg a nyolcvanas éveknek már az első fele is csak két vaskos kötetben fér cl. S ha valaki azt mondaná erre, hogy ez csak a mennyiségi látszat, akkor annak aligha lenne nehéz bizonyítani, hogy a mennyiségnek minőségi következménye is volt, hisz irodalmunk éppen ezekben az években produkálta csúcsteljesítményeit Duba Gyula regényeitől, Tőzsér s mások versein, esszéin át Grendel Lajos európai visszhangot kiváltott trilógiájáig. Mi köze mindennek Szőke József bibliográfiáihoz? Természetesen rengeteg köze van hozzá. Hisz irodalom csak ott van, ahol megvan az irodalomnak, hagyományainak a tudata is. Tőzsér panaszolta pár éve, hogy a mi legnagyobb bajunk az, hogy minden nemzedék újra elölről kezd mindent, ha van rá ok, ha nincs, mert a Ludas Matyi mottója szerint egy újszülöttnek minden vicc új, s egy iljú titán, aki önmagán kívül semmit nem ismer, természetes, hogy egy ilyen újszülöttel egyenlő, mert, hogy megint egy közmondást idézzünk, sötétben, ugye, minden tehén fekete. Nincs rá helyünk, hogy elemezzük, e sötétséget mennyiben tudja oszlatni Szőke bibliográfiasorozata, s a pompás kettős kötet megjelenése alkalmából inkább magáról a szerzőről, Szőke Józsefről szeretnék szólni, már csak azért is, többek között, mert nemrég töltötte be 65. életévét. Erőben, egészségben, hála istennek, amit nemcsak e bibliográfia bizonyít, hanem az ugyancsak mostanában megjelent másik pompás kiadvány, amelynek megjelenésében ugyancsak Szőkének van oroszlánrésze, a Ki kicsoda Kassától Prágáig?. E sorok írója sokkal tartozik Szőkének, az Új Ifjúság hajdani szerkesztőjének. Ott jelentek meg első versei, ott „brigádoskodott" még főiskolásként több nyáron át, s ott tanulta ki az újságírás iskoláját hatvankettő és hatvanöt között. Mindezt Szőke irányítása alatt, de voltaképpen nem ez a fontos. A fontos az, hogy a hatvanas években az Üj Ifjúság alighanem a legjobb csehszlovákiai magyar lap volt, s máig sajnálhatjuk, hogy Szőkét hatvannyolcban beszippantotta a politika, s ennek következménye, a purgatórium két évtizeden át. Igaz, hogy e purgatóriumnak köszönhető a bibliográfia, ám ennek veszteséglistájára írandó nemcsak a szerkesztő-publicista Szőke, hanem a szépíró Szőke bukása is. Mert bizony még a jubileum alkalmából is keveseknek jutott eszébe, hogy Szőke József első elbeszéléskötetének, az 1959-ben megjelent Az asszony vár-nak címadó kisregényét maga Fábry minősítette akkori elbeszélésirodalmunk egyik legjobb darabjának, s hogy az elbeszélő Szőkét elsősorban ez predesztinálhatta volna arra, hogy epikánk egyik fontos megújítója legyen, s nem későbbi, tömegsikert aratott regényei, a Katicabogár vagy a mindmáig csak folytatásos alakban ismeretes Kaland a Tátrában. Pedig ez a valóság. A purgatórium évtizedei alatt szerzőnknek, még ha lett volna is kedve, sem ideje, sem lehetősége nem volt szépírásra, a napi teendők, a négermunka meg a cenzúra, úgy tűnik, végleg elsüllyesztette az epikust. Noha láttunk már mi szűkebb tájainkon is hamvából föltámadt főnixeket, másod-, harmadvirágzásukat élő nyugdíjasokat, s szűkebb barátai Szőkéről is tudják, hogy tervei, netán kész vagy készülő kéziratai neki is vannak. Ám térjünk vissza apropónkhoz, a bibliográfiához. Csak belepillantani is szédülést okoz. 744 apró betűvel szedett, zsúfolt oldal, több száz szerző több ezer műve, repertóriuma. „A változások és a kutatási terület bővülése magával liozta az anyaggyűjtés szempontjainak változását is, ez azonban nem érintette a bibliográfia felépítését. Az első részbe került minden általános közlendőket tartalmazó anyag, a második, egyéni részben az írók kiadványai, a róluk szóló ismertetések, kritikák, valamint műfordításaik szerepelnek. Az anyag jellege megkívánta, hogy a szerző a szokványos bibliográfia kereteit bővítve repertóriumszerűen közölje az adatokat, mivel irodalmunk sok fontos alkotása csak a napi sajtóban látott napvilágot" - írja Szőke. CSELÉNYILÁSZLÓ